A vízgazdálkodásban paradigmaváltás történik. A klímaváltozás ránk rúgta az ajtót, amelyre a 2022-es aszály különösképpen rámutatott. De nem csak a klímaváltozás felelős a vízhiányért, hanem az évszázados területhasználat, gazdálkodás és a vízkivezetés is. Záporoznak az ötletek, javaslatok, vannak lokális kezdeményezések, mintaértékű táji beavatkozások, és persze koncepciók, stratégiák. De mi is történik, hogyan jutottunk ide, hogyan tovább, és vajon az ártér-helyreállítás hogyan lesz klímaadaptív?
Szerző: Koncz Péter, ökológus, projektmenedzser a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban. A Duna-Ipoly Nemzeti Parkban természetvédelmi beavatkozások kivitelezését koordinálta.
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
Tájhasználati változások a 19. században
Az ártereket kedvező adottságaik miatt Európa nagy részén mezőgazdasági területekké alakították át. Közép- és Dél-Európában az eredeti árterek csupán 10-20%-a maradt meg árvízi elöntési területként.
Magyarországon a 19. századi Vásárhelyi-terv során jelentős vízrendezési munkálatok valósultak meg: az ártereket csatornákkal lecsapolták, a Tisza kanyarulatait átvágták és a folyót gátak közé szorították. Így 3,85 millió hektárnyi – vagyis 38 500 négyzetkilométernyi, azaz több mint harmad magyarországnyi – területet mentesítettek az árvizektől. Az árterek 90-98%-át szántófölddé alakították át, ami növelte a termőterületek és települések arányát, de csökkentette a víz jelenlétével működő ártéri tájgazdálkodás kiterjedését.
Gazdasági és társadalmi változások, klímaváltozás a 20-21. században
A 20. században a vízrendezés tovább folytatódott, de előtérbe került a vízhasznosítás és vízminőség-védelem. Ekkor már megindult az Alföldön a talajvízszint fokozatos süllyedése, 1961–2010 között évi 1,2 cm-rel. A tájszerkezetet jelentősen befolyásolták gazdasági-társadalmi és politikai változások, mint pl. az urbanizáció, a privatizáció, a mezőgazdasági termelés visszaesése, majd pedig az infrastrukturális fejlesztések, illetve az EU-csatlakozás. A század végére pedig a klímaváltozás vált új kihívássá.
A klímaváltozás következtében Magyarországon 1901–2016 között az átlaghőmérséklet 1,86 °C-kal emelkedett, csökkent a vegetációs időszak csapadékmennyisége, míg az extrém időjárási események, hőhullámok és a légköri aszály jelensége egyre gyakoribbá vált. Ugyanakkor az éves csapadékösszeg nem vagy alig csökkent. A vízhiányért jelentős részben a melegedés és a rendívül erős párolgás a felelős. Hiába esik le évi közel 400-500 mm csapadék, ha a párolgási kényszer 700 mm, akkor 200-300 mm a vízhiány. A vízmennyiség tehát egy pillanatban jelen van, csak éppen elillan, mintha hajszárítóval fújnánk el. Lehetséges és szükségszerű a csapadék, a patakok és folyók formájában érkező vízmennyiséggel gazdálkodni, ám a jelenlegi menedzsmenttől eltérően. Alkalmazkodni kell a változásokhoz.
Nem csak a klímaváltozás a felelős a vízhiányért
Az egykori ártereken lévő szántóföldek valaha jó minőségűek voltak, de fokozatosan csökkent ezek szervesanyag-tartalma, amely hozzájárulna a víz megtartásához. Az eketalp jelenség, azaz a szántás okozta talajtömörödés miatt pedig nem szivárog be elegendő víz a talaj mélyebb rétegeibe. További probléma, hogy az aratás után fedetlenül, takarónövények nélkül hagyott tarlóról hamar elpárolog a víz. Nyáron ezt már hiába öntözik, a víz jelentős része elpárolog, lefolyik mielőtt a növényekhez jutna.
Az erdőgazdálkodásban tapasztalt jelenség, hogy az alföldi akácosok szárítják a talajt. Észak-Amerikában az akácot mocsarak lecsapolására használták. Vágásos erdőgazdálkodás során jelentően romlik a mikroklíma-szabályozás, a talajból a víz a levegőbe távozik.
Alkalmazkodás
A vízgazdálkodás új megközelítést igényel: cél az ökológiai rendszerek működésére alapozott vízmegtartás. Ezt számos hazai és nemzetközi stratégia támogatja pl. Európai Víz Keretirányelv, Nemzeti Vízstratégia, Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia, Nemzeti Aszálystratégia… Azonban a megvalósítás sok esetben még várat magára. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése során például az árvízkockázat-csökkentő vésztározók részben megépültek ugyan, de a tervezett ártéri tájgazdálkodás nem valósult meg. Az alkalmazkodás, a területek alkalmasságának újraértelmezése és hasznosítása ökológiai szemlélettel és tájgazdálkodási módszerekkel kisebb-nagyobb léptékben, fokról fokra, de megvalósítható. A gazdálkodók egy része már türelmetlen és kérik, hogy az elvett vizet kapják vissza. Joguk van a vízhez.
Vissza kell adni a vizet a tájnak
Az ártéri tájgazdálkodás egy olyan ökológiai lehetőséget kínál, ahol a vízmegtartás gazdasági, természetvédelmi és társadalmi haszonnal is jár. Az ártéri tájgazdálkodás során a víz mentett oldalra történő kiengedése lehetőséget nyújt legeltetésre, kaszálásra, erdőgazdálkodásra, és gyümölcstermesztésre is. Az Alföld lecsapolt vizes élőhelyei ma már termőföldként gazdaságtalanok, nagyrészüket csak a mezőgazdasági támogatások miatt szántják fel. A víz magasodó gátak közt, kiegyenesített, egyre mélyülő mederben hagyja el az országot. A mezőgazdasági kultúrákban időként megjelenő víz pedig sokszor már csak gondot, árvizet és belvizet okoz. Akár ugyanabban a hónapban ugyanott már az aszály jelenti a problémát.
A szlogen eredete
2010-ben terveztünk egy kutatást a Bodrogközben az MTA-SZIE Növényökológiai Kutatócsoport keretében, amikoris természetközeli vízjárta területek üvegházgáz-mérlegét szerettük volna kimérni. Pályázati támogatás hiányában csak tesztmérések valósulhattak meg. A témában elmélyedve 2010-ben írtam egy könyvismertetést Andrásfalvy Bertalan „A Duna mente népének ártéri gazdálkodása” című könyvéről, melyben kiemeltem, hogy a „múltban ott volt a víz a tájban, s most is jelen kívánkozik lenni”.
Később a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál (DINPI) egy KEHOP projektet koordináltam, melynek keretében az ilyenkor szokásos hosszas előkészítést, tervezést, hatásbecslést, engedélyeztetést, közbeszerzést stb. követően 2020-ban, egy a Hajta patakon létesített zsilip és töltés átvágás segítségével kieresztettük a vizet a kiszáradó nádasba. Ekkor adtuk hírül, hogy „visszaadjuk a vizet a tájnak”.
A Vízügy 2025-ben indította el a „Vizet a tájba” programot, amely fontos mérföldkő a hazai vízgazdálkodási szemlélet váltás szempontjából. Belvízelvezetés, vízkivezetés stb. helyett a víz megtartására van szükség. A Vízügy persze bárhova csak úgy nem eresztheti ki a vizet, ehhez a tulajdonosi, gazdálkodói hozzájárulás szükséges – ebben nyújt segítséget a program. Ugyanakkor fontos megjegyezni azt is, hogy sok gazdálkodó önként még nem tud belevágni egy teljesen más gazdálkodási formába. Ennek számos oka van, de az egyik legfontosabb kérdés, hogy a korábbi támogatási struktúra, hogyan alakul át. Csökkenti az átállásra való hajlandóságot az is, hogy a program irányelvei szerint a gazdálkodó által igényelt elöntéssel kapcsolatos kár megtérítését vállalnia kell a gazdálkodónak. Valójában fordított a helyzet; a vízhiány, szárítás, az elöntéshez való hozzá nem járulás okozza a kárt…
Nem pont úgy, mint régen
A vízkiengedést, ártéri tájgazdálkodást rendszerszinten kell kezelni. Ennek a vizet hasznosító rendszernek az egyik kulcseleme a fokgazdálkodás. A fokok olyan átvágások az övzátonyok, árvízvédelmi gátak legalacsonyabb pontján, ahol a folyó szabályozottan kiléphetett az árterületre.
A fokon történő vízkiengedés természetesen sok helyen már nem reális, de egyes területeken ma is megvalósul, és számos területen módosított formában újra kialakítható lenne. A fokok és csatornák üzemrendjének módosításával a víz kivezetése szabályozhatóvá válik, ami növeli az árvízvédelmet, csökkenti vízhiányt, és javítja a mikroklímát.
A vízkiengedés a fokokon, illetve a csatornákon keresztül a mélyárterekbe, háttértározókba gravitációs úton megvalósítható a jelenlegi igények és lehetőségek figyelembevételével. Erre vonatkozóan különböző üzemrendhez, vízmennyiséghez és a topográfiához igazodva készítettek műszaki tervet a BME-en (Dr. Koncsos László, Murányi Gábor), amit többek közt a II. Vízválasztó Konferencián mutattak be. A terv ki fog egészülni azzal, hogy a területen milyen potenciális vegetáció és művelési mód alakítható ki.
Vizes élőhelyek, árterek helyreállítása
A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése eredetileg célul tűzte ki az ártéri tájgazdálkodás kialakítását – ez azonban nem valósult meg. Ennek ellenére a vizes élőhelyek és árterek helyreállítása nemzeti parkok, önkormányzatok, a vízügyi ágazat, civil szervezetek, illetve magánkezdeményezések keretében valósulnak meg, kis léptékekben.
Sikeres projektek
- Nemzeti Parkok kezelései
- A vízmegtartás, élőhely-helyreállítás mellett a fő cél a biodiverzitás növelése. Több ilyen projekt is folyamatban van, illetve lezárult, ezek pl.: Dunai természetes szigetek ökológiai állapotának javítása (DINPI), A Duna ártéri élőhelyeinek helyreállítása és kezelése (DINPI), Tápió-mente komplex élőhelyvédelmi infrastruktúra fejlesztése (DINPI), „Újjáéled a Körtvélyesi Holt-Tisza” (Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság), Nyirkai-Hany vizes élőhely-rekonstrukció (Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság)
- Önkormányzatok kivitelezései
- Egyre több önkormányzat – például a LIFE-MICACC projekt keretében Bátya, Püspökszilágy, Ruzsa, Rákócziújfalu és Tiszatarján – létesít különböző záportározókat, tavakat. Ezek az intézkedések hozzájárulnak a villámárvizek hatásának csökkentéséhez és a vízmegtartás növeléséhez.
- Civil kezdeményezések
- A Vízőrzőknek, Zöld Gerilla mozgalomnak köszönhetően egyre több helyen indult el kényszerű beavatkozás.
- A Szövetség az Élő Tiszáért és a BOKARTISZ Kht. kiadványai gyakorlati útmutatóként szolgálnak az ártéri tájgazdálkodás megvalósításához. Bemutatják a vizes élőhelyek fenntartható kezelését, a gyümölcsészet hagyományos formáit, az ártéri erdők gondozását, valamint a szántók és gyepek művelésének módszereit.
- WWF Magyarország
- A WWF Magyarország helyi gazdálkodókkal és önkormányzatokkal együttműködve vizsgálja, hogy hol lehetne helyreállítani a Tisza-menti ártéri területeket. Az egyik ilyen terület Nagykörű, ahol az Anyita-fokon keresztül már megvalósul a mélyártér vízzel való ellátása.
Az ártérhelyreállítás klímamérlege
Éppen Nagykörűben vizsgáltuk az ártér helyreállítás üvegházgázmérlegre gyakorolt hatását a WWF CEE „Living Danube Partnership” projekt keretében.
A vizes élőhelyek rendkívül produktívak, a rendszeres vízellátás miatt. Az erdőkkel, gyepekkel, szántókkal ellentétben pedig minimális az elvitt és így végső soron kiszabaduló szénmennyiség, hiszen nincs fakitermelés, kaszálás vagy betakarítás. Ugyanakkor a jelentős mennyiségű szerves anyag anaerob bomlása révén metán keletkezik, így az ökoszisztéma nettó üvegházgáz-kibocsátó.
Terepi mérések, irodalmi adatok és modellezés segítségével meghatároztuk egy jelenleg időszakos elöntés alatt álló legeltetett gyep üvegházgázmérlegét, ideértve a szén-dioxid-, metán- és a dinitrogén-oxid-fluxusokat. Az eredmények alapján a gyep nettó üvegházgáz-megkötőnek bizonyult, mivel a vízállás hozzájárult a növényi produkcióhoz, a szénmegkötéshez, ami ellensúlyozta a talaj és az állatok metán- és dinitrogén-oxid-kibocsátását. Ebben a rendszerben a vízjárás dinamikus, és nem esik túlsúlyba a vizes élőhelyekre amúgy természetes módon jellemző fokozott metánkibocsátás.
Táji szintre is kiterjesztettük az elemzéseket, ahol azt vizsgáltuk meg, hogy ha a környező mélyártérben fekvő szántóföldek harmadát elárasztanánk és fás legelőket, legeltetett üde gyepeket, gyümölcsösöket alakítanánk ki, akkor mekkora lenne az üvegházgázmérleg. Azt kaptuk, hogy ebben a szimulációban a táj nettó kibocsátóból nettó üvegházgáz-megkötővé válna, mivel a szántók műtrágyaeredetű dinitrogén-oxid-kibocsátása területarányosan csökkenne, ugyanakkor az erdők és a gyepek szénmegkötő kapacitása növekedne. A részletes kutatási jelentés itt érhető el.
Ágazati együttműködés
A hatékony ártéri tájgazdálkodás megvalósításához elengedhetetlen az egyes ágazatok – így a vízügy, az erdő- és mezőgazdaság, a természetvédelem, valamint a település- és vidékfejlesztés – szoros együttműködése. Ennek előmozdítására jött létre az Energiaügyi Minisztériumon belül egy vízügyi tárcaközi bizottság. A sikeres megvalósítás érdekében a gazdálkodóknak, a területkezelőknek, a civil szervezeteknek és a döntéshozóknak – beleértve a szabályozási mechanizmusokat és a támogatáspolitikát is – összehangoltan kell fellépniük.
Forrás: Masfelfok.hu
