Mióta az Orbán-kormány – sem a szakértőkkel, sem a társadalommal nem konzultálva – úgy döntött, hogy Magyarországot az ázsiai akkuipar kelet-európai gyártelepévé teszi, egy ország vakarja a fejét, megpróbálva kitalálni, hogyan fogjuk ennek a kiemelten vízigényes iparágnak a vízszükségletét biztosítani a klímaválság és az egyre kiterjedtebb vízhiányok közepette. A most a parlament elé került törvényjavaslatban a Fidesz előállt egy válaszkísérlettel, de nem leszünk tőle boldogok.
A kormányon és a parlamenti kormánytöbbség tagjain kívül valószínűleg mindenki érti az országban, hogy miért lenne életveszélyes őrültség, ha a vészesen fogyatkozó felszín alatti vízkészleteink megcsapolásával biztosítanának ipari vizet a kínai és dél-koreai akkugyáraknak. Bár a folyamatos körforgásban lévő vizet szokás megújuló természeti erőforrásnak tekinteni, ez éppen a felszín alatti vízkészletekre nem teljesen igaz. A felszín alatti vizeknek csupán egy kicsiny töredéke, a legfelső vízzáró réteg fölötti talajvíz számít klasszikus megújuló forrásnak. Az összes többi, tehát a rétegvíz, az artézi víz, a folyók kavicságyának mélyén rejtőző víz, az ásványvíz mind nem megújuló erőforrás. Mindegyik megújul ugyan, hiszen végső soron ez is a csapadékból származik, csakhogy a megújuláshoz, az elhasznált készletek pótlásához esetenként több ezer vagy több tízezer évre van szükség.
Amikor tehát a kormánytöbbség a felszín alatti vizek kitermelésének liberalizálásával próbálja enyhíteni a hazai ipar vízgondjait, egy nem megújuló természeti erőforrást áldozna fel azoknak a gyáraknak a kedvéért, amelyeknek a termelésére pillanatnyilag a piac sem tart igényt. Viccelődhetnénk azzal, hogy talán éppen az Orbán-kormány iparpolitikájának csődje menti meg a vízkészleteinket, de a helyzet túlságosan komoly ahhoz, hogy tréfáljunk. A fideszes kormánytöbbség láthatóan bármit képes megtenni azért, hogy az ázsiai akkuipar magyarországi termelési költségeit csökkentse: liberalizálják a vendégmunkás-importot, az energiakrízis közepén új gázerőműveket építenének, és most az ivóvizünket is odaadnák. Egy friss törvényjavaslat különleges vízkészlet-gazdálkodási körzetek létrehozásával könnyítené meg “a nemzetgazdasági jelentőségű fejlesztések vízigényének felszín alatti vízkészletekből történő kielégítését szolgáló különleges intézkedéseket” (a törvényjavaslat 4. §-ában olvasható). Bár az akkugyárak nincsenek nevesítve a szövegben, az idézett mondat a jelen magyarországi kontextusban nem jelenthet mást: a jó minőségű termőföld, a védett magyar munkaerőpiac, illetve összességében ezermilliárdos közpénz-adományok után most a vízkincs lesz feláldozva Orbán Viktor iparosítási rémálma érdekében.
Pedig évről évre, hónapról hónapra egyre több tény igazolja, hogy Magyarország vízkészleteit nem lenne szerencsés feltenni tétként arra a kaszinóasztalra, ahová Orbánék korábban már feltették a magyar gazdaság következő évtizedeit. A Duna-Tisza-közi Homokhátság talajvízszintje az elmúlt évtizedekben évente átlagosan 10-30 centimétert csökkent. Az egyre gyorsuló ipari vízhasználat és a csapadékhiány miatt a talajvízkészletek kimerülése itt olyan mértékű, hogy a területet 2023-ban félsivataggá nyilvánították. Debrecen környéke, ahol a kínaiak éppen egy új giga-akkugyárat építenek, az egész ország, sőt az egész Kárpát-medencei régió leggyorsabban kiszáradó területei közé tartozik. Már nem csak a felszín alatti vízkészlet szintje süllyed, hanem a gyorsan zsugorodó vízszint miatt maga a város is. Eközben Magyarországon az ipari vizek újrahasznosítási aránya európai összehasonlításban rendkívül alacsony, alig éri el a 10-15%-ot. Egyedül az Audi győri üzeme éves szinten több százezer köbméter szennyvizet bocsát ki, 2021-ben ez a mennyiség csaknem 407 ezer köbméter volt.
Idehaza a vízvezeték-hálózat jelentős veszteségekkel működik az elhibázott rezsipolitika és az elavult csőrendszer miatt: a szállított víznek átlagosan a 20-25%-a szivárog el, de vannak régiók, ahol a talajba szivárgó ivóvíz aránya eléri a 80%-ot, ami évente több tízmillió köbméter elpazarolt vizet jelent. Ez a veszteség tovább fokozza az ipari és lakossági vízigények közötti feszültséget. Az épülő debreceni akkuüzem vízigénye napi 40 ezer köbméter, a meglévő gödi gyáré 27 ezer köbméteres. Az iparág évente összességében mintegy 70 millió köbmétert igényelne, ami azt jelentené, hogy minden hetedik köbméternyi vizünket az akkugyáraknak kellene adnunk. És a ráadás: egymagában az idei aszály mintegy 380 milliárd forintnyi kárt okozott.
Amint már utaltunk rá, a felszín alatti vizeink döntő többsége nem megújuló természeti erőforrás. Olyan hosszú távra szóló befektetés, amelyhez pillanatnyi anyagi érdekből csak a legfelelőtlenebbek nyúlnak hozzá. Ezt a vízkincset még élelmiszer-termelési, öntözési célra is csak korlátozottan lenne szabad felhasználni. Ipari célokra történő felhasználása bűn a következő generációk és az egészséges környezethez való alkotmányos jogaink ellen – olyasmi, amihez az elmúlt másfél évtized kártételei közül talán csak az állami földek elkótyavetyélése mérhető.
