A repülőmókusok (Pteromyini vagy Sciuridae alcsalád) különleges és népszerű állatok, sokan rácsodálkoznak a hatalmas szemű rágcsálók repülésére. Igaz, valójában nem tudnak a szó klasszikus értelmében repülni, inkább siklanak a levegőben. Az éjjel aktív repülőmókusoknak több különös tulajdonsága és bájos rokona is van, érdemes alaposabban megismerni őket.
Inkább meghallgatná? Nyomja meg a lejátszás gombot!
Az állatvilág sokszínűsége lenyűgöző, ezernyi olyan faj él Földünkön, melynek külleme és életmódja egyaránt különös. Az egyik legérdekesebb emlős, melynek példányai ritkán láthatók, kétségkívül a repülőmókus.
Bizonyos fajok példányait háziállatként is tartják, a gazdájukhoz ragaszkodó állatok hihetetlenül népszerűek az állattartók körében. Néhány éve a Floridai Hal- és Vadvédelmi Bizottság bejelentette, hogy hét embert őrizetbe vettek repülő mókusok illegális kereskedelme miatt. A gyanú szerint több ezer védett vadállatot csempésztek ki nemzetközi szinten, mintegy egymillió dollár értékben loptak repülő mókusokat.
A repülőmókusok több kontinensen is őshonos állatok, Európában és Ázsiában nem volt gátja az elterjedésüknek. Bár Európában ma már alig található vadon élő repülőmókus, az állatkertek speciális „éjszakai házaiban” még megcsodálhatók. Észak- és Közép-Amerika egyes tájain viszont ma is megtalálhatók. Ezek a földrészek a múltban hosszú időn keresztül szárazföldi összeköttetésben álltak egymással, a mókusok az Alaszkánál kialakult földhídon keresztül tudtak átjutni egyik kontinensről a másikra.
A kulcs az alkalmazkodás
A repülőmókusok legközelebbi rokonai a fán élő, „ugrándozó” mókusok. Gyakran látni a parkokban a vörös mókusokat, akik már-már akrobataként ugrálnak egyik fáról a másikra. Ez előnyös tulajdonságuk, hiszen megkönnyítik a menekülést, valamint a táplálékszerzésben is segíti, hiszen nem kell lemásznia a fáról, ami rengeteg idő és energia. A talajon eleve veszélyesebb tartózkodnia a ragadozók miatt.
A repülőmókusok nagyjából 18-20 millió éve váltak külön a földi mókusoktól, és azóta is mesterei a levegőben suhanásnak.
Az evolúció során előnyös volt, ha a mókusok egyre nagyobb távolságokat tudtak áthidalni a fák között. Ehhez persze fokozatosan kellett átalakulnia a csontozatuknak, és idővel kialakultak a bőrredők is, amelyek segítettek a „repülésben”. A repülőmókusok titka ugyanis egy különleges bőrredő, a patagium, amely összeköti az elülső és hátsó lábaikat. Ennek köszönhetően könnyedén átsiklanak egyik fáról a másikra, akár 100 méteres távolságot is megtéve.
A repülőgépek tervezői régóta tisztában vannak azzal, hogy a repülőmókusok hogyan tudnak több energiát megspórolni. A rágcsálóknak az evolúció során a mellső lábukon kialakult egy porcos nyúlvány, amely a bőrredőt fölfelé hajlítja. Ugyanezt a megoldást alkalmazzák a mérnökök a szárnyvégeken.
Sebesen siklik a levegőben
Az állat elnevezése jellegzetes mozgására utal: felmászik egy fára, majd elegánsan átsiklik egy másikra. Közben ügyesen irányítja magát a farkával és a végtagjaival. Leszállás előtt a farkát használja fékezésre, nehogy túl nagy lendülettel érkezzen a fatörzsre.
Ez a módszer nagy előnyt jelent számára, hiszen így anélkül juthat messzebbre a fákon, hogy le kellene másznia a földre, ahol több energiát veszítene és sebezhetőbb lenne. A siklás meneküléskor is hasznos lehet: ha egy ragadozó üldözi, egyszerűen elsuhan előle a levegőben.
Nem könnyű megfigyelni
A repülőmókusokat sok más mókusfajhoz képes jóval nehezebb megfigyelni, viszonylag ritkán láthatók. Amerikában például lakott területeken, kertvárosokban is élnek, de ritkán láthatók, mert éjjeli életmódúak. Jelenlétükről jellegzetes hangjuk árulkodhat, zseblámpával pedig a “világító” szemüket is észre lehet venni.
Néhány éve kiderült, hogy UV-fényben az amerikai repülőmókusok fluoreszkálnak, élénk rózsaszínben tündökölnek. Korábban még a kutatók is ritkaságnak tartották az UV-fluoreszcenciát, de egy 2023-ban végzett kutatás kiderítette, hogy egyáltalán nem szokatlan, sok emlős világít az ultraibolya fényben. A tudósok a kutatás eredményét a Royal Society Open Science folyóiratban tették közzé.
Ezeket ismerve akár UV-fénnyel is érdemes lehet repülőmókusok keresésére indulni az éjszakában. A felfedezés teljesen véletlen történt: egy kutató épp zuzmókat vizsgált UV-fénnyel a terepen, amikor egy repülőmókus bukkant fel, és világítani kezdett. Ennek már néhány éve, de a jelenség pontos okát azóta sem sikerült megfejteni.
Mókusok, mormoták, ürgék
Számos rokonát jól ismerjük Magyarországon is. A vörös mókus gyakran felbukkan a nagyobb parkokban, például a Népligetben is rendszeresen látni. Az erdőkben ritkább vendég, valószínűleg mert ott kevesebben élnek, és óvatosabbak. Angliában és Észak-Amerikában viszont a keleti szürkemókus a mindennapos látvány. Sokkal gyakoribb, mint nálunk a vörös mókus – ahol van néhány nagyobb fa, ott biztosan feltűnik, sőt, a kertekben is vidáman ugrándozik. Bár Európában nem őshonos, egyre inkább kiszorítja a vörös mókust.
Közép-Amerikában hasonló szerepet tölt be az amerikai változékonymókus, amely a parkokban kifejezetten elterjedt és könnyen megfigyelhető. Észak-Amerika keleti részén gyakran találkozhatunk az amerikai csíkosmókussal, amely gyakran látható a parkokban is. Sokat mozog a talajon, jellegzetes mintázata pedig azonnal felismerhető.
A mókusfélék családjának tagjai a mormoták, amelyek például az Alpokban és Ázsia sztyeppéin élnek. Ugyanebbe a családba tartoznak a hazánkban is őshonos ürgék. Magyarországon több helyen találkozhatunk velük, a Balaton-felvidéken a Tihanyi-félsziget populációja a kutatók körében jól ismert. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai évtizedek óta foglalkoznak az ürgék mentésével, 2024-ben például a visszatelepítési munka részeként 110 állatot helyeztek át Pécsely közelébe.
