2007-2008 táján az atomipar propagandistái nukleáris reneszánszot ígértek. Helyette gazdasági válság jött, meg a fukushimai katasztrófa, ami világszerte zárójelbe tette a nukleáris energiát. Most mintha ugyanaz ismétlődne (szerencsére erőművi baleset nélkül) – jó eséllyel a kifejlet is hasonló lesz.
2007 végére a hordónkénti olajár megközelítette a száz, 2008-ban a 150 dollárt (összehasonlításul: most alulról súrolja a 80-at). A világgazdaság túlfűtött tempóban zakatolt, a konjunktúra öröknek tűnt, a Lehman Brothersnél szárnyaltak a bónuszok, az amerikai atomipar pedig elővette a mindent vivő lapot: a csillapíthatatlan energiaéhségre új típusú, relatíve olcsó, moduláris rendszerű atomerőművek jelentik a megoldást. A folytatás ismert: a csodareaktorokból pontosan nulla darab készült el azóta; az Egyesült Államokban 1996, a másik nagy nyugati atomhatalomnál, Franciaországban 1999 óta nem adtak át új atomerőművet. Igaz, közben volt egy jelentős gazdasági válság is, meg 2011-ben elszállt Fukushima, de akkor is: 1986, vagyis a csernobili baleset óta egyfolytában az a helyzet, hogy reneszánsz ide vagy oda, minden évben több régi reaktort állítanak le, mint amennyit üzembe helyeznek.
Reneszánsz, csak nem úgy
Most, hogy – legalábbis verbálisan – ismét egy nukleáris reneszánsz küszöbén vagyunk, érdemes sorra venni, miért szoktak elmaradni a beharangozott trendfordulók. A kiindulópont, hogy a fejlett országok nem tudnak észszerű idő alatt, racionális költséggel a mai biztonsági előírásoknak megfelelő atomerőműveket építeni; erre csak azokban a parancsuralmi rendszerekben van lehetőség, ahol az állami akarat fontosabb a hatósági kontrollnál és a szabályok betartásánál, a pénz pedig nem számít, hiszen egyrészt az államé (piaci alapon, állami finanszírozás vagy támogatás nélkül gyakorlatilag sehol sem épülnek atomerőművek a bolygón), másrészt közvetve úgyis az atomerőművi szektortól szinte szétválaszthatatlan atomfegyver-gyártásra és -fejlesztésre megy, ott meg semmi sem elég drága. (Utóbbihoz csupán egy adalék: a paksi bővítés fővállalkozója-generálkivitelezője, az orosz Roszatom nem egy klasszikus vállalat, hanem egy minisztériumi szintű kormányzati hadiipari és energetikai konglomerátum, amelynek szerteágazó láncolatában nem csak reaktortartályok és fűtőelem-kazetták készülnek, hanem atomfegyverek is.) Nem tudtak költség- és időkereten belül maradni már Fukushima előtt sem – lásd az imént idézett amerikai és francia dátumokat –, a japánban történt katasztrófa óta viszont a szigorúbbá váló biztonsági előírások a korábbi szint két-háromszorosára emelték a költségeket egy ugyanakkora kapacitású erőműnél. Franciaországban, ahol a csúcson globálisan a legmagasabb, 70 százalék fölötti volt az atom részaránya az áramtermelésben, 2013-ra kellett volna elkészülnie egy meglévő atomerőmű bővítésével 3,3 milliárd euróért, a Flamanville 3 projekt most 12 milliárd eurónál tart (megint egy összehasonlítás: Paks II-nél, ahol még egyetlen kapavágás sem történt, és 2014-ben, a mostani építőanyagár- és munkabérrobbanás előtt készültek a tervek, 10 milliárd euróról szól a szerződés – ezt a francia példa alapján nyugodtan beszorozhatjuk hárommal), és 2024-re ígérik a befejezését. A finnországi Olkiluoto 3 szintén 12 évet késett és a háromszorosára drágult az eredeti tervekhez képest, tavaly év végén kezdték meg a próbaüzemét.
Ketyeg az óra
Ez tehát az egyik ok: az évtizedek óta leépülőben lévő ágazatban – ahol az amerikai Westinghouse és a francia Areva gyakorlatilag csődbe ment, a német Siemens és a japán Mitsubishi pedig bedobta a törölközőt – nincs meg az a technológiai és menedzsmenttudás, amelynek révén egyszerre lennének képesek tartani a határidőt, a költségeket és a folyamatosan egyre bonyolultabb biztonsági előírásokat. (Talán soha nem is volt meg, csak amikor utoljára nagyobb tömegben épültek a világban atomerőművek, a 70-es-80-as években, még több mindent elnéztek a szektornak a fegyverkezési verseny, és benne az atomtechnológia megkerülhetetlen szerepe miatt.)
A másik az időtényező.
A nyugati világban egy atomerőmű átlagos építési ideje (azokat az erőműveket tekintve, amelyek ténylegesen elkészülnek – mert van olyan is, amely a 70-es évek óta „épül”) 10,5 év. Ez onnantól számítandó, amikor az utolsó szükséges engedély is megszületik, és elkezdik az építkezést, tehát az engedélyezés időtartama nem számít bele.
Utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert például Paks II engedélyezése 2014-ben kezdődött, vagyis kilencedik éve tart, és még messze nem jár a végénél. Vagyis egy olyan atomerőmű, amely még a tervezőasztalon sem létezik, csak a politikusok beszélnek róla, legkorábban 20 év múlva fog áramot termelni. Azaz egyfelől semmilyen szerepet nem fog játszani a mai (egy évvel ezelőtt még nem létező) energiakrízis megoldásában, másfelől ma senki nem tudná megmondani, mekkora és milyen struktúrájú lesz húsz év múlva az energiaigény (vagy egyáltalán a világgazdaság), sem azt, hogy hol fog tartani akkor a megújuló energiaforrások hatásfoka, az energiatárolás, az energiahatékonyság, vagy éppen az olajár.
Csak a közpénz
Az előbbiekből adódik, hogy klasszikus magántőkét ma senki nem tesz az atomenergiába. Részben azért, mert túlságosan kiszámíthatatlan, túl hosszú időre kell hozzá elköteleződni és a tőkét lekötni. Részben pedig azért, mert nincs olyan számítás, ami szerint megérné: a szél- és a napenergia is fajlagosan (egységnyi termelőkapacitásra vetítve) sokkal olcsóbb, ráadásul az engedélyezéstől a termelésbe állásig megvan fél év alatt, nem kell rá évtizedeket várni. Márpedig a befektetők rendszerint nem egyik vagy másik energiatermelési metódushoz ragaszkodnak, hanem a kiszámítható profithoz: ahhoz, ami az atomerőművek esetében nincs.
Éppen emiatt nincs egyelőre nukleáris reneszánsz sem.
Ami van: meglévő és működő atomerőművek üzemidejének meghosszabbítása, illetve néhány, a közelmúltban leállított reaktor újraindítása (vagy az újraindításról történő gondolkodás) – csupa olyasmi, ami akut intézkedésként néhány hónap vagy legfeljebb egy év alatt megléphető, és aminek a költsége tervezhető.
Paks I esetében a legutóbbi üzemidő-hosszabbítás százmilliárdos tétel volt, vagyis egy nagyságrenddel kisebb, mint egy új atomerőmű felépítésének ára. Illetve néhány ígéret arról, hogy épülnek majd újabb erőművek is. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, arra megint csak Franciaország kínálja a legtanulságosabb példát. Amikor Macron elnök meghirdette az ottani atomreneszánszot, az volt a fogadkozás tárgya, hogy a már emlegetett 70 százalék fölötti részarány zsugorodását megállítják 50 százalék környékén (vagyis még a legelkötelezettebb európai atompárti politikus sem beszélt a nukleáris energiatermelés bővítéséről). Ez egyelőre nem sikerült: tavaly a francia atomerőművek részesedése példátlanul alacsony szintre, 42 százalékra esett, mert számos vízhűtésű létesítmény nem tudott megbirkózni az egyszerre jelentkező hosszú aszállyal és hőséggel.
Amit tehát az iparági PR-ben reneszánsznak neveznek, az a legoptimistább esetben is csak a zuhanás fékezése lehet. Amiből egyenesen következik, hogy a jövő energiaforrása – bármit mondjon erről Szijjártó Péter vagy bármelyik másik hivatásos atom-apologéta – nem az atomenergia lesz.
