Ezen a télen hiánycikk a csapadék a Kárpát-medencében. A jelenlegi vízhiány az év további részében komoly gondokat okozhat, és ez a jövőben is megismétlődhet. A WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője szerint tudatosan kellene alkalmazkodni a megváltozott klimatikus viszonyokhoz, ehhez viszont az kell, hogy a klímaalkalmazkodás közös nemzeti cél legyen. Mi okozza az aszályt Magyarországon? Kell-e félnünk idén a hosszan tartó szárazságtól? Hogyan lehet alkalmazkodnunk a klímaváltozás hatásaihoz? Ezekről beszélgettünk Dedák Dalmával.
A csapadékhiánnyal mindenki szembesül, aki kertet művel és intenzívebb öntözésre kényszerül. Az alföldi kutak nagy részéből az utóbbi években rendszeresen eltűnik a víz, a csatornák üresek, folyóink medrében újabb szigetek is felbukkannak. A Maros vízszintje például 2025. január 28-án a Apátfalvánál az eddig mért legalacsonyabb vízállástól mindössze 22 centiméterre volt, és tavaly is kritikus vízszinteket mértek a folyó ezen szakaszán.
„Amennyiben a jelenlegi tendencia március végéig folytatódik, súlyos vízhiányra kell felkészülni, és ha a nyár a tavalyihoz hasonlóan forró és száraz lesz, akkor a téli vízhiány következtében sokkal nagyobb károkra kell számítani, mint tavaly, mert tartalékok nélkül indulunk neki a nyári félévnek. A Duna és a Tisza vízgyűjtőjén a hóban tárolt vízkészlet messze a sokéves minimum alatt van” –sorolta a gondokat Dedák Dalma.
A WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője szerint a hó fontossága azért rendkívüli, mert nagy területen halmozódik, óvja a talajfelszínt a kiszáradástól, és lassú olvadása lehetővé teszi a csapadék talajba történő fokozatos beszivárgását. Mindez a felszín alatti vízkészletek utánpótlódása szempontjából is kulcsfontosságú.
Idén is pusztító aszály, több hónapig tartó szárazság várható a hazai tájakon?
Két hónapja nem érkezett a Kárpát-medencébe érdemi csapadék. Ennek oka, hogy Európa-szerte hosszú ideje száraz időjárásért felelős anticiklonok uralta a térség időjárását. A Kárpát-medencébe érkező csapadék jelentős része – évi átlagosan 85%-a – a tengerekből és óceánokból származik, nem helyben képződik, a legnagyobb arányban a mediterrán térségből érkező ciklonok szállítják ide a nedves légtömegeket, és ezek nyáron és most is rendre elmaradtak. Az óceánok és tengerek hatása most különösen látványos, hiszen ahogy azoktól távolodunk, szemmel láthatóan egyre szárazabbak az európai vízgyűjtők.
Amikor arról beszélünk, hogy nem mediterrán, hanem inkább száraz kontinentális irányba mozdul el térségünk éghajlata, akkor ilyen jelenségekre kell gondolni. Ebből következik a másik aggasztó jelenség, a hó hiánya. Azért fogalmaztam úgy, hogy szemmel látható a szárazodás a kontinens belseje felé, mivel elég ránézni Európa hótérképére, és látható, hogy a hegységek óceánok és tengerek felőli oldalán van érdemi hómennyiség – az északi területeken kívül főként az Alpok déli előterében és a Kárpátok Fekete-tenger irányába kitett részén –, a kontinens belsejében lévő Duna-vízgyűjtőn azonban száraz, csaknem hómentes. Amennyiben továbbra sem lesz hó, az előrevetíti a szokásos tavaszi nagyvizek elmaradását mind a Dunán, mind pedig a Tiszán. Magyarország számára ez azt jelenti, hogy jelentősen kevesebb befolyó vízből gazdálkodhatunk, hiszen felszíni vizeink 95%-a külföldről érkezik, és 100%-ban ki vagyunk téve a Duna vízgyűjtőjén tapasztalható anomáliáknak.
Kimondhatjuk, hogy hiánycikk lett a víz a Kárpát-medencében. Mi állhat a csapadék ilyen mértékű csökkenésének hátterében?
Az éghajlatváltozás nem merül ki annyiban, hogy a bolygó klímája melegszik. Megváltozik a vízkörforgás jellege: a növekvő üvegházhatással ugyanis több energia csapdázódik a légköri és vízrendszerekbe, megváltoztatja egyes területek csapadékmintázatát. A sarkvidéki területek melegedésével azok a természetes hőmérsékleti egyenlőtlenségek csökkennek, amelyek természetes kiegyenlítődésével közvetített energia befolyásolja a klímát. A párolgás nő, a levegő azonban minél melegebb, annál több párát képes magába fogadni anélkül, hogy az telítetté válna és emiatt a víz kicsapódna, s míg a párolgás egyenletesen nő, addig a levegő párabefogadó képessége nagyobb arányban, Celsius-fokonként átlagosan 7%-kal növekszik. Ez azt jelenti, hogy több nedvességet képes a melegedő légkör telítődés nélkül megtartani, mint amennyivel több víz párolog. Többek között emiatt kevesebb felhő képződik, tovább nő a besugárzás, és ritkábbak, de jóval intenzívebbek lesznek a csapadékesemények – hasonlóra láttunk példákat ősszel Európában. A vízkörforgás felszín alatti része is sérül, mivel az intenzív csapadékesemények és hó hiánya a felszíni lefolyásnak kedveznek, a víznek nincs ideje beszivárognia a talajba, a vízfolyásokon is gyorsan átszaladnak a vizek és ez összességben kiszárítja a tájat.
Előre jelezhetők a hosszan tartó száraz időszakok hazánk területén?
El kell fogadnunk, hogy ilyen irányba változik az éghajlatunk, és fel kell erre készülni. Ahogyan azt sem várjuk el, hogy előre jelezzék számunkra a meteorológusok, hogy a nyári időjárás a télinél melegebb lesz, úgy azt sem kellene elvárni, hogy jelezzék, bármikor bekövetkezhetnek hosszan tartó száraz időszakok. Egyébként az idei téli száraz időt is pontosan jelezték mind a hosszú távú (7–10 napos), mind a rövid távú (<3 napos) előrejelzések, ahogyan a száraz időszakon enyhítő februári csapadék érkezéséről is pontos prognózist kaptunk és az azt követő fagyos, száraz időt is pontosan jelzték.
A szántóföldek mellett az öntözőcsatornák is számos helyen szinte porzanak a szárazságtól. Hogyan lehetne őket “hadra fogni”?
Vízhasználattal nem lehet a vízhiányt orvosolni. Ez olyan, mint amikor egyre kedvezőtlenebb kamatozású hitelekből törlesztenénk a korábban felvett hiteleinket. Egyfajta természeti erőforrásokra vonatkozó adósságspirálba kerülünk. Sokan azért bíznak a csatornafeltöltésben, mert még emlékeznek, hogy amikor a csatornákban víz volt, akkor nem kellett öntözni sem, tehát feltételezik, hogy önmagában a csatornában tartott víz elegendő. Csakhogy ez fordítva működött: azért voltak tele a csatornák, mert a táj, a talaj, a felszín alatti készletek tele voltak vízzel, és ez a felszínen is megjelent a tavakban és a csatornákban. A száraz csatorna tehát nem oka, hanem tünete a vízhiánynak.
Hogyan lehet ehhez alkalmazkodni a szélsőségesebbé vált klimatikus viszonyokhoz?
A mezőgazdaság az időjárási és klimatikus változásoknak leginkább kitett ágazat, így a gazdák érzik a legjobban a bőrükön ezeket a problémákat. Az első lépés az alkalmazkodás felé az lenne, hogy a gazdálkodók elfogadják, hogy megváltoztak a klimatikus feltételek, és emiatt változtatni kell a korábbi növénytermesztési gyakorlaton. Sokan proaktívan változtatnak is: új, szárazságot jobban toleráló termesztett növényfajokkal, fajtákkal kísérleteznek, forgatás nélküli talajművelési technológiákra állnak át, talajtakarást alkalmaznak a kiszáradás ellen.
Azonban az átmenet igen költséges, új gépek, új tapasztalatok, új problémák jellemzők, ezért az agrártámogatási rendszerben nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az átállás támogatására és az alkalmazkodás elősegítésére.
Nem csak a gazdáknak van feladata: más szektorokat elsősorban a szénmegkötésen és vízhasználaton, illetve területhasználaton keresztül érint az éghajlatváltozás. Például minél nagyobb területet burkolunk le, annál jobban beavatkozunk a természetes vízrendszerekbe – gátoljuk a beszivárgást és a természetes párolgást –, és annál jobban melegítjük a közvetlen környezetünket. Az sem az alkalmazkodás irányába mutat, hogy az iparfejlesztés tervezésekor nem vagyunk tekintettel a rendelkezésre álló vízkészletekre. A gazdasági és a társadalmi vízigények növekednek, pedig az is az alkalmazkodás része lenne, hogy kíméljük ezt a kulcsfontosságú erőforrást.
Mindezekkel szemben a vízmegtartó beavatkozások, az árterek helyreállítását célzó intézkedések, a csatornákon lefolyáslassítást szolgáló intézkedések, esetlegesen a vízelvezető csatornák felszámolására csak elvétve akad példa, továbbra is lefolyásgyorsítást szolgáló intézkedések, például patakmeder-burkolás, hullámtéri és medret érintő növényzetirtás, csatornakotrás túlsúlya a jellemző.
Léteznek Magyarországon az alkalmazkodást célzó programok, “jó gyakorlatok”?
Két út áll előttünk: vagy még jobban megváltoztatjuk a vízrendszereket és azokat alakítani a gazdasági hasznosításhoz, vagyis duzzasztókkal a nyári kisvizeket felfogva és az áradásokat gyorsan elvezetve szivattyúkkal pumpálni a vizet a tájba, vagy megpróbáljuk a gazdálkodást és a társadalmi-gazdasági vízigényeinket úgy finomra hangolni, hogy legyen tér a természet működésének helyreállítására, a szénmegkötés és mikroklíma javítására és a természeti erőforrások megújulóképességének támogatására. Mindkettőre vannak kisebb és nagyobb léptékű tervek, mintaprojektek.
Az biztos, hogy egy-két nagyberuházás önmagában nem menti meg az országot a kiszáradástól, sőt, a rugalmas alkalmazkodóképességet még nehezítheti is, ha egyirányú utcákba kormányozza magát az ország. Azt gondolom, hogy inkább sok kicsit, a természeti folyamatokat szem előtt tartva összehangolt koncepció mentén tervezett intézkedés tudja biztosítani a változó környezet miatt egyre fontosabbá váló rezilienciát, ugyanakkor el kell azt is fogadni, hogy a szürke és zöld megoldásoknak egyaránt van és lesz létjogosultsága.
A változásnak mindenekelőtt a fejekben kell megtörténnie. Amíg az emberek többsége nem érti meg, hogy miért nem jó hullámtérre építkezni, vagy miért nem újabb csatornaépítések oldják meg a vízproblémákat, addig nem valószínű, hogy leteszik a voksukat egy hullámtérbővítés vagy egy kiszáradó vizesélőhely létrehozása mellett – márpedig a politika ez alapján hoz döntéseket, és nem a vízkörforgás változásához köthető jelenségekkel törődik. Ez nem túlzás, tavaly is volt arra példa, hogy azért engedtünk el többtízezer köbméter vizet egy forrónak ígérkező nyár elején, nehogy az önkormányzati választást befolyásolja az esetleges szúnyogprobléma.
Fontos lenne tehát az is, hogy egyértelmű és hosszú távú politikai célként jelenjen meg a klímaalkalmazkodás, ne ad hoc projektek szülessenek az éppen aktuális támogatási lehetőségek és társadalmi hangulatok mentén. A lényeg, hogy a klímaalkalmazkodás egy közös nemzeti cél legyen, ami a jelen és jövő nemzedékek szükségleteire és a természeti rendszerek működésére egyaránt tekintettel van.
Nemrégiben megjelent egy cikk a hvg.hu-n arról, hogy a vízügy a földek elárasztására biztatja a gazdákat ahelyett, hogy szó nélkül elvezetné a víztöbbletet. Online felületet hoztak létre, amelynek segítségével a gazda bejelentheti azt a területet, amelyet szívesen átenged a víznek. Ez lenne az, amire vártunk?
Szerintem ez jó irány, üdvözlendő lépés. A paradigmaváltás egy folyamat, aminek ez egy fontos mérföldköve. Ugyanakkor a gazdák helyzete speciális, kevesen fogják a megélhetésüket kockáztatni, hiszen nem látják, hogy egy ilyen lépés mivel jár. Nem szabad tehát a gazdálkodókra áthárítani a felelősséget. Ez most egy lehetőség, de továbbra is világos politikai irányok és természettudományos alapokra épített és érdemi anyagi ösztönző eszközökkel operáló stratégia kellene a táji szintű vízellátottság javításához. Az ad hoc megoldásoknál nem szabad tehát megállni, ezeket rendszerben kell értelmezni és a finanszírozási oldalát meg kell erősíteni a folyamatnak.
