Elkerülendő az „utólag mindenki okos” helyzetet, még a választások előtt lejegyeztem 5 pontot, amit relevánsnak gondoltam az eredményre nézve. Szomorúan kell látni, hogy többségük valóban meghatározónak bizonyult – méghozzá sokkal nagyobb mértékben, mint én, vagy bárki más gondolta volna.
Alább immáron hét (3 specifikusan a mostani választásra vonatkozó és 4 már évek óta fennálló) tényező, amelyek végiggondolása fontos lehet a mostani eredmények értelmezéséhez.
Szembenézés
Nincs mese, ez egy hatalmas pofon volt az ellenzék számára. Hatalmas és – ha őszinték vagyunk – váratlan. Bár sokunk nem várt ellenzéki győzelmet, de ekkora zakót senki sem – groteszk módon, maga a Fidesz sem. Ez egyértelműen kiderült a kormánypárt prominenseinek aznap esti nyilatkozataiból – látszott rajtuk, hogy kellemesen bár, de nagyon meglepődtek.
Ahogyan azt korábban is tematizáltam, most is szóba kell hozni a közvéleménykutatók totális melléfogását.
Nyilván nem csak ők nyúltak mellé, de mivel mégiscsak az ő szakmájuk ilyesmivel foglalkozni, most már tényleg magyarázatot kellene adni arra, hogy miért vannak trendszerű és nem kis százalékú tévedések – amelyek nyomán már sokan megkérdőjelezik a közvéleménykutatások relevanciáját, illetve képességét a valós viszonyok leírására.
Ami az alulmaradt felet illeti, triviális, hogy az ellenzéknek most mélyen magába kell néznie, és ahogyan például Hadházy Ákos és sokan mások mondják „mindent másként kell csinálni”.
De mi az a minden?
Az Alap
Előző írásomban az első pont az előválasztásról szólt. Ott rögzítettem, hogy ez volt az, ami egyáltalán felvetette az ellenzéki siker lehetőségét. Ez továbbra is így van! Tisztán kell látni, hogy miközben gyakorlatilag az ellenzék nem ért el jobb eredményt előválasztással, mint annak előtte, de ez az alapvető matematikai igazságokon mit sem változtat. Továbbra is igaz, hogy együttműködés és együtt indulás (azaz az előválasztás) nélkül az ellenzéknek számszakilag semmi esélye az egységes kormányoldallal szemben. Szerencserére úgy tűnik, ezt a pártvezetők is így látják, hiszen többen a vereség ellenére is hitet tettek az együttműködés mellett (igaz, Jakab Péter jelezte, hogy MZP nélkül, Gyurcsány meg sugallta, hogy leginkább a DK vezetésével… stb.).
Ez a felismerés rendkívül fontos. Visszatekintve ugyanis, most már egyértelmű, hogy a választásnak voltaképpen az előválasztás volt a fénypontja, s ha valaki pont ebben látná a vereség okát, az nagyon lábon lőné az ellenzéket.
I. Amire nem számítottunk: a Jobbik szétesése
A Fidesz győzelem nagysága mellett talán a legnagyobb meglepetés, a Jobbik teljes szétesése volt. A Jobbik hosszú ideig az ellenzék egyik vezető, meghatározó ereje volt, és még közvetlen a választások előtt is élt a nagy hármas, a DK, a Jobbik és a Momentum mítosza. Ehhez képest a Jobbik teljesen kifújt. Egyetlen egy egyéni körzetet sem tudott nyerni, jócskán várakozás alatt szerepeltek a jelöltjei és az egyetlen budapesti kudarc is ott történt, ahol a Jobbik állított jelöltet. Ennek a csúfos szereplésnek több oka is lehet, de a legárulkodóbb mégiscsak az, hogy ezenközben a Mi Hazánk (mindenkit meglepve) átlépte a parlamenti küszöböt. Miközben ezért sokan a Jobbik vezetőjét, Jakab Pétert hibáztatják, az okok mélyebben vannak. A szélsőjobboldalnak Magyarországon (sajnos) erős gyökerei vannak. Szemben sok ad hoc összeverődő társadalmi érdekcsoporttal, a széljobbnak komoly bázisa van, amely ráadásul egy nagyon erős szubkultúraként működik. Megvan az ideológiája, hitrendszere, megvannak az ünnepei, szimbólumai, kommunikációs csatornái stb. Ez (a maga kártékonyságában) egy konzisztens csoport.
Miközben a – már Vona Gábor alatt – erősen középre húzó Jobbik a néppártosodás érdekében próbálta levakarni magáról a nagyon szalonképtelen radikalizmust, attól még ez a (cél)csoport Magyarországon igenis is létezik, és mindig ki tud termelni egy 5 százalék körüli támogatói bázist. Ez a bázis egy ideig tolerálta a középre húzást (sejthetően mert sikereket, pénzt és hatalmat) hozott, de láthatólag a baloldallal, nem utolsó sorban az identitásukkal összeférhetetlen Gyurcsányékkal való együttműködés túl soknak bizonyult nekik. Így hát a Jobbik voltaképpen négy részre szakadt.
Egy kisebb rész követte a Jakab-féle irányt és támogatta az összefogást, egy rész átment a Fideszhez, egy rész passzivizálódott és otthon maradt, végül egy igen jelentős hányad bejuttatta a Mi Hazánkat a parlamentbe.
2. Túl nagy kabát
Akik most az egész vereséget MZP nyakába akarják varrni, igazságtalanok. Ugyanakkor Márki-Zay az a jelölt, aki – bár a tulajdonságai szempontjából ideális erre a szerepre – mérsékelt jobboldali, vidéki, vallásos, nagycsaládos, de közben világot járt, européer, jó kiállású – csakhogy közben amatőr. Nincs kellő rutinja, nincs kellő karizmája, nincs kellő taktikai érzéke, nem lát eléggé a pályán. Az az ember, aki papíron, vagy egy politológusi boszorkánykonyhában jó jelöltnek tűnik, de mégsem az. Ahogyan zajlott a kampány, ez egyre egyértelműbbé vált. Bakik tengere, önellentmondások, ki nem kényszerített hibák, túlzottan érzelemvezérelt megnyilvánulások, kapkodás és összevisszaság. Az emberek ezt érezték is, a Fidesz-média meg brutálisan felhangosította. Sokan gondolták/érezték, hogy nem szeretik ugyan Orbánt, de nem mernék rábízni az országot a túlmozgásos MZP-re. Belső problémák is adódtak, ezek most ki is robbannak a vereség után: túl sok konfliktus volt a táboron belül, nem volt elég felkészült Márki-Zay stábja. Az olcsó közvélekedéssel szemben miszerint egy politikust népszerűsíteni alapvetően ugyanaz, mint mosóport árulni, téves.
MZP körül sok olyan ember volt, aki lehet, hogy nagyon tehetséges a saját szakmájában, de kiélezett politikai kampányokban nincs rutinja.
További gondot jelentett, hogy az alapfeltételezés, miszerint egy jobb-közép jelölt megszólítja majd az Orbánból kiábrándult jobboldaliakat, nos, ez nem igazolódott be. Felmerül természetesen a kérdés, jobban jártunk volna az előválasztás másik két dobogósával, Dobrev Klárával vagy Karácsony Gergellyel. Dobrev biztosan fegyelmezettebb lett volna, ám ha Márki-Zayt sikerült szétgyurcsányozni, akkor ez sokszorosan igaz lett volna Dobrevre.
Karácsony Gergellyel megítélésem szerint sokkal jobban járt volna az ellenzék, de nyerni ebben a felállásban és légkörben, vele sem tudtak volna.
3. A háború mindent visz
A korábbi írásomban azt állítottam, hogy a háború egy igazi „game-changer” lehet. Sajnos még így is alábecsültem a hatását. Remélem nem hangzik cinikusnak, de a politikai marketing szempontjából nincs jobb egy háborúnál. Persze meg kell találni rajta a fogást. Mint ahogyan már a választás előtt leírtam, ez az ellenzéknek nagyon nem, Orbánnak viszont tökéletesen sikerült. Egy gátlásosabb politikus nem meri megcsinálni, hogy a korábbi mondásainak, bizonyos mértékben az imidzsének ellentmondva, egy 180 fokos fordulatot tesz. Ennek eredményként Orbán Viktor, immáron a béke és a nyugalom elkötelezett híveként jelent meg. Orbán meg merte csinálni és a hatása elsöprő volt. Mintaszerűen egyszerű pozíció, tökéletesen egyszerű és közérthető üzenetekkel „Magyarország nem sodródhat bele a háborúba! Nem szabad engedni, hogy magyar katonákat vigyenek Ukrajnába!” stb., stb. Orbán Viktor azért lehet ilyen sikeres, mert mindig képes megérezni, hogy az embereknek mi okoz szorongást. Márpedig ez a háborús helyzet most olyan elementáris félelmeket ébreszt, amihez a most élő nemzedék nincs hozzászokva.
Hogy nehéz az élet, sokba kerül a paradicsom, korrupt és kapzsi az elit, leginkább csak a hatalomhoz dörgölődzve lehet előre lépni – ezt a magyarok már megszokták, beárazták –, de egy háború eleddig senkinek sem volt a radarján.
Orbán álltalában – nagyon taktikusan – külső fenyegetésekkel szereti riogatni a magyar választópolgárokat. Soros és Brüsszel, majd a „migráncsok” és most, a háború. Soros és Brüsszel már messze vannak. Az összeesküvéselméletek szövésében még mindig jól működnek, de mint napi közvetlen fenyegetés, már nem az igazi. A bevándorlók már kicsit ütősebbek voltak, főleg, amikor lehetet látni őket a Keleti pályaudvaron és elmondani, hogy megerőszakolják a magyar lányokat stb., de ez is lecsengett. De egy háború, méghozzá itt közvetlen a határunk mellett, tökéletes téma! (Ráadásul ez a háború nem akárhol a „messzeségben” zajlik. Még történelmi előképe is van, hiszen például a csaták egyik központi célpontja Harkiv/Harkov városa, nincs olyan messze a magyar katonák tömeges halálának hírhedt helyszínétől, a Don Kanyartól!). Orbán elképesztően gyorsan kapcsolt, az ellenzék meg csak reagálni tudott. Nekik már csak az a pozíció maradt, hogy Orbánt összekapcsolják Putyinnal, de hát ez egy nagyságrendileg gyengébb pozíció, mint hogy elviszik a gyerekeinket harcolni és meghalni a háborúban. Ehhez még hozzájött sok ki nem kényszerített hiba MZP részéről, mind a katonai beavatkozás, mind az üzemanyagszállítások ügyében, és máris megvolt a tökéletes szembeállítás, ami minden kampány lényege. Az egyik oldalon: az ellenzék háborút akar. A másikon: Orbán megvédi a magyarokat a háborútól. Pont! Game over! Ezt betáplálták a Fidesz médiagépezetébe, és az eredményt láttuk. Mari néni áll az ajtó előtt és elmondja, hogy nem engedi, hogy MZP háborúba vigye a fiát meg az unokáját…. Most őszintén, van ennél jobb kampánytéma? Aligha. Kimondható, hogy minden más tényező mellett, ez – főleg a bizonytalanok csoportjában – egyértelműen elbillentette a versenyt a Fidesz irányába.
Ezek voltak az aktuális tényezők. Most nézzük azokat, amelyek már több választás óta így vannak.
4. Még hány évig? Gyurcsány Ferenc sajátos helye a magyar politikában
Ahogyan Bödőcs Tibor mondja „Feri nagyon nehéz poggyásza a magyar demokráciának”. Gyurcsánnyal kapcsolatosan az az igazán érdekes, hogy tényleg minden irányból lehet érvelni. Támogatói jogosan méltatják a kitartását és állóképességét, hiszen a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció évekig 1 százalék körül tántorgott egy olyan ellenséges közegben, ahol mindenki a volt miniszterelnökre vadászott. Innen sikerült elszánt és végiggondolt politikával feltápászkodni, sőt a baloldali ellenzék legerősebb formációjává válni. Ez hatalmas politikai teljesítmény. Mint ahogyan az is tény, hogy Gyurcsány volt az utolsó, aki Orbánt meg tudta verni.
És az is helytálló, hogy GYF egy nagyon rutinos, dörzsölt, agilis, a politikát ízig-vérig értő politikus, akinek igen jelentős a rajongótábora. És mégis.
És mégis igaz, hogy GYF továbbra is igen sok embert taszít, és egy olyan korszakot szimbolizál, amivel szemben a Fidesz sikeresen megfogalmazta magát, s amivel szemben a mai napig sok embert tud mozgósítani. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy Gyurcsánynak tehetségénél és munkabírásánál fogva joga van-e ahhoz, hogy fontos szereplője legyen a mai magyar demokráciának, a válasz az, hogy igen, joga van. DE, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy összeségében hátrányt vagy előnyt jelent az ellenzéki politika számára, akkor a válasz szintén egyértelmű: hátrányt. És ez nem egy szubjektív vélekedés, hiszen nem véletlen, hogy Bajnai Gordontól Márki-Zay Péterig a Fidesz egyik központi kampányfegyvere a mai napig a „gyurcsányozás”, és – és ez a fontos – ez láthatóan működik!
5. Üzenetek és narratíva hiánya
Mint ahogyan a korábbi írásban is kiemeltem, a háború mellett, az MZP kampány legnagyobb hiányossága, hogy a korrupció-kritikán túl nem volt populáris (azaz népszerű és közérthető) mondanivalója. Ha az előbb említett Marinénit megkérdezték volna, hogy MZP és az Ellenzék mit képvisel, vagy semmit nem tudna mondani, vagy maximum azt, hogy Orbánnal szemben állnak. Márpedig ez – mint láthattuk 2014-ben és 2018-ben – kevés! Természetesen az ellenzéknek is voltak témái. Rengeteg szakpolitikai témában megnyilvánultak, sőt egy igen színvonalas közös programot tettek le az asztalra.
Csakhogy nem ez számít, hanem az a néhány vezérüzenet, amit bárki fel tud idézni és ami a kampány szereplőit beazonosíthatóvá teszi. Ilyenek sajnos nem nagyon voltak.
Ami még ennél is nagyobb probléma – és ez is már nagyon régóta van így -, hogy az ellenzéknek nincs vezérnarratívája, ha tetszik nincs sztorija. Orbán Viktort lehet utálni, lehet a nézeteit veszélyesnek, idejétmúltnak vagy kártékonynak gondolni, de kétségtelen, hogy van egy sztorija. Egy nagyon elavult és retrográd sztorija, amivel ugyanakkor képes rákapcsolódni számos más nemzeti narratívára.
Körülbelül így szól: „ itt vagyunk mi büszke, ősi magyarok, akik itt laknak Európában 1000 éve ellenséges idegenek és nagyhatalmak tengerében, s hősiesen próbáljuk megőrizni a szuverenitásukat és a speciálisan magyar életmódunkat”.
Ezt a sztorit lehet hamisnak, sőt bugyutának gondolni, de rengeteg ember képzeletét megragadja. A baloldalnak évek óta nincs ilyen átütő narratívája, nincs az emberek belsőjét, képzeletét megszólító mítosza, és félő, hogy addig, míg nem lesz – és nem lesznek olyan emberek, akik ezt képesek hitelesen artikulálni -, nem is nagyon fog tudni előre lépni.
A sztori elmondásához természetesen hozzátartozik a nyelvezet is. Visszatérő és sokszor jogos kritika, hogy az ellenzék politikusai nem azt a nyelvet beszélik, amit főként a vidék Magyarországa beszél. Mivel Orbán nagyon szépen újraépítette a „bűnös város”, Budapest és a vidék közötti ellentétet, ez a nyelvhasználati probléma valóban komoly kihívást jelent.
6. Két Magyarország
Ha megnézzük a mostani választások eredményét, teljesen világos, hogy tényleg van egy politikai és kulturális szakadék a főváros és a vidék, főleg a kisebb települések között. A vidéket egy-két kivétellel ismét hozta a Fidesz, míg a fővárosban majdnem totális győzelmet aratott az ellenzék. Szerettünk volna ebbe nem hinni, de most már tagadhatatlan, hogy valóban két Magyarország létezik.
Egy urbánus, progresszív, européer mentalitású főváros, és egy konzervatív, valahol a Horthy- és a Kádár-rendszer beidegződései között mozgó vidék.
A fővárosiak mintha tényleg nem értenék a vidéket. Nem ismerik az ottani életet, nem beszélik ugyanazt a nyelvet. A vidékiek komoly szkepszissel tekintenek a fővárosiakra, nem tartják elégségesnek a nemzethez való kötődésüket és körülbelül bármit elhisznek róluk, amit a központi médiagépezet állít.
Súlyos kettészakadás ez, ami nem csak egy-egy kampány, hanem úgy általában az ország sorsa szempontjából teszi relevánssá, hogy miként fog ez a két Magyarország egymás mellett élni, egymással kommunikálni, egymást megérteni. Az biztos, hogy az ellenzéknek nem elég kampányidőszakban „lelátogatni” vidékre, ennél sokkal nagyobb beágyazottságra van szükség.
7. Lehet-e egyáltalán….
Ha megnézzük a választás után megfogalmazott gondolatokat és kérdéseket, visszatérő elem, hogy „Ebben a rendszerben lehet-e egyáltalán nyerni?”. Magam részéről a válasz az, hogy igen.
De persze mindenekelőtt definiálni kell, hogy mit jelent ez a fenti kérdés. Ha azt jelenti, hogy a rendszert nem demokratikus úton kell legyőzni, akkor szerintem ez zsákutca.
Sokkal inkább arról van szó, hogy precízen meg kell nézni, melyek ennek a valóban egyenlőtlen és igazságtalan versengésnek alappillérei.
Médiatúlsúly
Ez a választás szikáran megmutatta, hogy Magyarországon a Fidesz médiatúlsúlya milyen elsöprő erővel bír. Eddig is éreztük ennek a növekvő erejét, de mára tényleg egy – nyugati demokráciákban nemigen létező – „propaganda-gépezettel” állunk szemben, ami inkább a kínai vagy orosz mintára hasonlít. Formálisan ugyan megfogalmazhatók ellenvélemények, de ezek cseppek a tengerben a kormányzat rendelkezésére álló kommunikációs lehetőségeihez képest.
Ha azt értjük azon, hogy “ebben a rendszerben” nem lehet nyerni, hogy ezen például az ellenzéknek mindenképpen változtatnia kell, s mindenképpen meg- és fel kell építenie a saját – a kormányzatéval legalább nagyságrendileg pariban lévő – kommunikációs csatornáit, (a Nyomtass Te is! típusú közvetlen tájékoztatástól, az országos média kiépítéséig), akkor ezzel teljesen egyet lehet érteni – de ez nem a rendszeren kívül van, hanem a rendszeren belül teremt egyfajta esélyegyenlőséget.
Mozgalmi szinergiák
A másik ilyen „rendszeren kívüli” elem – ami ilyenkor mindig nagyon népszerűvé válik -, hogy ki kell vonulni a parlamentből, az önkormányzatokból és minden más „hivatalból” és az utcán kell kikényszeríteni a változást. Itt is érdemes precízen fogalmazni.
Ha arról van szó, hogy az ellenzéknek sokkal inkább egy mozgalmi építkezésbe kell fognia, amely nem a hivatalos pozíciók birtoklására összpontosít, hanem az emberekkel való közvetlen kommunikációra, a hálózatépítésre, a támogatói bázis kiépítésére és egy mozgósítható alkalmasint demonstrálni is képes tömeg megszervezésére, akkor ezzel is egyet lehet érteni.
Ám mindezt, nem a létező pozíciók feladásával kellene megépíteni, hanem – alkalmasint a pozíciókkal járó erőforrásokra támaszkodva – ezek mellett. Hiszen pont ebből a szinergiából lehetne valami tényleg ütőképes erőt előállítani feltéve, ha ehhez nem a választások előtt pár hónappal, hanem jövő héten kezdenek hozzá.
A szerző stratégiai elemző
Borítókép: Pixabay/12019
