Egyelőre csupán találgatni lehet, mi következik az Európai Bizottság ítéletével, amelyben – Ausztriának és a Bizottságnak a paksi bővítés uniós engedélyezésével kapcsolatos jogvitájában – az osztrák félnek adott igazat, megsemmisítve a projekt állami finanszírozásához adott bizottsági jóváhagyást. Csak az tűnik biztosnak, hogy amit a magyar kormány állít – „nem történt semmi” –, az nem igaz.
Amikor az Európai Bizottság 2016-17-ben jóváhagyta a tervezett paksi bővítés ügyében a beruházási tender elmaradását és a közpénzből történő finanszírozást, egyértelműen kimondta: a megvalósítás állami támogatással történik, a magyar állam olyan kockázatokat és feltételeket vállal, amelyeket piaci szereplő piaci alapon nem vállalna. (Amúgy nem csak nálunk: Európában évtizedek óta nem épült atomerőmű tisztán piaci alapon – leginkább azért, mert nem éri meg –, miközben a zöldenergia-szektorba özönlenek a piaci befektetések.) Amikor a múlt héten az Európai Unió Bírósága úgy ítélt, hogy az állami támogatást engedélyező bizottsági jóváhagyás semmis, valójában Paks II. létalapját kérdőjelezte meg, hiszen ami 2014-ben, a bővítési szerződés aláírásakor nem volt racionális – ti. hogy valaki a saját tőkéjét kockáztatva atomerőműbe fektessen mondjuk szél- vagy naperőművek helyett –, az ma már-már elmeorvosi esetnek minősülne, annyit változtak a fajlagos árak a zöldenergia javára. Ráadásul a mostani bírósági döntés azt is tartalmazza, hogy a tenderelhagyás jóváhagyása is (minimum) necces – mivel nem vizsgálták mélységében az indokait –, illetve, hogy a tender elmaradása ás az állami támogatás elválaszthatatlan egymástól, mivel versenyeztetés nélkül nem lehet megállapítani, hogy mennyire torzítja a piacot az az árszint, amelyen a magyar állam a beruházást finanszírozza.
A hardcore hírfogyasztók talán még emlékeznek rá: annak idején a Bizottság engedélye meglehetősen furcsa körülmények között született meg. Részt vett az előkészítésben – a magyar kormány oldalán – Günther Oettinger volt energiaügyi biztos, illetve a nem regisztrált, vagyis illegális lobbista, a különféle jogcímeken azóta is komoly kormánypénzeket kapó Klaus Mangold, azaz Mr. Oroszország is. Az Oettinger-Mangold páros „zseniális” ötlete volt, hogy a magyar fél a technológiai kizárólagossággal érveljen, vagyis azzal, hogy ha Paks a helyszín – kihasználva a meglévő atomerőmű hálózati és egyéb infrastruktúráját –, akkor ott csak az oroszok tudnak az adott műszaki feltételekhez illeszkedő atomerőművet építeni. Ezt az érvet az Európai Bizottság különösebb vizsgálódás nélkül, bemondásra elhitte, annak ellenére, hogy az Orbán-Putyin atompaktum aláírását megelőzően több mint egy évtizeden át zajlott a „kapacitásbővítési” tendert megalapozó Teller-Lévai projekt, amelyben komolyan nem számoltak más helyszínnel, kifejezetten Paksra akartak erőműépítési pályázatot kiírni. Akkoriban sokan – így a Greenpeace, az Energiaklub és a párbeszédes Jávor Benedek is – furcsállták, hogy a Bizottság nem tette közzé a döntés részletes indoklását. Ma már jobban értjük, hogy miért: részletes indoklás valószínűleg nem is létezett, hiszen olyan vizsgálatot sem folytatott le senki, ami tartalmat szolgáltathatott volna hozzá. Egyebek mellett ennek az eljárásrendnek a jogszerűtlenségét is megállapította most a Bíróság.
Hogy mi lesz a gyakorlati folyománya az ítéletnek, arról egyelőre vita folyik. Bóka János és Szijjártó Péter miniszterek szerint semmi – ami már csak azért sem valószínű, mert a magyar kormány meglehetősen komoly erőforrásokat mozgósított annak érdekében, hogy az eljárásból ne a Bizottságot perelő osztrák fél kerüljön ki győztesen – márpedig a pert Ausztria 100 százalékban megnyerte, a Bizottság (és áttételesen a vele azonos állásponton lévő Orbán-kabinet pedig ugyanilyen arányban elvesztette) – hiába mondják tehát az érintett magyar miniszterek, hogy az EU Bírósága nem a kormányt, hanem a Bizottságot marasztalta el. Következmény mindenképp lesz, de csak később derül ki, hogy mi: a Bizottság egyelőre „elemzi” az ítéletet. Az szinte bizonyosra vehető, hogy az uniós engedélyezés újraindul – hogy csupán formálisan, és gyorsan megszületik az új bizottsági jóváhagyás, vagy érdemben kezdik el vizsgálni, hogy jogszerű volt-e a beruházási tender elhagyása, indokolt mértékű volt-e a teljes állami támogatás, és hogyan változtat mindezen az időközben kirobban háború, a fontosabbá vált európai energiaszuverenitás, meg beruházási szerződés (és vele az ár) felső határ nélkülivé válása, az nyilván számos külső körülménytől függ majd. Az viszont kevéssé valószínű, hogy a Bizottság a jelen helyzetben másodszor is aggályok nélkül átenged egy olyan dealt, amelyen első pillantásra látszik, hogy ellentétes az írott uniós joggal.
Amíg mindez kiderül, különösen kockázatos a paksi projekt további állami finanszírozása, mivel akár olyan bizottsági döntés is születhet, amelynek alapján a teljes eddigi ráfordítást (azaz támogatást) vissza kell fizetni. Ennek tudatában meglehetősen furcsa Szijjártó minapi bejelentése, miszerint megállapodott (már az ítélet ismeretében) a fővállalkozó-generálkivitelező Roszatommal a bővítési beruházás felgyorsításáról. Akár aggódhatnánk is, ha nem tudnánk: a magyar külügyér és aktuális orosz partnere az elmúlt öt esztendőben átlagosan évente legalább egyszer mindig bejelentette a projekt felgyorsítását, amely azonban pontosan ugyanott tart most is, mint a „gyorsítások” előtt: sehol. Igaz, közben elment rá mintegy 700 milliárd adóforintunk.
