Sosem volt még olyan jó klímatörvényünk, mint amilyen most lehetne, ha a parlament valamilyen csoda folytán elfogadná a civilek által írt és társadalmi vitára bocsátott koncepciót. A minimális változtatásokkal nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő minőségűvé tehető szabályozás sorsa ugyanakkor nyilvánvalóan attól függ, milyen irányt választ az ország április 12-én: a Fidesz szinte biztosan nem venne róla tudomást – az ellenzéki tervekről egyelőre annyi mondható, hogy a Tisza programjának környezet – és klímavédelmi tételeivel könnyebb lenne összefésülni a koncepciót.
Az előzményekről röviden: az alkotmánybíróság tavaly nyáron elégtelennek és alkotmányellenesnek nyilvánította a magát előszeretettek klímabajnoknak nevező Fidesz-kormány klímatörvényét, megsemmisítette annak egy részét, és felhívta az országgyűlést, hogy 2026. június 30-ig (!) „szüntesse meg a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet”. A kormánytöbbség azóta semmilyen érdeklődést nem mutatott a téma iránt, most pedig már nem is fog, mivel a parlament a jelen összetételében már nem ülésezik többet. Jó hír viszont, hogy létezik egy szinte kulcsrakész szabályozási javaslat, amellyel a határidőt akár be is lehetne tartani – igaz, ezt nem valamelyik parlamenti frakció készítette: az anyag több mint 180 civil és szakmai szervezet közös munkája, és a jelenleg társadalmi vitán lévő javaslat kifejezetten nívós.
Az elvek szintjén rendben van
Egyik legnagyobb erőssége, hogy a mitigációt (az óhatatlanul bekövetkező károk enyhítését), az adaptációt (a klímaalkalmazkodást) és a rezilienciát (az ellenállóképesség növelését) is egyenrangú célként kezeli. Szokatlan módon az alapelvek rendszere is kellően részletes: a hagyományos környezetjogi elvek (elővigyázatosság, szennyező fizet, megelőzés) mellett megjelennek olyan, kifejezetten korszerű, progresszív elvek is, mint az „elegendőség elve” (ez az elv a maximális fogyasztás helyett az élethez vagy jólléthez szükséges elégséges szint elérését helyezi a fókuszba, korlátozva a pazarlást és az erőforrások túlhasználatát), a rendszerszemlélet, az adat alapú döntéshozatal vagy az arányos egyéni felelősség. A visszalépés tilalmának és a nemzedékek közötti igazságosságnak a meglévő alkotmánybírósági gyakorlathoz kötése azt jelzi, hogy a szöveg megalkotói merítettek abból a kevés számú működőképes gyakorlatból, amit a magyar környezetvédelem az elmúlt évtizedekben kiizzadt.
Különösen pozitív a vízgazdálkodás részletes és előremutató kezelése – a kétoldalú vízmegosztási egyezmények felülvizsgálatának előírása, a talajvíz-monitoring nyilvánosságának rögzítése és a szürkevíz-felhasználás ösztönzése mind olyan elemek, amelyek korábban hiányoztak a hazai szabályozásból, és amelyek nélkülözhetetlenek lennének ahhoz, hogy a klímaváltozás legkézzelfoghatóbb kárpát-medencei következményét, a vízkrízist valahogy kezelni tudjuk.
Az erdőgazdálkodási rész szintén igen alapos: a nem vágásos üzemmód, a klímazónák vándorlásának figyelembevétele és a támogatott fajmigráció gondolata kifejezetten korszerű szemléletre utal. Pozitívum a mentális egészség és a hűtési energiaszegénység fogalmának/követelményének megjelenítése is, amelyek sok, egyébként korszerű európai klímatörvényből hiányoznak
Hasznos a karbonköltségvetési mechanizmus (egy kötelező erejű, időszakra lebontott tervezési és elszámolási keretrendszer, amely meghatározza, mennyi üvegházhatású gázt bocsáthatunk ki az egyes időszakokban, ha komolyan vesszük a nettó zéró kibocsátás elérését) részletes leírása: az ötéves gördülő tervezés, az átgörgetési lehetőség, a mulasztási per intézménye és a zárszámadási kötelezettség együttesen egy kikényszeríthető, a brit modellhez hasonló rendszert alkotnak. Szintén üdvözlendő a fogyasztásalapú kibocsátáskövetés bevezetésének előírása, amely a területi megközelítés korlátait képes ellensúlyozni. Az ágazati intézkedések (épületfelújítás, közlekedés, ipar, élelmiszerfogyasztás) kellően széleskörűek és konkrétak, a biomassza-hasznosítás ökológiai prioritásrendjének rögzítése (a hulladékpiramis mintájára) kifejezetten előremutató.
Erős tudományos alapok
Kimondottan erős a tudományos és innovációs elem a koncepcióban: a Klímainnovációs Központ, a Nemzeti Klímaadat Központ és a kibocsátáscsökkentési beruházásokat támogató Carbon Contract for Difference típusú finanszírozás bevezetése hatékonynak ígérkező intézményi és pénzügyi eszközöket teremt. A hagyományos és közösségi tudás elismerése, az alulról jövő kezdeményezések támogatása szintén előremutató, és összhangban van a szubszidiaritás elvével. Az oktatási rendszer minden szintjére kiterjedő klímatudatossági kötelezettség, a pedagógusképzés fejlesztése és a dezinformáció elleni fellépés együttesen egy koherens szemléletformálási stratégiát alkotnak.
Hasznosnak tűnik az előzetes éghajlati kockázatelemzés önálló jogintézményként való bevezetése: az, hogy egyetlen állami döntés sem fogadható el az elemzés nélkül. A Scope 1-2-3 (vagyis a vásárolt energiához kapcsolódó, a telephelyi és a beszállítóknál jelentkező) kibocsátások teljes értékláncra való kiterjesztése a környezeti hatásvizsgálatban szintén modern, ESG-kompatibilis és előremutató szabály.
A Jövő Nemzedékek Szószólójának ombudsmani eljárásba való bekapcsolása a karbonköltségvetés túllépése esetére szintén erős kikényszerítési mechanizmus lehet – volt már hasonló intézmény, de a 2011-es alaptörvényi változások kiherélték.
Egyértelműen pozitív az Éghajlatpolitikai Tudományos Tanácsadó Testület státuszának rögzítése: az, hogy kizárólag az alkotmánynak és törvényeknek alárendelten működik, önálló költségvetéssel és titkársággal rendelkezik, és állásfoglalása nélkül a klímacélokra vonatkozó előterjesztések nem fogadhatók el. Az MTA és HUN-REN közös tagjelölési mechanizmusa szintén biztosítékot jelent a politikai befolyás ellen (de itt érdemes arra is gondolni, hogy egy kormányváltás esetén a kutatóhálózat visszatérhet az Akadémiához). Az Éghajlatvédelmi Kormánybizottság miniszterelnöki irányítás alatt való működése megfelelő keret a tárcák közötti összehangoláshoz, a Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács vegyes (részben politikán kívüli) összetétele pedig a társadalmi legitimációt erősítheti.
Kiemelendő az „éghajlatveszélyeztető” tényállás bevezetése a magyar jogba: az a tény, hogy a nagykibocsátók ellen az ügyész is keresetet indíthatna a tevékenységtől történő eltiltás és kártérítés iránt, komoly előrelépést jelentene a klímaper-jog területén. A civil szervezetek privilegizált ügyféli jogállása és perindítási joga, valamint a számukra biztosított költségmentesség szintén komoly garancia. A Jövő Nemzedékek Szószólójának beavatkozói és alkotmánybírósági indítványozási jogköre is dicséretes.
Hasznos ötlet a Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap intézményének bevezetése, amely dedikált és kiszámítható finanszírozási keretet teremt (szemben a jelenlegi gyakorlattal, vagyis az ad hoc költségvetési allokációkkal és az azokat érintő menetrendszerű elvonásokkal). A zöld vállalatirányítási kötelezettségek és az átállási tervek előírása – különösen annak fényében, hogy az EU CSDDD irányelv hatókörének szűkítése után ezek a kötelezettségek érdemben enyhültek – megintcsak előremutató és bátor lépés. A fosszilis energiahordozókra irányuló tevékenységek fejlesztési banki finanszírozásból való kizárása szintén egyértelmű és helyes irány. A nemzetközi klímafinanszírozásban való részvétel elveinek rögzítése pedig méltányos lenne (bár sajnos kevéssé látszik reálisnak ebben a formában).
Ami még javítható
Ahogyan a bevezetőben jeleztük, sosem volt még ennyire átgondolt és komplex klímaszabályozás a magyar döntéshozók előtt. Ezzel együtt vannak apróbb hiányosságai és ellenmondásai – ha jól értjük, ezek azonosítását illetve kigyomlálását szolgálná a mostani társadalmi vita.
Talán a legfeltűnőbb hiátus, hogy a célok felsorolásából hiányzik egy explicit utalás az éghajlati igazságszolgáltatás (klímaperlés, állami felelősség) intézményes kereteire – ez különösen fontos lenne, mivel a visszalépés tilalma és a szennyező fizet elv csak akkor érvényesíthető hatékonyan, ha társul hozzá egy erős kikényszerítési mechanizmus. Érdemes lenne beépíteni egy klímaegyenlőségi elvet is, amely a társadalmilag sérülékeny csoportok (szegények, idősek, egészségileg veszélyeztetettek) fokozott védelmét nevesíti, mivel ezek a csoportok aránytalanul nagyobb terhet viselnek az éghajlatváltozás hatásaiból.
Nehezen érthető a közlekedési szektor rezilienciájának teljes hiánya a szövegben – a hőhullámok és szélsőséges csapadék okozta infrastrukturális kockázatok (utak, vasutak, hidak) illetve a járműállomány felkészítésének kérdései legalább utalás szintjén megjelenhetnének a szövegben. A közlekedési résznél a repülés és a belvízi hajózás kifejtése is hiányzik, pedig ezek kibocsátása egyáltalán nem elhanyagolható (igaz, ezeket egyelőre az európai klímaszabályozás is sokszor külön kategóriaként kezeli).
A „káros állami támogatások megszüntetése 2030-ig” célkitűzés önmagában helyes, de végrehajthatósága kétséges, ha nem társul hozzá kötelező felülvizsgálati menetrend és nyilvános lista az érintett támogatásokról. A fentebb, a pozitívumoknál már említett Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap irányításánál érdemes lenne rendelkezni a politikai befolyástól való függetlenségről és a civil szervezetek érdemi döntéshozatali szerepéről (nem csupán a kedvezményezetti képviseletről).
A zöld közbeszerzési előírás jelenlegi formája – „előnyben kell részesíteni” – túlságosan gyenge: konkrét aránykövetelményt vagy határidős kötelezettséget kellene hozzárendelni. Hiányzik egy rendelkezés a médiaszereplők és közösségi platformok felelősségéről a klíma-dezinformáció visszaszorításában. A Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács esetében a 9 fős tagsági limit és a miniszter társelnöki szerepe együttesen kockázatot hordoz: az arányos képviseleti elvek ellenére a kormányzati befolyás dominánssá válhat, különösen, ha a Tanács működési költségét is a miniszter tárcája biztosítja. Célszerű lenne a miniszter szerepét megfigyelői vagy nem szavazati jogú elnöki pozícióra korlátozni, és a finanszírozást az Országgyűlés felügyelete alá helyezni.
A helyi önkormányzatoknál az „állam megfelelő költségvetési támogatást nyújt” fordulat általános és számon kérhetetlen – legalább egy minimális finanszírozási garanciát vagy elosztási módszertant kellene rögzíteni, különben a kisebb önkormányzatok forráshiány miatt nem lesznek képesek teljesíteni a törvényi kötelezettségeiket. Hiányzik egy összeférhetetlenségi és nyilvánosságra hozatali szabály a tagokra vonatkozóan, amely megakadályozná, hogy iparági érdekképviselők befolyásolják a döntéselőkészítést.
Érdemes lenne rögzíteni egy kötelező együttműködési mechanizmust a Tudományos Testület és a Jövő Nemzedékek Szószólója között, hiszen mindkét szerv párhuzamosan értékeli a karbonköltségvetés teljesítését, és koordináció nélkül átfedő vagy ellentmondó ajánlások születhetnek.
Az éghajlatveszélyeztető tényállás személyi hatálya szűknek tűnik, mivel csak az ETS-köteles nagykibocsátókra vonatkozik, miközben a közepes méretű, de összesítve jelentős kibocsátók kimaradnak – érdemes lenne egy fokozatos kiterjesztési mechanizmust bevezetni. A mulasztási per lehetősége a karbonköltségvetés elmaradása esetén helyes, de hiányzik egy konkrét szankció arra az esetre, ha a kormány a per elvesztése után sem teljesít, ami a kikényszeríthetőséget érdemben gyengíti. A törvényességi felügyelet önkormányzati döntések esetén jó eszköz, de a forrásmegvonás lehetősége a kisebb, amúgy is forráshiányos önkormányzatokat aránytalanul sújthatja – célszerű lenne egy fokozatos szankciós rendszert és fellebbezési mechanizmust rögzíteni.
Ezek azonban apróságok, és van még idő a tökéletesre csiszolásra. A kérdés most sokkal inkább az, hogy a választás után lesz-e rá szándék: nem csak a tökéletességre, hanem egyáltalán a jelenlegi alkotmányellenes helyzet megszüntetésére.
