Hol a meglepően alacsony vízállás okoz fejtörést a folyóinknál, hol pedig a kisebb-nagyobb árvizek. A nyáron volt olyan rész a Tiszán, ahol gyalog át lehetett kelni a folyón, a Dunában is voltak olyan júniusi hetek, amikor kilátszott a vízből az Ínség-szikla, aztán jött egy villámárvíz. Ahhoz, hogy megértsük folyóink “lélektanát”, vissza kell mennünk a 19. századi folyószabályozásokhoz és tájváltozásokhoz, és ennek fényében értékelni a klímaváltozás okozta kihívásokat is. Megmenthetjük a lassan félsivatagossá váló Alföldet a még nagyobb szárazságtól? Talán igen, de ahhoz gyorsan kell lépnünk, és a folyók jelentik a kulcsot.
Magyarország vízrajza egykor a természetes folyók, mellékágak, mocsarak és árterek bámulatos hálózata volt. A Duna, a Tisza, a Dráva, a Maros, a Körösök és számtalan kisebb folyó mind kanyargott, gyakran kilépve a medréből. Ez a természetes rendszer biztosította a talaj termékenységét, a vízi és parti élővilág gazdagságát, és kiegyensúlyozta a táj vízháztartását. A 19. század közepétől azonban a modernizáció jegyében megkezdődött a nagyszabású folyószabályozás, amely gyakorlatilag Magyarország összes jelentősebb folyóját érintette. A cél akkoriban logikusnak tűnt: az árvízveszély csökkentése, a hajózás fejlesztése, a mocsaras területek lecsapolása, hogy megművelhetők legyenek. A Duna mintegy 150 kilométerrel rövidült a magyarországi szabályozások során, a Tisza hossza pedig csaknem 400 kilométerrel lett rövidebb.
A Duna magyarországi szabályozásának is az volt a fő célja, hogy a hajók az év nagy részében közlekedhessenek. A zátonyokat elkotorták, a kanyarokat átvágták, a mellékágakat elzárták és a főmederbe kőműveket telepítettek. A vízáramlás felgyorsult, a hordalékmozgás természetes egyensúlya felborult, a folyók és árterek kapcsolata megszakadt. A felvízi vízerőművek építése aztán további változásokat okozott a folyóban. Az erőművek visszatartották a görgetett kavicshordalékot, így a magyar szakaszra szinte csak finom, apró szemcsés, homokos hordalék jut el, amelynek hatására a meder még jobban mélyülni kezdett, a mellékágak fokozatosan feltöltődtek, sok helyen pedig teljesen eltűntek. A szigetek a parthoz nőttek, a főmeder beszűkült, amely azóta is még nehezebbé teszi az árvízi védekezést.
Nagy gond a mélyebb meder
Az elmúlt évszázad alatt a talajvízszint bizonyos helyeken 8-10 métert is süllyedt, miközben az egyre szárazabb talaj, valamint a rendszeres aszályok miatt is a természetes élőhelyek megfogyatkoztak. A meder mélyülése inkább elszívja, semmint pótolja a talajvízszintet.
A 21. századra világossá vált, hogy a korábbi beavatkozások hosszú távon fenntarthatatlanok. A cél ma már nem a folyók teljes „megzabolázása”, hanem a természetes dinamika részleges visszaállítása, a vízmegtartás növelése, a mellékágak és árterek kapcsolatának helyreállítása. A Dunán azonban most is állandó a munka. Bár több országban, mint például Romániában és Bulgáriában még ma is felmerül a vízerőművek építésének a lehetősége, mégis a legtöbb helyen a mederváltozások és a klímaváltozás együttes hatásai megkívánják, hogy az egykor folyóba épített kőműveket megbontsák, vagy épp változtassák az irányukat, méretüket. Az árterek sűrű beépítettsége, az ipari létesítmények vagy a tájhasználat sajnos beszűkíti azokat a lehetőségeket, amikor szabályozás nélkül lehetne rábízni a folyóra a táj vízellátását, sőt, sok esetben olyan alacsony a vízállás, hogy nehéz gazdálkodni vele. Ezek a problémák a jövőben egyre nagyobb kihívást fognak jelenteni. A cél ugyanis mára teljesen megváltozott: az egykori ártereken most már inkább a vízmegtartásra törekszünk, ahol lehet, ezért sok helyen olyan szabályozóművekre van szükség, amelyek az ártéren vagy a mellékágakban tartják a vizet.
Helyreállítani, amit tönkretettek
Ebben a munkában kulcsszerepet játszik a WWF Élő Folyók programja, amely több ország, köztük Magyarország részvételével dolgozik többek között a Duna és mellékfolyóinak helyreállításán. Szinte minden ország részt vesz benne, amelyen átfolyik a Duna. Ez elvárás is a donor Európai Unió részéről. Természetesen mindenhol mások a problémák, más feladatok vannak, de a közös párbeszéd, a közös gyakorlatias tervezés elengedhetetlen feladat – számolt be Samu Andrea, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértője. Az első lépések közé tartozott a folyók hordalékviszonyainak részletes feltérképezése – folytatta -, mert a hordalékhiány az egyik fő oka a medermélyülésnek és az élőhelyek eltűnésének. A vizsgálatok során a meder fenékmagasságát, a vízhozamot, a hordalék szemcseméretét és mozgását is folyamatosan mérték, hogy pontos képet kapjanak arról, hol szükséges a beavatkozás. Vannak már olyan tanulmányok is, ahol azt vizsgálták, hogy a vándorló halak számára hogyan lehetne újra átjárhatóvá tenni az elgátalt szakaszokat. Egyre nagyobb az adatbázis az élőhely-helyreállítások gyakorlatáról. Sőt készültek már az ártéri tájhasználatváltást segítő úgynevezett döntéstámogató felmérések is a Tisza mentén.
Az uniós támogatások régóta igyekeznek felkarolni ezeket a törekvéseket. Vannak olyan időszakok, amikor nagyobb prioritást szánnak a zöld szempontoknak, de ezeket tollpiheként sodorja el sajnos egy energiaellátási válság vagy egy háborús helyzet. 2024-ben az Európai Tanács elfogadta a természet helyreállításáról szóló rendeletet, amely a biológiailag változatos és ellenálló ökoszisztémák hosszú távú és tartós regenerációját tűzte ki célul a tagállamokban. Ehhez már készülnek a nemzeti helyreállítási tervek. Ez a jogszabály biztosítja a szinergiákat más ágazati és környezetvédelmi szakpolitikákkal, például a közös agrárpolitikával is. Az eddig futó támogatások között van olyan forrás, amely inkább a tervezést, és van olyan, amely a kivitelezést támogatja. Az előbbi nagyon lényeges, mert egy jól megtervezett élőhely-rehabilitáció sok éven keresztül tart – a különböző érintett csoportokkal való egyeztetéstől a konkrét tervezésig sok lépcsőfok vezet. Samu Andrea elmondta, hogy néhány pályázatnál a kormányzat az önrész támogatását elvállalja, azonban olyan hazai pályázatok, amelyek összetett tervezési folyamatot valósíthatnának meg, eddig nem nagyon voltak. Általában egy ágazat (ebben az esetben a vízügyi) megkapja a tervezési feladatot, és ebbe viszonylag nehéz integrálni az ökológiai vagy mezőgazdálkodói szemléletet – ez sok esetben kevésbé fenntartható eredményre vezet vagy egyenesen ellenállásba ütközik. Jelenleg azért sem egyszerű a tervezés, mert a vízépítő mérnökök egészen más eszköztárat és szemléletet tanultak az egyetemen, így a tervezés kevesebb innovatív elemet hordoz, amire pedig nagy szükség volna „az új normális” időszakban, amelyet hosszú és súlyos aszályok jellemeznek. De a földhasználóknak ugyanúgy az a feladata, hogy alkalmazkodjanak a jelenlegi klimatikus és táji adottságokhoz, ezzel is segítve a vízügy munkáját.
A Duna mentén jelenleg többek között az érdi Duna-parton zajlik egy tervezési folyamat, amelynek klímaadaptációs célja van, azaz, hogy minél később száradjon ki a Beliczay-sziget és környéke, valamint a rajta lévő erdő. Sajnos a mellékág helyreállítására egyelőre nincs lehetőség, mivel a főmeder túl mélyre vájta magát ahhoz, hogy ezt könnyűszerrel lehetővé tegye. A mellékág helyreállításával inkább megcsapolnánk a talajvizet a környező területeken. A víz visszatartásához a szigeten szükség van a part menti kőművek átalakítására és a szigeten található korábbi zsilipek rekonstrukciójára is. Mindemellett az erdőgazdálkodó, a Pilisi Parkerdő Zrt. elkezdte a nemesnyaras állományok őshonos állományokká való alakítását is. Az ártéri erdeink 97%-a tűnt el az elmúlt évszázadban, úgyhogy nagy szükség van a fennmaradó állományok megőrzésére és életképességének javítására. Az ökológiai változatosság javítása a helyi lakosok számára is kedvező például rekreációs szempontból. A közeljövőben szervezünk a helyiek számára is programokat a Beliczay-szigeten, amelyek célja az inváziós vörös mocsárrák eltávolítása, valamint a területen jelenlévő minél több faj beazonosítása, de a Magyar Földrajzi Múzeummal is együttműködünk többféle programban, amelyek célja a vízi környezet alaposabb bemutatása és megértésének elősegítése – mondta el a WWF szakembere.
Sződligetnél egy uniós pályázat keretén belül a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársainak ötlete nyomán és gondozásában történik kivitelezés: a part menti kőműveket, az úgynevezett sarkantyúkat a part felől megbontják. A munkálatok eredményeképp a feliszapolódott part menti részek ki tudnak mosódni, illetve a két sarkantyú közé egy mesterséges szigetmagot alakítanak ki a kövekből – ez majd menedéket ad a halivadékok számára.
Kiemelkedik még a mohácsi Szabadság-sziget helyreállítása, ahol egy évtizedek óta lezárt mellékágat nyitottak meg újra. A munkálatok során elbontották a vízáramlást akadályozó kőzárásokat, a part mentén természetes rézsűket alakítottak ki, és az árteret újra összekapcsolták a főággal. Az eredmény azonnali volt: visszatértek a halak, újra megjelentek a vízimadarak, a növényzet regenerálódott. A projekt egyik érdeme az is, hogy több ágazat eredményes együttműködésével valósult meg.
A Tisza menti Fokorúpusztán az árteret összekapcsolták a folyóval, tájhasználat-váltás történt, így szántóból újra ártéri élőhelyek születtek. Itt a vízvisszatartás mellett cél volt a legeltetés visszahozása is, amely segíti az özönnövények visszaszorítását, a fajok változatosságát is.
A Dráva mentén is történtek mellékág-helyreállítások, például az Ó-Dráva és a Heresznyei-mellékág esetében a cél a vízszint stabilizálása volt, hogy az ívási időszakban a halak számára megfelelő környezet álljon rendelkezésre.
A folyószabályozások előtt a folyók ki tudtak önteni az ártereikre, így tudták pótolni azt a csapadékhiányt, ami elsősorban az Alföldre jellemző – itt a párolgás mértéke ezen a területen nagyobb, mint a lehullott csapadék mennyisége. Ezért a folyók vizére nagy szükség van a tájban, azonban jelenleg az ország területének nagy részén csak csatornarendszerben gondolkodnak, ami az aszályos időszakokban nagyon kevés – vélekedik Samu Andrea. Nagyobb területek elöntésére van szükség, főként, amikor éppen víztöbblet van és a tájhasználatot ehhez kellene alakítani – eljött az ideje annak, hogy újra mi alkalmazkodjunk a folyók és táj dinamikájához, ne fordítva. Volna még lehetőség felszín alatti vízpótlásra is a talajvízszint növelésének érdekében, továbbá arra is, hogy sok helyen szélesítsük a töltést, hogy az árterek újra árterek lehessenek. Újra kell gondolni a mederben és a mellékágakban levő mederszabályozó művek átalakítását és akár még azt is, hogy a túlságosan kiegyenesített folyószakaszokat újra kanyargóssá tegyük. Az eszköztárat mindig az adott helyszínhez érdemes szabni, és általánosan érvényes szabály, hogy nagyobb teret kell adni a természetes dinamikának, mert az ember által teljesen kontrollált rendszer egyre akadozottabban működik.
Nincs több időnk
Ezen a téren tényleg az utolsó órában vagyunk. Az Alföldön már most is kritikus a helyzet, de ha visszaemlékszünk 2022-re, a fák már nyáron elkezdtek elsárgulni, így a hegyvidékeken is kézzelfogható volt az aszály. Táji szintű, nagyléptékű változásokra van szükség, különben egy-két évtizeden belül nem csak az Alföld lehet félsivatagi helyzetben, hanem a középhegységek területe is. Ma már az ártéren gazdálkodó erdészetek is látják, hogy még az ártéri fák is vízhiányban szenvednek a főmeder süllyedése miatt – a távolabbi területeken ez még kritikusabb lehet. Tározásra is szükség van, csak nem a mederben, hanem kint a tájban – ez egy elég fontos különbség. A medertározásnak számos, ma már kétségbevonhatatlan hátránya és következménye van, amely nem követendő példa: a világ számos pontján bontják már el a gátakat. Azt a szemléletet kell magunkévá tenni, hogy a vizet ki kell engedni a tájba, minél tovább, minél nagyobb felületen, hogy lehetővé tegyük a beszivárgást és a tájhasználatban ehhez kell alkalmazkodnunk.
2022-ben indult el valami itthon is, mert ebben az évben a pusztító aszály megmutatta, hogy valamit most már tényleg változtatni kell. Viszont sajnos az ilyen nagy formátumú paradigmaváltásokra nem az a jellemző, hogy túl gyorsan végbemennének. A gond az, hogy mire ebben a kérdésben elérjük végre ezt a lépcsőfokot, addigra már lehet, hogy új eszköztárat kell kifejleszteni, mert nem lesz víz az aszályos időszakokban.
Ezek a beavatkozások hosszú távon nemcsak a biodiverzitás növekedését eredményezik, hanem a vízgazdálkodás biztonságát is javítják. A lassabban áramló víz több hordalékot rak le, ezzel stabilizálja a medret, a helyreállított árterek pedig természetes árvízcsillapítóként működnek. A WWF munkája így egyszerre természetvédelmi és vízügyi program: a cél a folyók és árterek kapcsolatának újraélesztése, hogy a táj ismét képes legyen megtartani és lassan levezetni a vizet, ahogyan azt a szabályozások előtti időkben tette.
