A szegénység nem csupán a pénztárca vastagságáról szól, hanem arról is, mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a társadalmi és környezeti változásoknak. Október 17-én, a szegénység elleni küzdelem világnapján Gébert Judittal, az ELTE TáTK ökológiai közgazdászával és filozófusával beszélgettünk arról, hogyan fonódik össze a klímaválság és a nélkülözés, és milyen hatással van mindez a családok, a gyerekek és az idősek életére. A kutatótól megtudtuk, mit tehet a társadalom azért, hogy mindenki számára biztosított legyen a méltó élet lehetősége, és miért nem elég pusztán a jövedelmi mutatókat figyelni: a biztonság, az oktatás és az egészségügy szerepe kulcsfontosságú a valódi változáshoz.
„Aki szegény, az a legszegényebb” – József Attila sorai is arra emlékeztetnek, hogy a szegénység nem csupán a jövedelem hiánya; sokkal inkább a társadalmi kiszolgáltatottság állapota, amelyben az ember sebezhetővé válik a környezeti, gazdasági és intézményi kihívásokkal szemben. A klímaváltozás, a gazdasági válságok és az egyenlőtlenségek mélyítik ezt a kiszolgáltatottságot, és olyan akadályokat teremtenek, amelyek sokak számára áthidalhatatlannak tűnnek.
A szegénység elleni küzdelem világnapja apropót ad arra, hogy elgondolkodjunk: mit jelent napjainkban szegénynek lenni Magyarországon. Ehhez szolgálhat inspirációul Gébert Judittal készített interjúnk.
Miért szerepel az ENSZ fenntarthatósági céljai között a szegénység elleni küzdelem?
Az a társadalom, melyben nagy tömegek élnek súlyos nélkülözésben, hosszú távon nem fenntartható. A szegénységben élők sérülékenyebbek a klímaváltozás hatásaival szemben – kevesebb lehetőségük van, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez.
Globális szinten évente több tízmillió ember kerül szegénységbe természeti katasztrófák – áradások, aszályok, extrém hőmérsékletek – következtében. Az előrejelzések szerint ezek gyakorisága és intenzitása növekedni fog. Mindez jól látszott az elmúlt évek aszályos időszakaiban Magyarországon is: az alacsony jövedelmű, mezőgazdaságból élő háztartások bevétele drasztikusan visszaesett.
A klímaváltozás okozta sokkhatás miatt a szegénységben élők megtakarítás híján kénytelenek a fogyasztásukat visszafogni, jellemzően az egészségre és oktatásra fordított kiadásaik csökkentésével. Ez hosszú távon a szegénységi csapdában maradást és a gyermekszegénység elhatalmasodását okozza.
A klímaváltozás hatásaival szemben a gazdagabb társadalmi csoportok tagjai számos egyéni megküzdési stratégiával élhetnek – ezek a szegényebbek számára többnyire elérhetetlenek.
Pontosan kit tekinthetünk szegénynek ma Magyarországon? Milyen kritériumok alapján sorolnak valakit a szegények közé?
Fontos megérteni, hogy a szegénység nem azonos jövedelem hiányával, hanem komplex társadalmi jelenség, melyet a különböző szegénységi indikátorok csak korlátozottan tudnak megragadni.
Vegyük például két vidéken élő, alacsony jövedelmű családot. Míg az egyikben a szülők iskolázottak, a településen jó a közlekedés, van rendes bölcsőde, óvoda, rendelő, addig a másikban a szülők végzettsége alacsonyabb, bölcsőde nincs, az óvoda és iskola rossz minőségű. Vagyis míg az első család hozzáfér jó iskolához, orvosi ellátáshoz, a szülők szükség esetén könnyen munkahelyet tudnak váltani, addig a második család számára ezek mind korlátozott lehetőségek. Habár a két család jövedelme közel azonos – a lehetőségeik igencsak mások.
A statisztikák szerint Magyarországon a szegénység aránya 14,3 százalék, ami az EU-ban kedvező adatnak számít. Mégis, sokan érzik úgy, hogy nálunk jóval súlyosabb a helyzet. Miért?
Ahogy az előbbi példában is láthattuk: az azonos számok valójában nagyon eltérő életkörülményeket takarhatnak. A relatív jövedelmi szegénység indikátora az adott ország jövedelmi eloszlásához viszonyít. Így teljesen más élethelyzetet jelent Magyarországon a szegénységi küszöb alatt élni, mint Ausztriában – eltér a medián életszínvonal, a szolgáltatások minősége és hozzáférhetősége.
A nyugat-európai országokban jellemzően erősebb a szociális védőháló, jobbak a lakáskörülmények, kisebb a jövedelmi instabilitás. Például az egészségügyi szolgáltatások színvonalát tekintve sereghajtók vagyunk Európában a megelőzhető és elkerülhető halálozás arányában, miközben az EU-átlag felett költünk saját zsebből magánegészségügyi szolgáltatásokra.
Sokak szerint természetes, hogy vannak gazdagok, átlagos helyzetűek és szegények. Ez tényleg természetes dolog?
Az egyenlőtlenség valamilyen szintje, azt gondolom, természetes. Elvégre különböző adottságokkal születünk – sajnos (vagy nem sajnos) rendkívül sok múlik a szerencsén. Amikor szegénység és egyenlőtlenség megszüntetéséről beszélünk, a cél nem a teljes egyenlőség elérése, hanem az igazságtalan egyenlőtlenségek megszüntetése, vagy legalábbis mérséklése. Szemben az előbbivel, ez utóbbi nem utópisztikus célkitűzés.
Mit lehet tenni a szegények számának csökkentése érdekében? Milyen eszközök vannak a kormányzat kezében?
A szegénységnek nagyon sok formája van: teljesen mást jelent a gyermekszegénység, az energiaszegénység, a menstruációs vagy az időskori szegénység. Szimpla jövedelmi transzferrel ezek a társadalmi helyzetek nem lesznek megoldva.
Az egyik cél a társadalmi környezet megváltoztatása lehetne: növelni a munkaerőpiachoz, az egészségügyi, oktatási szolgáltatásokhoz való hozzáférést. A másik cél pedig annak a megértése, hogy alapvető biztonság nélkül nem tudunk jól funkcionáló tagjai lenni a társadalomnak – ennek megteremtése pedig a mindenkori kormányzat feladata.
A finn Housing First program példája mutatja: ha minden hajléktalan embernek biztosítunk stabil otthont és segítséget, az nemcsak emberségesebb, de gazdaságilag is hatékonyabb megoldás.
Mindezek fényében mit mondhatunk a szegénység elleni küzdelem világnapján? Mi lehet ma az üzenete a kitüntetett napnak?
Fogalmilag át kellene kereteznünk, hogyan gondolkodjunk a szegénységről. A jövedelem számolgatása és az egyéni felelősség keresése helyett a társadalmi környezet szerepét és a biztonsághoz való alapvető jogot kellene középpontba állítanunk.
