Szinte már nem is telik el nap hazánkban anélkül, hogy az aszályról ne szólnának hírek. Évről évre komoly gondokat okoz az év során fellépő, hosszan tartó szárazság, mely nyaranta rendszerint pusztító hőséggel párosul. Az ökológusok és a mezőgazdaságból élők régóta kongatják a vészharangot, többféle módon igyekeznek felhívni az illetékesek figyelmét a vízvisszatartás fontosságára, mely segíthetne az embereknek, az állatoknak és a növényvilágnak átvészelni az ínséges időszakokat.
Inkább meghallgatná? Nyomja meg a lejátszás gombot!
Az idei nyáron megismétlődött a 2022-es „különleges” aszály. Ismét óriási mezőgazdasági károkról beszélhetünk, de az állandósult hőség számos tekintetben komoly terhelést jelent az egész társadalom számára is. Ennek kapcsán kérdeztük Balogh Péter gazdálkodó geográfust. A „Vízválasztó” mozgalom kezdeményezője elmondta, alternatív megoldási koncepciójuk sikeresen működhetne a súlyos problémák rendszerszerű kezelésére. Balogh Péter szerint egyértelmű, hogy vészhelyzet van. A „vízválasztók” konferenciákkal, szakmai előadásokkal igyekeznek szélesebb körben felhívni a figyelmet a helyzet súlyosságára és a lehetséges megoldási módra.
Mi a célja a Vízválasztó Fesztiváloknak? Miért kezdtek bele a felvilágosító tevékenységbe?
A „Vízválasztó” mozgalmat a két évvel ezelőtti nagy aszály nyarán hívtuk életre, hogy felhívjuk a figyelmet a hibás tudásokra, amelyek egyrészt létrehozzák ezeket az aszályokat, másrészt nem engedik a helyes értelmezést és így a jó megoldások megtalálását.
A hibás tudások, téves értelmezések jelenleg általánosan elterjedtek, a szűk szakmai és a széles társadalmi szinten egyaránt.
Az új értelmezésnek évtizedes előzményei vannak, tudományos alapokon nyugszik, ugyanakkor teljesen kézenfekvő, józan ésszel is átlátható. A terjedését az nehezíti, hogy újfajta hozzáállással tekint ember és Természet viszonyára, amin a vízzel való viszonyunk is múlik. A jelenlegi rendszer – a köztudás és tájhasználat -, a víz természetes helyeit és működését haszontalannak, sok esetben károsnak tekinti, a víz és táj eredendő működését ellehetetlenítette, ezért jöttek létre a vízzel kapcsolatos problémák, árvíz-belvíz-aszály, rendszeresen, akár egy-egy éven belül is. Ez egy irreális rendszer, mégis erre épült ki a modern élet, ezért egészen addig reálisnak tűnik, amíg nem gondolják át. A vizek helyét elfoglalták a szántók, a víztelenítés viszont az ország kiszáradásához vezetett és vezet ma is, ami a szántóművelést is megbuktatja. Az aszály ennek jelensége, nem külső forrású természeti katasztrófa, hanem a helytelen emberi beavatkozások eredménye. A víz levezetésével szemben hirdettük meg a víz tudatos választását, ami egyben vízválasztó határvonal is a vízhez – és a természethez – való viszonyulásunkban.
Kik csatlakoznak a mozgalomhoz? Milyen tevékenységet végeznek?
A „Vízválasztó” mozgalom résztvevői a tudományos és a vidéki élet azon szereplői, akik átlátták, hogy ez a helyzet, és felfogták, hogy a „klímaalkalmazkodás” nem a romló helyzethez való idomulást kell jelentse, hanem a romló helyzetet létrehozó körülmények megváltoztatását. A „Vízválasztó” mozgalom egyrészt tudományosan bemutatja az új koncepciót, tehát a valós helyzetértékelést és a fenntartható megoldásokat a vízre és a szélesen kapcsolódó problémákra, mint az élelmezés-biztonság, vagy a klímaszabályozás. Másrészt vidéki gazdálkodók, polgármesterek (és mesterpolgárok) által „civil” támogatókat vonultat fel, akikkel különböző eseményeken megjelenítjük és képviseljük a „Vízválasztó” koncepciót. Ezek tudományos tanácskozások, lakossági fórumok, fesztiválok, vagy éppen sajátos performanszok. Idén például augusztus elsején tevékkel és zenés-gólyalábas karavánnal vonultunk az agrárminisztérium elé.
Az Alföld mely részeit érinti legsúlyosabban a vízhiány?
Az egész Alföldön súlyos a helyzet, amit nem is a kritikus vízállásokkal illusztrálnék, hanem a tájakból általánosan hiányzó vízzel, amit a talajok és a növényzet állapota jelez, s persze a mért hőmérsékletek. Két hónapos folyamatos hőséggé álltak össze a nyári hőhullámok.
Fontos megérteni, hogy a kimagasló hőmérsékleti értékek, és általában az éghajlati szélsőségek növekedése is a tájak víztelenítésének következményei. A tájak vízzel való feltöltöttsége a mérsékelt éghajlat kulcsa. Úgy gondolom, talán már a köztudatba is „átment”, hogy különösen rosszak a lehetőségek a folyóktól távolabb eső homokos területeken, a Duna-Tisza-közi Homokhátságon és a Nyírségben.
Mi okozza a kritikus helyzetet? Hová tűnt el a tájból a víz?
Az aszályhajlamból az csinál rendszerszerű aszályt, hogy az időnkénti többletvizeket – amit árvíznek és belvíznek hívnak – kivezetik, levezetik a tájainkból. A modern korban elterjedt tájhasználat, tehát mezőgazdasági művelés igényelte a vizes területek kiszárítását. Ezt a vízügy mint „verítékes honfoglalást” büszkén jegyzi, mivel óriási munkával és költséggel megcsinálták, és azóta is üzemeltetik. Ez a „túl jól” sikerült „vízrendezés” okozza a kritikus helyzetet.
Hogyan képzelik el a szükséges vízgazdálkodást Magyarországon? Mi lenne az ideális megoldás a vizek megtartására, okos felhasználására?
A vízgazdálkodási reform alapja, hogy a vizet is akkor kell szeretni, amikor van. Akkor kell aratni, betározni a vizet is, amikor megjelenik, ahogy ez egyébként a búzánál kézenfekvő. A nyári vízhozamokkal nem lehet a nyári vízigényeket kielégíteni, hanem az árvízi hozamokkal lehet kiegyensúlyozni a vízháztartást.
A másik alapvetés, hogy a tározás nem mechanikusan értendő, a folyók medrében folyó víz visszaduzzasztásával, hanem az árvizek kivezetését kell megoldani a mentett oldali egykori árterületekre. Így az eredendő működésbe csatolva, a helyi kisvízkörfogásokat újra élesztve lehetne a táj, és benne a társadalom életét biztosítani. Ehhez a mezőgazdasági tájhasználatot kell igazítani: a helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás.
A szélsőségesen aszályos évek különösen aktuálissá teszik az elképzeléseiket. Hogyan lehetne megmenteni a hazai gazdaságokat a vízhiánytól? Milyen konkrét lépéseket lehetne megfogalmazni, szorgalmazni?
Fontos felismerni és elismerni, hogy e vízvészhelyzet az évszázados, modern tájhasználat, tehát mezőgazdasági módszertanok, és az ezt kiszolgáló vízlevezető vízgazdálkodás egyenes következménye. Ennek megfelelően nem az a feladat, hogy megtaláljuk a jelenlegi tájhasználat vízpótlásának módszertanát, hanem hogy megtaláljuk azt a tájhasználatot, aminek a vízpótlása eredendően fenntartható. Ez a tájhasználat a „vizes helygazdálkodás”, ami az eredendő ártereken a gazdálkodás átalakítását jelenti. Ez az ország negyedét, az Alföld felét érinti. A magasabb, homokos tájakon a szántóföldek takarónövényes legeltetését, gyakorlatilag gyepesítését, és a faültetvények kipusztulásával ugyancsak fáslegelők létrehozását.
Emlékeztetnék arra, hogy a Homokhátság eredendően az ezer tó országa volt, amik a lecsapolások által lettek kiszárítva. Fontos látni, hogy idén tavasszal is működött a vízelvezetés, ahol megjelent a víz, ezzel egyetértésben a Duna nagy júniusi árhullámából sem sikerült kivezetni vizet a meglévő csatornákba, például a Mohácsi-sziget sokezer hektáros területeinek vizesítésére.
Konkrét és azonnali teendő tehát a vizek elvezetésének megszüntetése, és vizek kivezetésének megkezdése. Ez a jelenlegi infrastruktúra más módon történő használatával megoldható. A helyi tájakban kell megtalálni a vizek helyét. Ezek a helyek megvannak, túl a csatornákon: a medrek-erek-árterek hálózata, mint természetes infrastruktúra rendelkezésre áll.
A csatornákat nem kikotorni kell, hanem elzárni, a működési üzemrendeket a vízvisszatartáshoz igazítani, tehát a belvíznek nevezett (helyben összegyűlt) vizeket a helyi mélyvonulatokba kell vezetni, amibe az árvíznek nevezett, hegységekből érkező vizek szabályozott kivezetését is meg kell oldani. Ez egyrészt műszaki feladat, másrészt a tájhasználati szabályozással oldható meg.
Ezekhez ismeretterjesztés, a hibás tudások és értékrendek átprogramozása szükséges, amit persze az államigazgatáson belül kell elkezdeni. Első lépésben ismeretterjesztés, az ágazati szereplők átképzése, a társadalom tájékoztatása, valamint vízgazdálkodási beavatkozások szükségesek, ilyen az infrastruktúrafejlesztés, de főleg az üzemrend átírások. Ugyanilyen fontos a mezőgazdasági szabályzók és támogatások átírása.
Látnak-e az illetékes hatóságok, intézmények, akár politikai szereplők részéről fogékonyságot ezekre a megoldásokra? Találtak már partnereket?
Látunk némi fogékonyságot, a szakemberek jelentős része már átlátja, hogy rendszerszerű a baj, s hogy rendszerszerű változtatások szükségesek. Ez a megértés megjelenik a szakmai fórumokon, személyes visszajelzésekben, konferenciákon, illetve a hivatalos sajtómegjelenésekben is, akár vezetői posztokról is. Legutóbb például az új vízügyi államtitkár kinevezése nyomán is felismerhető volt az újabb paradigma kommunikációja. Ismerjük az új Vízügyi Főigazgató helyettes nyitottságát.
Ugyanakkor az agrárminiszter többszörösen bizonyította, hogy nem látja, hogy a vízgazdálkodási problémák fő oka, hivatkozási alapja, ennek megfelelően a megoldás eszköze és helyszíne is az agrárium.
Az államigazgatás nehezen mozdul, a fentebb említett példák szerint is még mindig ellenműködésben van, különösen ahhoz képest, hogy nagyon sürget az idő, jóllehet a kezdődő ősz is kiválóan alkalmas lenne a változtatások bejelentésére. Ez 2022-ben elmaradt, de bízzunk benne, hátha most sikerül.
