Ha túllépett az ember a morális felháborodáson, (hogy hogyan lehet, hogy egy sokszorosan elítélt bűnöző, aki puccsot akart végrehajtani stb., stb.) akkor érdemes néhány dolgot rögzíteni, mert természetesen vannak fontos tanulságok. Miközben a választás eredménye sok szempontból sokkoló, ami mögötte van, talán nem annyira bonyolult, és nem is annyira meglepő – hiszen ez csak egy újabb reakció régóta fennálló válságjelenségekre.
Ahogyan mondani szokás: utólag nem nagy kunszt okosnak lenni. A választások utáni elemzés kicsit olyan, mint az asztrológiában az egyes személyiség-leírások értelmezése. Az ember belenéz, talál rengeteg különféle elemet, majd összeválogatja azokat, amik stimmelnek – a többit meg elengedi.
Mekkora az akkora
A tisztánlátás érdekében érdemes rögzíteni, hogy mekkora is volt a különbség. A képlet vegyes, és tudjuk, az elektorokra épülő amerikai választási rendszer torzít. Egyfelől ami az országos eredményeket illeti, Trump győzelme nem hatalmas, 50.9 százaléka 47.6 százalékhoz képest. Másfelől mégis nagyon beszédes , hogy Trump 5 millió szavazattal megnyerte az országos választást (is). Miért fontos ez? Éppen az elektori rendszer említett torzító hatása miatt, hiszen ha csak az számítana, hogy nettó szinten ki nyeri el a több szavazatot, akkor például a 2000-es választást nem George W. Bush, hanem Al Gore nyerte volna, sőt, akkor Trump sem lett volna elnök 2016-ban, hiszen országos szinten Hillary Clinton több mint 3 millióval több szavazatot kapott. Ám most Trump nem csak az egyes államokból söpörte be az elektorokat, hanem minden számolási variációban övé volt a többség. Így hát Kamala Harris az első demokrata elnökjelölt, aki elvesztette a választást az egyéni (nem elektori) szavazatok szintjén is John Kerry 2004-es szereplése óta.
Így nem lehet
Amikor a választások éjszakáján megjelent az első klasszikus exit-poll kérdés, hogy kinek milyen a közérzete, milyennek látja az ország állapotát, már lehetett sejteni valamit.
- Lelkes 7%
- Elégedett 19 %
- Elégedetlen 43 %
- Dühös 29 %
Ebből inkumbens (hivatalban lévő) nem jöhet ki jól. Bár Harris próbálta magát a „változás jelöltjeként” feltüntetni, ez alelnökként igen nehéz. Tulajdonságai (hogy nő, színesbőrű, ázsiai származású) valóban újdonságokat hozott volna – történelmileg –, de a választók nem a jövőt, hanem a jelent nézték, amivel nagyon elégedetlenek voltak – és ehhez kapcsolták Harrist.
A gazdaság és a fáziskésés
A gazdasági állapot és a rövid ciklusokra épülő politika között nagyon gyakran van fáziskésés. A makrogazdaságban általában egy-két év kell ahhoz, hogy valami begyűrűzzön, vagy éppenséggel kifusson. Amikor Trump először elnök lett, egy viszonylag jó gazdaságot örökölt Obamától, s amit Trump a tőkés elitnek adott hatalmas adókedvezménnyel művelt, vagy, ami létrejött a Covid miatti gazdasági visszaesés nyomán, azt nagyrészt utódjának, azaz Joe Bidennek kellett kezelnie.
Ha egy közgazdász ránéz az amerikai gazdaság jelen állapotára, azt mondaná, hogy nagyon stabil és nagyon erős. Erős a tőzsde, alacsony a munkanélküliség, stabilizálódott az infláció (persze, hogy ez mit jelent, azt érdemes egy picit megnézni…) Csakhogy az átlag választó nem a gazdasági kilátásokat nézi, hanem a kenyér, a benzin vagy a lakhatás árát. Biden négy éve alatt, a fent említett tényezők begyűrűzése, és főként az orosz-ukrán háború okozta energiaválság miatt nagyon-nagyon súlyos inflációs hatások mutatkoztak. Amikor azt mondjuk – és ez persze nem csak az USA-ban, hanem mindenhol (pl. itthon) is igaz – hogy „stabilizálódott az infláció”, akkor a legritkább esetben kell arra gondolni, hogy visszakúsztak az árak, ez pusztán azt jelenti, hogy az árnövekedés üteme lelassult, kiegyensúlyozottabbá vált.
A hétköznapi fogyasztó számára – és ez a mostani választási eredmény egymondatos megfejtése – pozitív makrogazdasági mutatók ide vagy oda, a reggeli kukoricapehely akkor is kétszer-háromszor annyiba került, mint korábban.
Ez az, amit a legtöbb választó nem tudod elnézni Bidennek (s így Harrisnek sem): „rosszabbul élek, mint 4 éve…”
Paradox természetesen, hogy szakértők szerint, Biden gazdasági teljesítménye – távlati szempontokat nézve – kifejezetten jó, és kifejezetten sokat tett a legnehezebb helyzetben lévőkért… S így –egy újabb fáziskésés nyomán – Trump ismét egy nagyon jó gazdaságot fog örökölni. Persze, hogy mit kezd vele, és annak hatásai mikor mutatkoznak meg, megint más kérdés. A fáziseltolódás továbbra is működik, úgyhogy várhatóan – egy ideig legalábbis – még Trump alatt is érződik majd a bideni konszolidáció hatása, sőt, mivel Biden volt Lyndon Johnson, azaz a 60-as évek óta az első, aki komoly infrastrukturális befektetéseket indított, annak hatásai még évtizedekig jelen lehetnek – pozitív értelemben – persze, ha Trump nem csinálja vissza őket utólag… (De egy részüket nem tudja.)
Amúgy fontos látni, hogy az átlag amerikai életszínvonala már több mint 50 éve hanyatlik. Ez idő alatt az amerikai választó már belenyugodott abba, hogy az élet számos alapvető területén – mint pl. a lakhatás, az egészségügy, a gyermekellátás vagy az oktatás – óriási pénzügyi terheket kell vállalnia.. Az amerikai gazdaság sajátosságai miatt ez a folyamatos drágulás kevésbé volt intenzív a fogyasztói termékek esetében. Egészen mostanáig. A legutóbbi inflációs hullám viszont már itt is drasztikus árnövekedést hozott, és ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Vox populi – és a baloldal válsága
A „nép hangja” egyben a nép haragja. Trump – mint a populista vezérek általában – ezt nagyon érti. Érdemes felidézni egy – talán leggyakrabban a volt angol miniszterelnök, Tony Blair által hangoztatott – populizmus meghatározást, miszerint a populizmus nem más, mint az emberek (alkalmasint jogos és érthető) elégedetlenségének és létező félelmeinek felhangosítása, úgy, hogy arra valós megoldásokat nem kínálunk. Ez azért fontos, mert a populisták nem kitalálják az emberek félelmeit és frusztrációit, azok léteznek! Persze, felhangosítják őket, hamis irányba terelik, megalapozatlan ellenségképeket hoznak létre, uszítanak, hergelnek stb. De a félelem és frusztráció valós, és nem lehet nem tudomásul venni.
Ez a másik nagy tanulsága ennek a választásnak. Biden négy évvel ezelőtti győzelme után, sokan azt hangoztatták, hogy Trump 2016-os megválasztása egy egyszeri „elcsúszás” volt. Ez a válasz most végképp elbukott. Ez a választás a populizmus tankönyvi győzelme. Trumpnál jellemhibásabb jelöltet amúgy, ha akarnánk, sem találhatnánk. Nem kell felsorolni az összes égbekiáltó és szemet szúró botrányát, mivel az igazi tanulság az, hogy „ennek ellenére” a többség hitt neki. Még azt sem lehet mondani (ami sok populista vezérre igaz), hogy a „nép egyszerű fia” és, hogy azért tudnak vele azonosulni tömegek, mert olyan, mintha egy lenne közülük… A milliárdokat öröklő, mindig is kiváltságos életet élő, mindig is celebként működő Trump nem a nép egyszerű fia. Nyilván, ha lesújtó antropológiai képet táplálunk az emberekről, miszerint buták, hazugok, közönségesek stb., akkor lehet találni hasonlóságokat, de ez hamis képlet, ami nem vezet sehova. A megoldás valahol egyszerűbb.
Ha az embereknek fáj valami, akkor azt követik, akiről elhiszik, hogy enyhíteni fog a fájdalmukon.
A baloldal világszerte megnyilvánuló válsága többek között arról szól, hogy ezt mintha elfelejtették volna. Távolról sem azt állítom, hogy a baloldal érzéketlen lenne, vagy ne akarna segíteni az embereken – ez egyáltalán nem igaz. De mintha nem értené a maga egyszerűségében, mire vágynak az emberek. A baloldali politikának van egy világképe, ezen belül vannak egyszerűbb és bonyolultabb magyarázatok arra, hogy világszerte mi okozza azokat a viszonyokat, amelyek szegénységhez, kiszolgáltatottsághoz, igazságtalansághoz vezetnek. És a rendszerek és viszonyok eme leírása nagyjából a mai napig helytálló. De sok helyen mintha itt véget érne a történet. Mintha a baloldal stratégiája az lenne, hogy létrehozzon egy olyan embertípust, amely helyesen látja a világot, helyesen éli az életét. Tisztán lát, rendszerekben gondolkodik, empatikus, szolidáris, igazságos, toleráns, befogadó stb…. És amikor a saját politikájáról beszél, akkor azt igyekszik elmagyarázni, hogy ezt az embertípust hogyan lehet(ne) létrehozni, és hogy attól mennyivel jobb lesz a világ… Csakhogy ez nem így működik.
Ez a választás megint rámutat arra – igencsak szikáran – hogy az emberek többségét nem az mozgatja meg, hogy legyen szabadság, egyenlőség, testvériség, hanem az, hogy legyen olcsóbb a kenyér. És ha valaki – persze szemérmetlenül hazudva – ezt megígéri nekik, elhiszik. Elhiszik, mert a félelmeik és szorongásaik erősek és fájdalmasak! Lehet, hogy nem tudják, voltaképpen rendszerszinten mi okozza ezeket. Lehet, hogy nem tudnak jól tájékozódni, hogy mi minek, ki minek az okozója, lehet – sőt biztos – hogy nem elég „felvilágosultak”, de a fájdalmuk és félelmük valódi!
Sokan fognak amellett érvelni, hogy ez a választási eredmény ismét a baloldali identitáspolitika válsága, de ez könnyen félresiklik. Nem az a baj az identitáspolitikával, hogy a transznemű WC-ket helyezi a középpontba – ugyanis nem ezt teszi! Az a baj, hogy rosszul ítéli meg, hogy absztraktciók mennyire fontosak akkor, amikor a választók politikai döntéseket hoznak. Erre még visszatérünk később.
Ez a párt nem az a párt – de többről van szó
Mi is volt korábban a közvélekedés? Hogy a Demokrata Párt a dolgozók, a bérből és fizetésből élők pártja. A Demokrata Párt a sokszínűség és a kisebbségek pártja. Ezekből áll össze az a „szivárványkoalíció” – amely az erejét adja…. Legalábbis eddig így gondoltuk… De Trump második győzelme végképp megmutatta, hogy ez nincs így!
Harris vesztét, ahogyan 8 éve Hillary Clintonét is, az okozta, hogy nem tudta megtartani azt a „kék falat” (Wisconsin, Michigan, Pennsylvania – a kék a demokraták színe), ami a demokrata párt hagyományos bázisa. Emlékeztetőül, ez az a bizonyos „rozsdaövezet”, ahol hagyományosan sok „kékgalléros” dolgozó él, hiszen egykoron (és bizonyos értelemben most is) itt találhatók az amerikai autó, acél, bányászati ipar fellegvárai. Ám most még egyszer láthattuk: ez a jellemzően alacsony iskolázottságú, fehér férfiakból álló tömeg már nem képezi a Demokrata Párt természetes bázisát – Régóta sejtettük, s mára egyértelművé vált. Valójában az volt kakukktojás, hogy Bidennek (elsősorban személyes múltja miatt, pl. Pennsylvaniában született, sokat dolgozott a szakszervezetekkel) sikerült még épphogy visszahódítani őket egy választásra – de ez a „kapcsolat” (Demokraták = munkásosztály) már évek óta gyengül, olyannyira, hogy mára már világos, hogy ilyen „természetes bázis” nincs.
A másik nagy, és demográfiailag egyre bővülő bázis, ami például még Obamának két választási győzelmet is hozott, az a színesbőrű kisebbségek tömege. Most ez is látványosan összeomlott. Fontos leszögezni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a színesbőrűek többsége nem támogatta volna Harrist, csakhogy ez a többség már nem volt akkora, hogy kompenzálni tudja a fenti „fehér férfi munkások” rétegéből való tömeges elszivárgást. Ez leglátványosabban a latin-amerikai kisebbségnél mutatkozott meg. Miközben Bidennek háromnegyedes támogatottsága volt körükben, Harris már csak egy 60-40 százalékos, vagy még ennél is kisebb többséggel bírt. Kis különbség, de egy szoros választásnál döntő (pl. a latin-amerikai származású férfiak 47 %-a Trumpra szavazott).
A legmegalázottabbak reménye
Itt érdemes megállni egy pillanatra, mert a latin-amerikai kisebbség preferenciáinak változása nagyon tanulságos. Hogyan lehetséges, hogy Trump, aki nyíltan rasszista, s aki mást sem csinál, mint hogy a bevándorlók – és leginkább a latin-amerikai bevándorlók – ellen uszít, mégis elnyeri sokuk támogatását?!
Két érdekes válasz adódik, és ha nem is mondanak ellent egymásnak, de további kérdéseket vetnek fel. Az egyik válasz gazdasági, a másik kulturális (ha tetszik, identitáshoz kapcsolódó). A gazdasági relatíve egyszerű. A latin-amerikai származásúak között sok az alsóközéposztályhoz tartozó kétkezi munkás, akit az infláció egzisztenciális bizonytalanságba taszított. Pont, mondat vége. Azt mondhatjuk, hogy ők a gazdasági problémák elsőszámú kárvallottjai közé tartoznak, így arra szavaztak, akiről elhitték, hogy megoldást hoz erre. A másik magyarázat, hogy kulturálisan ezek az emberek (pontosabban egy jelentős részük) igencsak konzervatív. Olyan latin-amerikai országokból származnak akár friss bevándorlóként, akár másodgenerációsként –, ahol erős és fontos a vallás, a tradíció, a hagyományos nemi szerepek, stb.… Egy részük ráadásul „kommunista” országból menekült (Venezuela, Kuba, Nicaragua), ami miatt a „baloldalt” eleve gyanúsnak tartja. Meg kell említeni azt is, hogy Trump kemény, „macsó” imázsa igenis megszólította azokat, akik alkalmasint – tudatosan vagy nem tudatosan – idegenkednek attól, hogy egy nő legyen az ország első számú vezetője.
Láthatjuk tehát, hogy a „kőkemény” gazdasági tényezők (infláció és egzisztenciális fenyegetettség), plusz bizonyos kulturális tulajdonságok igenis felülírták akár a rasszizmustól, bevándorlóellenességtől való félelmeket, vagy pláne az absztrakt származási sokszínűség mellett való pozitív kiállást. Nyilván ezek a kérdések még sokkal aprólékosabb elemzést igényelnek, de jól látszik, hogy a baloldalnak a „mi szeretünk és elfogadunk téged” mondanivalója édeskevés, ha nincsenek mellette azok a politikai javaslatok, amelyek arra irányulnak, hogy az emberek életét konkrétan jobbá tegyék.
Az amerikai progresszív baloldali politika első számú embere, Bernie Sanders ezt meglepő gyorsasággal és könyörtelen egyszerűséggel összegezte már a választások másnapján, amikor a Facebookon kihirdette: „Nem lehet nagy meglepetés, ha egy Demokrata Párt, amely elhagyta a munkásosztály tagjait, azt tapasztalja, hogy a munkásosztály elhagyta őket.”
Persze nem érdemes átesni a ló túloldalára. Az amerikai választás, mint ahogyan a legtöbb országos szavazás a középre húzásról szól. Az egyik legprominensebb közvéleménykutató. Nate Silver, választás utáni elemzésében világossá tette, hogy nem „jelöltproblémáról” volt szó pusztán, hanem egy ilyen gazdasági helyzet mellett majdnem mindegy ki lett volna a demokraták jelöltje, nagy valószínűség szerint alulmarad.
Ugyanakkor az is látni kell, hogy a demokraták ezúttal is súlyos stratégiai hibákat vétettek. Ezek közül a leglátványosabb –amire amúgy rengeteg pénzt és energiát fordítottak – az volt, hogy megpróbálják megnyerni a mérsékelt republikánusok szavazatát. Ez ugyanis egyáltalán nem sikerült. Annak ellenére, hogy sok prominens republikánus nem csak, hogy kritizálta Trumpot, de egyenesen Harrist mellett kampányolt (leglátványosabb ezek közül a korábbi konzervatív „héjaként” elkönyvelt Cheney család – a korábbi jobboldali képviselő Liz Cheney, és „hírhedt” apja, a korábbi védelmi miniszter, majd alelnök, Dick Cheney), elhanyagolható volt az átszavazási hajlam.
A másik ilyen „benézett” csoport a 30 év alatti fiatalok. Taylor Swift, Beyonce és más popsztárok támogatása ide vagy oda, ezt a csoportot is Trump nyerte. Itt is az volt a felületes és a téves kiindulópont, hogy az olyan magasztosabb szempontok, mint az első női elnök megválasztása vagy Kamala Harris vélt vagy valós „coolsága” elég ahhoz, hogy a fiatalokat tömegesen megnyerjék. Nos, nem elég!
A big f…k you
Nyilván sok más tényező is szerepet játszott. Komoly gondokat okozott a külpolitikai instabilitás. A szavazók egy inkább elszigeteltségpárti része már „unja” az ukránok támogatását, és elhitte Trumpnak, hogy pillanatok alatt lerendezi az orosz-ukrán háborút. Rengeteg muszlim amerikai elfordult Harristől, mert nem állt ki egyértelműen a gázai palesztinok mellett (nem mintha a híresen muszlimellenes Trumptól sok jót várhatnának). Végül, de semmiképpen sem utolsó sorban, szembe kell nézni azzal a fájó ténnyel, hogy a világ legerősebb országában még mindig elképesztően erősen hat a szexizmus és a nőgyűlölet. Elgondolkodtató, hogy bár Harris sok szempontból sokkal jobb jelölt volt, mint Hillary Clinton (lendületesebb, karizmatikusabb, szerethetőbb, hitelesebb stb.), de ő sem tudta áttörni az úgynevezett üvegplafont, és ez nem véletlen. Miközben bár láthatóan nem ez volt a döntő ok, de sajnos azt sem lehet tagadni, hogy rengetegen vannak, akik számára még mindig elfogadhatatlan, hogy egy nő legyen az ország első számú vezetője.
Mindezeket figyelembe kell venni, de van még egy ezeknél is szikárabb tényező. Trump egész politikai karrierjét arra építette, hogy ő egy politikai „outsider”, aki majd felkavarja a washingtoni állóvizeket. Természetesen ez egy tipikus trumpi kamu, de látni kell, hogy nagyon sokan igenis protestálásból x-eltek Trump neve mellett. Mára már közhely, de attól még igaz, hogy a 21. század globalizált világa olyan sebességgel változik (és ez az új technológiák, mint a mesterséges intelligencia megjelenésével még inkább így lesz), hogy nagyon sok ember ezzel nem tud lépést tartani. Milliók nem találják a helyüket, nem találnak megnyugtató fogódzókat, és szorongásukból adódó haragjukat leginkább a politikai elit, az “establishment” felé irányítják. Számukra Trump egy lehetőség arra, hogy képletesen bombát dobjanak minderre. Még ha nem is tetszik nekik a stílusa, még ha nem is hisznek el neki mindent, de elegük van a status quo hatalomból, és egy nagy f….k you-t akarnak üzenni….
Most akkor, hogy….
Túl korai spekulálni azon, hogy Trump mit is fog csinálni. A lehetőségek skálája igen széles, onnantól, hogy elhozza a harmadik világháborút és véres bosszút áll az ellenfelein, odáig, hogy voltaképpen Trumpot a világ nem is nagyon érdekli, és igazi önimádóként csak saját maga, családjának és támogatóinak „helyzetbehozatalával” fog foglalkozni. Nem tudhatjuk. Egy dolog viszont biztos. Feltűnően sok a hasonlóság Hillary Clinton és Kamala Harris alulmaradása között. Nagyon sokan elégedetlenek, félnek és szoronganak. Ezért leginkább a politikai elitet hibáztatják – akik szerintük rossz esetben, kihasználják az embereket, jobb esetben csak „nem értik a mindennapi problémáikat”. Nyitottak arra, hogy egy általuk erőskezűnek vélt, autoriter figura „rendet tegyen”, és képviselje az érdekeiket az „establishment-tel” szemben. Akkor is nyitottak erre, hogy ha az az ember finoman szólva nem „makulátlan”. (Nagyon nagy tanulság, hogy szemben Trump 2016-os győzelmével, amikor az emberek még nem tudhatták milyen „valójában”, a mostani Trumppal kapcsolatosan senkinek sem lehetett illúziója. A szavazóhelységből kijövő emberekkel készített villáminterjúk között feltűnően sokan voltak azok, akik nyíltan megmondták, hogy ugyan nem tetszik nekik Trump stílusa, de azért szavaztak rá, mert bíznak benne, hogy „rendet teszi” a gazdaságban, külpolitikában stb.)
A tanulságokról röviden.
1) A mindennapi megélhetés kérdései megkerülhetetlenek. Egy olyan súlyos csapás, mint az elmúlt évek inflációs spirálja, nem maradhat következmény nélkül. Még akkor sem, ha elsődlegesen nem az tehet róla, akit éppen okolnak érte…
2) A baloldal hagyományos „munkásosztálybeli” bázisának politikai kötődése világszerte fellazult. Számos országban (így például az elmúlt években Magyarországon is) ez a réteg sokkal inkább az aktuális populizmus felé fordult.
3) A baloldal olyan absztrakt politikai üzenetei, mint a „védjük meg a demokráciát”, „harcoljunk az esélyegyenlőségért”, vagy „álljunk ki a sokszínűség mellett” elégtelenek a többség megnyeréséhez.
4) Ha a baloldal nem talál releváns, meggyőző és érthetően kommunikálható válaszokat a tömegesen tapasztalható szorongásra, és az emberek valódi megélhetési krízishelyzetére, tartósan versenyképtelen lesz a populista jobboldallal szemben.
