Amikor az elemzők, a média vagy a politikai döntéshozók a közel-keleti fegyveres konfliktusok költségeit mérlegelik, általában az infrastruktúrára és a geopolitikai átrendeződésre összpontosítanak. Jóval kevesebb figyelmet fordítanak egy olyan tényezőre, ami majd még az erőszakos konfliktusok leállása utáni évtizedekben is meghatározó marad: a környezeti pusztítás.
A konfliktus jellege
Minden háború borzalmas, de az iráni konfliktusnak van egy olyan sajátos jellege, ami különösen pusztítóvá teszi. Közismert, hogy ez egy rendkívül aszimmetrikus – az erőviszonyokat tekintve – egyoldalú háború. Bár az iráni hadigépezet figyelemreméltó, nyilván eltörpül az USA és Izrael kombinált haderejéhez képest. Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy az amerikai-izraeli erők gyakorlatilag akadályok nélkül pusztíthatnak. Uralják a légteret, szabadon tudnak bombázni vagy rakétával lőni, amit csak akarnak, és láthatóan a katonai létesítmények mellett sok más célpontjuk is van.
Fordítva: Az iráni katonai stratégia lényege nem a győzelem, hanem a túlélés – méghozzá az által, hogy a háború „költségeit” maximalizálják, így próbálva elérni, hogy a nagyobb haderőnek egy idő után már ne érje meg folytatni a háborút.
Irán évek óta készül erre a konfrontációra, és mindig is tisztában volt azzal, hogy az USA és Izrael technológiai fölénye miatt hagyományos harctéri győzelemre nem számíthat. Ehelyett elrettentésre és kitartásra épített stratégiát dolgozott ki: ballisztikus rakéták, olcsó drónok és regionális proxy-hálózatok segítségével igyekszik a háború folytatásának gazdasági, politikai, emberi – és hát környezeti – költségeit a lehető legmagasabbra emelni. Ennek leglátványosabb része, hogy akadályozza a Hormuzi-szoros forgalmát (ezzel az egekbe küldve az olaj árát) illetve, hogy Izrael mellett, támadja a szomszédos arab államokat is. Bár hivatalosan ezek a csapások az USA bázisaira és érdekeltségeire vonatkoznak, láthatóan ezt tágan értelmezik, úgym hogy ez tartalmazza a gazdasági érdekeltségeket is, beleértve a szomszédos országok olajinfrastruktúráját.
Ez az aszimmetrikus hadviselés veszedelmes helyzetet teremt. Mindkét fél abban bízik, hogy az idő a saját javára dolgozik, de ez egyszerre nem lehet igaz. Irán fegyverkészletei és gyártókapacitása véges, az USA és Izrael pedig az energiapiaci kitettségük és a pénzügyi terhek miatt szintén nem képesek korlátlanul folytatni a háborút. De amit jelenleg látunk, az csak a pusztítás fokozódása.
Kiemelten veszélyes háborús terep
Az Iránt érintő konfliktus – mind a közvetlen katonai beavatkozások, mind az máshol vívott proxy háborúk – a 21. század egyik legpusztítóbb ökológiai biztonsági válságát jelenti. A régió hatalmas kőolajkészletek felett fekszik, törékeny sivatagi és vizes élőhelyeken halad át, és már most is a bolygó egyik legvízhiányosabb övezete.
Az iráni konfliktusban tehát a környezeti pusztítás nem járulékos kár. Ez egy folyamatban lévő, súlyosbodó katasztrófa, amelynek következményei a regionális stabilitásra, a közegészségügyre és a globális éghajlatra nézve messze túlmutatnak az aktuális erőszak közvetlen színterein.
Az olajinfrastruktúra, mint környezeti időzített bomba
A Közel-Kelet meghatározó geopolitikai erőforrása – a kőolaj – egyben a legveszélyesebb környezeti kockázat is. Irán rendelkezik a világ negyedik legnagyobb bizonyított olajkészletével, amihez kiterjedt finomítói és petrolkémiai infrastruktúra is társul .
Az olajinfrastruktúra pusztulása olyan mértékű szennyezéseket, tüzeket és mérgező füstfelhőket okoz, amelyek eltörpülnek a békeidőben bekövetkező ipari balesetek mellett. Az 1991-es Öbölháború alatt a visszavonuló iraki erők több mint 700 kuvaiti olajkutat robbantottak be, ami példátlan környezeti katasztrófát okozott. Becslések szerint 300 millió hordó olaj került ki a környezetbe. A keletkező füstfelhők mérgező kormot raktak le az Arab-félszigettől Dél-Ázsiáig terjedő régióban, átalakítva a hőmérsékletet, savasítva a csapadékot, és olyan rákkeltő vegyületeket juttatva a talajba és a talajvízbe, amelyek hatásai még ma is érződnek.
Irán Abadan finomítókomplexuma, a Kharg-szigeti olajterminál és a Bandar Imam Petrolkémiai Komplexuma hasonló sebezhetőségeket képvisel. Bármely tartós katonai kampány, amely ezeket a helyszíneket célozza meg, valószínűleg hasonló vagy súlyosabb ökológiai katasztrófákat okozna, mivel a régióban jelenleg koncentrálódó szénhidrogén-infrastruktúra sokkal nagyobb méretű, mint 1991-ben volt. Ez különösen fontos, hiszen az iráni válaszcsapások is megcélozhatják a többi Öböl-ország finomítóit és petrokémiai infrastruktúráját.
Légszennyezés: A háború mérgező lehelete
A katonai műveletek olyan mértékű és toxicitású légszennyezést okoznak, amelyhez képest a „szokásos” ipari szennyezés semmiség. Ez majd minden háborúban igaz, de különösen igaz egy olyan adottságú országban, mint Irán.
Olajeső
Teheránban és környékén található olajtároló létesítmények elleni amerikai-izraeli csapások hatalmas tűzvészeket eredményeztek, amelyek nemcsak „olajesőt”, hanem hosszabb távon is hatalmas károkat okoznak. Számos nagyvárosban a fekete füsttel teli levegő nemcsak apokaliptikus látványt nyújt, s az égbolton zajló kémiai reakciók nemcsak átmeneti légzési nehézséget, szem- és bőrirritációt okoznak, de a levegőben lévő vegyületek jelentősen növelik a rák, valamint a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát. Emellett, ha ezek a toxikus anyagok bejutnak a vízforrásokba, akkor a vízi élővilágot és az ivóvízkészleteket is érinti ez a mérgező szennyezés.
Lőszerek és égés
Egy háború mindig is szennyezéssel és környezetkárosítással jár, de a modern hadviselés eleve magával hozza a sugárhajtóművek üzemanyagainak szennyezését, a harci járművek kipufogógázait és a robbanóanyagok tartós égését. A katonai járművek kilövése, a fegyverraktárak és épületek felrobbantása olyan részecskéket és illékony szerves vegyületeket termel, amelyek akut légzőszervi károsodást okoznak. Jelen esetben, a konfliktusövezetekben – és ez nem csak Irán, hanem a háborúban érintett egyéb területek – , riasztó mértékben nő a légzőszervi megbetegedések száma. Az öt év alatti gyermekeknél ez még inkább így van, hiszen ebben a korban a szervezet különösen érzékeny a levegőben lévő toxinokra. A fehér foszforlőszerek használata, amelyet a tágabb regionális háborúhoz kapcsolódó konfliktushelyszínen már dokumentáltak, foszforsavfüstöt is termel, amely súlyos tüdőkárosodást okoz, és tartós mérgező maradványokkal szennyezi a talajt.
Por és elsivatagosodás
A katonai tevékenység felgyorsítja az elsivatagosodást a növényzet irtásával, a felszíni talajkéreg felbomlásával és a sivatagi terep nehéz járművek általi tömörítésével. Irakban a Tigris-Eufrátesz medencében folytatott katonai műveletek drámai mértékben hozzájárultak a porviharok gyakoriságának és súlyosságának növekedéséhez – ez a tendencia szinergikusan hat az éghajlatváltozás okozta kiszáradással. Ma már tudjuk, hogy az iraki Környezetvédelmi Minisztérium a súlyos porviharos napok számának közel megháromszorozódását dokumentálta 2003 óta. A régióból érkező porviharok azóta is rendszeresen finom szálló porszemcséket juttatnak el egészen Európáig, magukkal hozva nehézfémeket, és egyes dokumentált esetekben a kiégett lőszerekből származó szegényített urán nyomait is.
Víz: A leginkább fegyverként használt erőforrás
A Közel-Kelet már most is a világ egyik legsúlyosabb vízhiányával néz szembe. Irán, Irak, Szíria és Jemen mind drámai csökkenést tapasztal az édesvíz elérhetőségében az éghajlatváltozás, a népességnövekedés és a fenntarthatatlan mezőgazdasági termelés következtében. A háború ebben az összefüggésben nemcsak károsítja a vízrendszereket, hanem fegyverré is teszi azokat.
Infrastruktúra célba vétele és szennyeződése
A víztisztító telepek, szivattyútelepek és víztározó-infrastruktúrák gyakorlatilag minden nagyobb konfliktus célpontjai voltak a régióban. Jemenben – ahol az iráni támogatású húszi erők már egy évtizede vívnak polgárháborút – a vízinfrastruktúra módszeres lerombolása 18 millió embert fosztott meg a biztonságos ivóvízhez való hozzáféréstől. Az így beszennyeződött vízből eredő kolera elszaporodása az emberiség történetének egyik legsúlyosabb kolerajárványát okozta. A WHO 2016 és 2022 között több mint 2,5 millió gyanús esetet dokumentált.
Irakban az iráni támogatású félkatonai csoportok közötti konfliktusok ismételten megzavarták a Tigris folyó vízminőségét. A lőszerek beszennyezték az alluviális víztartó rétegeket, márpedig ez adja a történelemből is ismert „termékeny félholdban” élő mezőgazdasági közösségek elsődleges vízforrását. A konfliktusövezetek közelében vett talajvízmintákban katonai műveletekből származó nitrátokat, nehézfémeket és szerves oldószereket mutattak ki, amelyek koncentrációja messze meghaladta a WHO biztonsági küszöbértékeit.
Az Ahvázi vizes élőhelyek és Irán belpolitikai válsága
Iránon belül a Hawizeh-mocsarak – amelyeket Irakkal megosztanak és nemzetközi jelentőségű ramsari vizes élőhelynek nyilvánítottak – drámai zsugorodást szenvedtek el, ami részben a felsőbb szakaszokon végzett katonai mérnöki munkáknak tudható be. A katonai tevékenységek, valamint az Irán által részben stratégiai vízgazdálkodási célokból felgyorsított gátépítési programok továbbra is csökkentik a beáramlást. Ezen vizes élőhelyek elvesztése megszünteti a szénmegkötő képességet, elpusztítja a biológiai sokféleséget, amely magában foglalja a helyi halfajokat és a több millió vándorló vízimadarat, és megszünteti az elsivatagosodás elleni természetes védőréteget Délnyugat-Iránban és Délkelet-Irakban.
Egyes elemzők szerint vannak olyan stratégiai forgatókönyvek, amelyek végcélként épp egy – a vízkészletek uralmáért folyó – iráni polgárháború kirobbantását jelölik meg – hiszen az így egymásnak ugrasztott népcsoportok tartósan instabillá, így gyengévé tennék Iránt.
Az elefánt a teremben: a nukleáris létesítmények láthatatlan fenyegetése
Az iráni háború egyik „hivatalos” oka a nukleáris fenyegetés. Ha túltesszük magunkat azon a tragikomikus részleten, hogy Donald Trump már az előző Irán elleni támadásnál, nagy fanfár közepette bejelentette, hogy Irán teljes nukleáris kapacitását „megsemmisítették”, s így nem világos, hogy akkor ez a fenyegetés miért indokolja a mostani csapásokat…. – még így is fel kell tennünk a kérdést: milyen következményekkel járt/jár Irán nukleáris infrastruktúrájának elpusztítása?! A natanzi, fordói és busehri létesítmények elleni katonai csapások minden bizonnyal radioaktív anyagok szabadulásával jártak, amelyek a levegőt, a talajt és a vízrendszereket egyaránt szennyezik – olyan területeken, amelyek már most is súlyos ökológiai terhelés alatt állnak. A nukleáris szennyezés nem ismer határokat: a sugárzó izotópok a szél- és vízáramlásokkal messze eljuthatnak az eredeti helyszíntől. Mint láthatjuk, egy-egy olajfinomító elpusztítása is olyan károkat okoz, amelynek hatásai évtizedeken át érződnek, ám a radioaktív szennyezés esetében évszázadokról(!) beszélhetünk – és következményei, a rákos megbetegedések emelkedésétől a genetikai károsodásig, sok-sok nemzedékeken átívelnek.
A Hormuzi-szoros: Ökológiai kockázati gócpont
Hogy a Hormuzi-szoros – amelyen a világ nyersolajának körülbelül 20 százaléka halad át – egy gazdasági és geopolitikai gócpont, azt már látjuk, de hogy egy ökológiai gócpont is, azt még csak kevesen tudják. A Perzsa-öböl egy félig zárt tenger, korlátozott óceáni cirkulációval és magas sótartalommal. Az ebben a környezetben bekövetkező olajszennyezés lassan oszlik szét. Az öböl tengeri ökoszisztémái – beleértve a korallzátonyokat, a tengerifűágyakat és a mangroveerdőket, amelyek kritikus élőhelyként szolgálnak a kereskedelmi szempontból is létfontosságú halfajok számára. Ezek rendkívül sebezhetőek a szénhidrogén-szennyezéssel szemben. A szorosban zajló tengeri harcok, beleértve a tartályhajók elleni támadásokat, amelyek már megtörténtek, a világ egyik ökológiailag legérzékenyebb tengeri övezetében hatalmas szennyezések kockázatát hordozzák magukban. Az 1991-es Öbölháború – amelynek során több millió hordó olaj került be a Perzsa-öbölbe – széles körű korallfehéredést, a tengeri teknősök pusztulását és a regionális garnélarák-halászat csaknem teljes összeomlását okozta. A mostani konfliktus akár több nagyságrenddel nagyobb szennyeződést is eredményezhet.
Klímaváltozás: A fenyegetés sokszorozója
Az iráni konfliktus nem klímavákuumban zajlik. A Közel-Kelet körülbelül kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag. Iránban, Irakban és a tágabb Perzsa-öböl térségében a nyári hőmérsékletek lakott területeken ma már rendszeresen meghaladják az 50°C-ot. A csapadékmennyiség csökken, a Zagrosz és az Alborz hegység gleccserei – az iráni mezőgazdaság számára kritikus édesvízforrások – visszahúzódnak, és a szélsőséges időjárási események gyakorisága növekszik.
A háborúk és a klímaváltozás kölcsönösen erősítik egymást – ezt nevezzük „fenyegetésszorzó dinamikának”. Az éghajlati stressz – amely a vízért, a termőföldért és a megélhetésért folyó versengésben nyilvánul meg – a politikai instabilitás egyik ismert előidézője, amelyet fegyveres csoportok, köztük pont az Irán által támogatott szervezetek is kihasználnak befolyásuk terjesztésére.
A konfliktusok környezeti kárai viszont felgyorsítják az éghajlati sérülékenységet: az erdők pusztulása felszámolja a szén-dioxid-elnyelőket, az olajtüzek üvegházhatású gázokat adnak hozzá, a vízi infrastruktúra pusztulása pedig megszünteti azt az alkalmazkodóképességet, amelyre a közösségeknek szükségük van az éghajlati hatások kezeléséhez. Ez a visszacsatolási hurok – az éghajlati stressz konfliktusokat gerjeszt, a konfliktus felgyorsítja a környezetkárosodást, a környezetkárosodás növeli az éghajlati sebezhetőséget. Ez a háború tehát nem egy a sok közül.
Az ilyesfajta – ökológiai-geopolitikai-gazdasági-szociális-emberjogi stb. visszacsatolási hurkok a 21. század meghatározó biztonsági kihívását jelentik.
Egy eleve instabil és lobbanékony régióban az ilyen masszív behatások beláthatatlan folyamatokat indíthatnak be. Az iráni háború tehát nem kezelhető pusztán “világnézeti” vagy politikai kérdésként. És bár mindannyian reménykedünk abban, hogy a hadicselekmények minél hamarabb véget érnek, a háború ökológiai, egészségügyi, környezeti – és így emberi következményei még egészen biztosan évtizedig jelen lesznek. Nem szabadna abban az illúzióban élni, hogy csak azért, mert a fegyverek elhallgatnak, lezárul a károkozás. Mélyebb szinten a pusztítás és a bizonytalanság még nemzedékeken át fennmarad.
