Néhány hónap alatt közel 900 gazda jelentkezett az év elején meghirdetett „Vizet a tájba!” programba, több mint 25 ezer hektárnyi területet ajánlva fel a vízvisszatartás céljára. A kormányzati kezdeményezés célja a klímaváltozás következményeinek mérséklése és a vízhiányos térségek élhetőbbé tétele. Vajon elegendő ez a terület és ez a gazdálkodói aktivitás a változáshoz? A táji vízmegtartás lehetőségeiről, a szemléleti korlátokról és a szükséges ágazati együttműködésről kérdeztük Dr. Tölgyesi Csaba ökológust, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusát, valamint Balogh Péter gazdálkodó-geográfust, a Vízválasztó mozgalom kezdeményezőjét.
Új korszak kezdődött a vízügy történetében, amikor 2025 februárjában az Energiaügyi Minisztérium és az Országos Vízügyi Főigazgatóság közösen meghirdette a „Vizet a tájba!” programot, melynek célja a vízkészletek megőrzése és a kiszáradás elleni védekezés azáltal, hogy a gazdák önkéntesen felajánlják földjeiket időszakos elárasztásra. Az elárasztott víz beszivárog a talajba, emelve a talajvízszintet és javítva a helyi klímát. A részvételhez a földtulajdonosok online jelentkezhetnek az Országos Vízügyi Főigazgatóságnál.
Raisz Anikó, az Energiaügyi Minisztérium környezetügyért felelős államtitkára közlése szerint októberig közel 900 gazdálkodó jelentkezett a programba. Az államtitkár hangsúlyozta, hogy Magyarország számára a határon átnyúló együttműködés kulcsfontosságú és nagyon sok szektornak kell együttműködnie ahhoz, hogy sikeres legyen az alkalmazkodás az új viszonyokhoz. Dr Tölgyesi Csaba ökológus és Balogh Péter gazdálkodó-geográfus segítségével próbáltuk értelmezni a számokat és átgondolni a további teendőket.
Közel 900 gazda jelentkezett a vízvisszatartást célzó programba. Elegendő lehet ennyi gazda bevonása a hazai vízgazdálkodási gyakorlat átalakításához?
T. Cs.: Ez egy folyamat kezdete, és nem a jelentkezők száma a döntő. Talán jobb is, ha először kevesebben vesznek részt, és náluk valóban sikerül a vízmegtartás, mert ez jó példa lesz a többieknek. Sok gazdálkodó csak akkor mer változtatni, ha látja, hogy a szomszédnál működik. Ha túl sokan indulnak egyszerre, az igényeket sem lehet kielégíteni, és a jogi kérdések is bonyolultabbá válnak – például, ha a megtartott víz más területre is átterjed. Én akkor tekinteném igazán sikeresnek az indulást, ha akár tíz gazdánál is teljes körűen meg tudjuk oldani a vízvisszatartást, és ebből kiindulva lehetne bővíteni a programot.
Miért jelentkezhetett ennyire kevés gazda, és hogyan lehetne bővíteni a kört?
B. P.: Szerintem eleve hibás a megközelítés: nem a gazdák hajlandóságán múlik, hogy a többletvizeket ki kell-e vezetni (újra) a mentett oldali árterekbe. A táj működése miatt és szerint kell kivezetni a többletvizeket, ami persze nem a kisvizek szétlocsolását jelenti a szántóföldeken. Ehhez a tájműködéshez kell igazítani az emberi működést, és annak szabályozását. A programozásnak igazítania kell a gazdálkodókat az árasztásokhoz, vagyis kötelezni, hogy a területi adottságaik szerint gazdálkodjanak, és megteremteni az érdekeltségüket, segíteni az így helyesbített gazdálkodásukat. Ekkor lesz több gazda. Megjegyzem sokan a kiírás jellege miatt nem jelentkeztek, illetve több alkalmas területtel jelentkezőről tudok, akik a tavaszi felajánlásuk után, most októberben kaptak elutasító választ.
Hogyan lehetne még több gazdát bevonni a vízvisszatartási programokba?
B. P.: A gazdák meggyőzéséhez őszintén el kell mondani, hogy a régi rendszer nem működik. Az Alföld a jelenlegi rendszerben a sivatagosodás irányába tart. A kulcs a szabályozási-támogatási rendszer: ha van következetes koncepció, ami szerint kötelező, de megéri váltani, akkor lesznek eredmények.
T. Cs.: A jó példák sokat segítenek. Ha egyeseknél már működik a rendszer, annak híre megy, és mások is csatlakoznak. Fontos, hogy aki a vízmegtartás miatt földhasználatot váltana – például a szántót gyepre, erdőre vagy fás legelőre cserélné –, megfelelő támogatást kapjon. Ez anyagi ösztönzőkkel és szakmai tanácsadással is segíthető, de kizárólag természetközeli, önfenntartó rendszerekben érdemes gondolkodni. Az idegenhonos ültetvények nem jelentenek megoldást, hiszen gyakran inváziós fajok, miközben őshonos fajaink is jól bírják az időszakos vízborítást.
Az államtitkár szerint a sikeres alkalmazkodáshoz több szektornak kell együttműködnie. Melyek ezek?
T. Cs.: Az agrárium mellett elsősorban az erdőgazdálkodásnak és az önkormányzatoknak. Az előbbi egyrészt azért fontos, mert a visszavizesített területeken új erdők és fás legelők létesíthetők, másrészt mert a száraz homoki erdők csökkentik a csapadék beszivárgását. Paradigmaváltásra van szükség az erdészetben is. Az önkormányzatoknak pedig helyben kellene visszatartaniuk a csapadékvizet, nem elvezetniük a folyókba. Ez alapvető lépés az alkalmazkodásban.
B. P.: A három kulcsszereplő ágazat: az agrárium, a vízügy és a természetvédelem. Ezeknek együtt kellene dolgozniuk az eredendő tájműködésnek alárendelve. Egyelőre csak visszahúzták egymást, a vízügy, mintha nyitottabb lenne, de a “vizet a tájba” helyett csatornakotrások lettek és a megmaradt kevés víz szétlocsolása a szántóföldeken, amit az agrárvezetés dicsőséges eredménynek mutat be. A természetvédelem a legelnyomottabb szektor, itt is sokat javítana a tájgazdálkodás. S persze minden tájhasználó ágazat érintett: az ipar- és közlekedéspolitika, egyáltalán a területfejlesztés, amit a tájműködéshez kell igazítani a sikeres alkalmazkodáshoz.
Mit jelent az, hogy „sikeres alkalmazkodás”?
B. P.: A sikeres alkalmazkodás, amikor a romló körülményeket létrehozó okokon változtatunk, s nem egyszerűen lekövetjük a körülmények romlását. A jelenlegi vízgazdálkodási gyakorlatok még mindig a bajokat létrehozó tájhasználat részei: a kotrás, duzzasztás, öntözés, mind a szántóföldi művelés kiszolgálását célozza, ami éppenséggel feléli a talajokat és elüldözi a vizeket, ez a sivatagosítás. Az említett faültetvények a homokvidékeken ugyancsak ennek részei. A sikeres alkalmazkodás kulcsa a víznek helyet adó tájhasználatváltás.
Évtizedek óta jóformán semmit sem változott érdemben a helyzet Magyarországon. Van esély arra, hogy a vízügyi szemlélet megváltozzon?
B. P.: Esély van, mert a szándék megjelent, de ez pszichológiai kérdés is. Fel kell ismerni, hogy ami eddig történt, nem működött. Nem bűnbakkeresésre van szükség, csak szembenézésre: ha baj van, akkor valamit rosszul csináltunk. A paradigmaváltás azt jelenti, hogy szinte fordítva kell csinálni, mint ahogy eddig: nem levezetni, hanem megtartani. Nem csak a szándékban, hanem a gyakorlatban is, ami a fogalmak értelmezését, üzemrendek átírását jelenti. Kotrás helyett mederküszöböket, egyenesítés helyett a régi kanyargós medrek vizesítését, amik megvannak, csak éppen szántják őket, középen vízlevezető csatornával. A mérnöki rendszernek a Természet működését kell szolgálnia, s nem úgy ahogy eddig gondolták. Ebben segít, ha felismerjük, hogy a társadalmi rendszer egészének fenntarthatósága attól függ, hogy mennyire szolgálja a Természet működését. Mondom, pszichológiai kérdés.
Más országokban hogyan gondolkodnak erről? Van külföldi jó példa erre a szemléletre?
B. P.: Amennyire tudom, Spanyolországban és Franciaországban már létrejöttek azok a minisztériumok, amelyek a vízügyet és az agráriumot az ökológiai átállásnak alárendelve kezelik egységesen. Belgiumban nyilvános adatbázis, mindenki által elérhető térinformatika rendszer segíti a tájműködéshez igazodást. A társadalom érdemi bevonásának évtizedes hagyománya van, a környezeti szemléletnek most már alárendelve, míg itthon totális biofób hozzáállás van, legfeljebb környezeti szempontokig jutunk, amik persze háttérbe szorulnak a “fejlődés”, vagyis a betonozás mögött.
Magyarországon ma rá lehet-e venni a gazdákat arra, hogy a búza helyett például legeltetésre álljanak át?
B. P.: Nem az a kérdés, hogy lehet-e, hanem hogy muszáj-e a váltás. A szántóművelés felélte a létfeltételeit, vízhiány lett és talajpusztulás, de a piaci körülmények sem kedveznek. Ugyanakkor a legeltetés területe bírja, sőt szereti a vizet, a téli félév árasztásaiból nyárra növényzet lesz, amiből húst csinálnak a jószágok, aminek jó piaca van. A szántóműveléshez leeresztik a vizeket tavaszig, a legeltetéshez fel lehetne tölteni a tájakat. A szántás mellékterméke a sivatag, a legeltetésé a kiegyensúlyozott vízmérleg, ami az éghajlati biztonság és az élelmezésbiztonság alapja is. A szántóföldi művelés kényelmesebb és megszokott, a modern gyarmatosító gazdaság jól kiépítette a rendszereit hozzá, de a sivatag senkinek nem lesz jövedelmező. A búza-kukorica az elmúlt 2 évszázad romantikus illúziója immár, a jelenlegi realitás a legeltetés és az egyéb vizes használatok. Megjegyzem, ennek mélyebb hagyományai és racionalitása van, mint a megszokottság és a kényelem vagy a hamis gazdasági szabályzók. A Vízválasztó kezdeményezés ehhez nyújt koncepciót, ami a mindenkori államigazgatás által sikerre tudná vinni nemcsak a “vizet a tájba” programot, hanem mindazt, ami ehhez kapcsolódik.
