„Akik ezt a betonkorzót a Millenáris és a Mammut mellé álmodták, egy kérdést biztosan nem tettek föl: hogy mire lenne szüksége a környék lakosságának, a városnak, a kerületnek.”
Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke írt publicisztákát a Very Important Planetre.
Varga Mihály pénzügyminiszter szerint, miután a Széllkapu projektben úgymond „jó dolog született a lepusztult gyártelep helyén”, ideje lenne, hogy a beruházás nagy hangú kritikusai annyit mondjanak: „Bocs, tévedtünk”.
Rendben, vegyük akkor sorra, kinek kellene bocsánatot kérnie a Széllkapuért.
Először talán Varga Mihálynak, hiszen pénzügyminiszterként egy olyan építkezéshez adta számolatlanul a közpénzt, amely az eredetileg ígért 8,5 milliárd helyett végül 18,6 milliárdba került, vagyis több mint a duplájára drágult (aligha függetlenül attól, hogy a kivitelező a Tiborcz Istvánnal, Orbán Viktor vejével kötelékben repülő, időnként – például az Elios-ügyben – Tiborcz strómanjaként fellépő West Hungária Bau volt).
Hogy milyen képtelen mértékű túlárazás történt, arra a legjobb bizonyítékot a szomszédos, jóval nagyobb Széll Kálmán tér szolgáltatja, amelynek a teljes rekonstrukciója alig 5 milliárdba került, pedig ott sem voltak szívbajosak az építők. Ilyesmiért egy civilizált európai országban miniszteri fejek hullanának – persze csak a hanyatló nyugaton.
Bocsánatot kérhetne a kormány is, hiszen parkot ígért a budapestieknek, helyette azonban mélygarázst épített. És bocsánatot kérhetnének a tervezők, hiszen a közel 19 milliárd forintnyi közpénzből saját bevallásuk szerint is mindössze kétmilliárdot szántak a növényzetre, az összes többit betonba öntötték.
A helyszín Budapest II. kerülete, amelynek korábbi fideszes vezetése kizárólag személyautók szélvédőjén keresztül volt hajlandó szemlélni a világot. Ez a kerületvezetés akadályozta hosszú éveken keresztül a budai fonódó villamos megépítését azzal a cinikus érvvel, hogy az ő választóik autóval járnak, és ugyanez a politikai garnitúra volt az is, amelyik addig nyírta-fűrészelte a Millenáris-park továbbépítésének koncepcióját, amíg a parkosításból a végén garázs- és parkolóépítés lett.
Hogy miért baj ez, azt nagyon hosszan lehetne elemezni, mi most röviden csak a három fő problémaforrásra térünk ki. Először is azért, mert nagyon drága: a már említett 2 milliárd forintból tökéletesen meg lehetett volna oldani a viszonylag kis terület parképítési feladatait, az összes többi közpénzt (16,6 milliárd forintot, azaz egy nagyobb vidéki kórház, három tökéletesen felszerelt, korszerű iskolaépület, vagy egymillió koronavírusteszt árát) a közjó szempontjából feleslegesen költötték el – sőt, nem is feleslegesen, hanem inkább károsan. Építettek ugyanis egy hatalmas mélygarázst egy olyan területre, ahol már így is jelentős a kínálat parkolási kapacitásból a közeli bevásárlóközpont miatt; ahol az egész budai oldalon a legfejlettebb a közösségi közlekedés, és egyben a legszennyezettebb a levegő – vagyis oda, ahová épeszű ember nem akarhat újabb autóforgalmat irányítani.
Másodszor: egy park építéséhez optimális esetben nulla köbméter beton kell, a Széllkapuba viszont több ezer köbméter betont borítottak bele.
Egy hagyományos park, amely nem betonmedencékből, hanem élő talajból és (potenciálisan) az altalajjal kapcsolatban lévő növényzetből áll, tisztítja, párásítja és hűti a környezete levegőjét. A Széllkapu viszont, a maga irdatlan méretű, a nyári melegben átforrósodó betontömegével ugyanúgy hőszigetként viselkedik, mint a környező épületek.
Harmadszor: ez a „park” semmilyen szempontból nem fenntartható. Nem működik természetes ökoszisztémaként – hiszen nem az –, a növényeken kívül minden mesterséges benne, nincs saját víztartása, hanem gépi öntözésre szorul, a növények életben tartása irdatlan mennyiségű vezetékes vizet és – végső soron – fosszilis energiát igényel, minden bizonnyal sokkal többet, mint amennyit a szerény méretű zöldfelület széndioxid-megkötő képessége ellensúlyozni tud. Ebben a hatalmas virágcserépben az oda ültetett növények nagy része szenvedni fog, pontosabban máris szenved, amit bárki megtapasztalhat, aki veszi magának a fáradságot, és végigszámolja, hogy a frissen kiültetett fák közül hányon lát máris lógó leveleket, elszáradt, lombtalan ágakat. (Ebből a szempontból egyébként a Széll Kálmán tér sem teljesít jobban: az északi oldal, vagyis a Margit körút meghosszabbítása mentén ültetett páfrányfenyők többsége elszáradt, vagy csak vegetál, pedig azok elvileg egy dézsában is évtizedekig elélnek a legforgalmasabb utak mellett.)
Akik ezt a betonkorzót a Millenáris és a Mammut mellé álmodták, egy kérdést biztosan nem tettek föl: hogy mire lenne szüksége a környék lakosságának, a városnak, a kerületnek.
Ha fölteszik, akkor a válasz biztosan nem az lett volna, hogy egy borostyánnal, vadszőlővel, de néhol csak álcahálóval befuttatott parkolóházra, meg egy lezárt utcába vezető alagútra. Ezen a ponton talán nem fölösleges felidézni: amikor az egykori Ipari Minisztérium épületét (a Margit körúton) lebontották, a bontás és a térátalakítás legfontosabb indoka egy nagyobb, összefüggő park, voltaképpen egy zöldfolyosó és egy szélcsatorna kialakítása volt, éppen a levegőszennyezési szempontból másképp menthetetlennek tűnő Széna tér – Margit körút átszellőztetése érdekében. Erre a funkcióra a viszonylag magas felépítményeket hordozó, gyér növényzetű Széllkapu biztosan nem lesz alkalmas: ez így nem kapu, hanem gát az áramló levegő előtt.
Egy másik kérdést viszont bizonyára föltettek a projekt kiagyalói: hogy mivel kereshetnének a legtöbbet ezen a zsebkendőnyi területen, ha már sem stadiont, sem irodaházat nem építhetnek rá a korábbi ígéretek miatt. Azt, ami végül mindannyiunk sérelmére felépült, egyedül a fenti kérdésre adott válaszként lehet értelmezni – ezért kaptak a budapestiek egy kétmilliárdos park helyett egy 18,6 milliárdos szükségtelen parkolót.
Rácmolnár Milán galériája a Széllkapuról:
Borítókép: Rácmolnár Milán
