Ujvári Zsolt cseppet sem hétköznapi dolgokkal foglalkozik: atkák, holttestek és kenderültetvények világában „utazik”. A természetfotós jelenleg igazságügyi botanikus szakértőként dolgozik, jellemzően kábítószernövényekkel, ritkábban természetkárosítással kapcsolatos ügyeknél segédkezik. Ha ideje engedi, magához veszi a felszerelését, és a természet csodáit fényképezi. Hétről hétre szebbnél szebb képekkel örvendezteti meg a természetbarátokat és a fotózás szerelmeseit.
Inkább meghallgatná? Nyomja meg a lejátszás gombot!
„Örülök, mert végre sikerült visszatalálnom eredeti pályámra, amely a biológia. Közben azért akadtak vargabetűk, például dolgoztam bűnügyi helyszínelői területen, a kötődés a mai napig megmaradt. Alapvetően világ életemben az állatok vonzottak, korábban ízeltlábúakat kutattam, új fajokat fedeztem fel. Még várom, hogy ez a szál is lassan visszataláljon az életembe, a hobbin túl” – mesélt Zsolt a Zöld Hangnak.
Bár a botanikus jelenleg a fővárosban él feleségével, Timivel, és a nagymamájával, valamint Bellával a törpe tacskóval, a Duna és a Pilis közelsége feledteti vele a lakótelep szürkeségét.
Legutóbbi, meseszép fotósorozata is a folyónál készült, egy különleges kérészfaj, a dunavirág rajzását örökítette meg. Sok más fotóshoz hasonlóan Zsolt is gyerekkorában analóg fényképezőgéppel kezdte, később, többszöri próbálkozás után 2017-ben igazán belevetette magát a fotózásba. Azóta más szemmel nézi a világot, tudatosabban alkot, céllal indul és igyekszik megvalósítani azt, amit megálmodik.
Hogyan kezdődött a természet szépségei iránti vonzódás?
Gyermekkoromban imádtam rajzolni. Állatokat, csatajeleneteket, portrékat. Hol egy hófehér A4-es rajzlapra, hol több méternyi papírgöngyölegre. Ahogy cseperedtem, ez a szenvedély egy kicsit alábbhagyott – tiniként engem is beszippantott a számítógép és a játékok világa. Persze az alkotás igénye megmaradt, de nem tudtam már elég időt szánni rá.
Mióta készít természetfotókat?
Volt annak idején egy analóg, automata fényképezőgépünk, én pedig nagyon szerettem volna valami szépet alkotni vele, ám csalódnom kellett.
Soha nem tanultam fotózni, így azt hittem, ha az ember lenyomja az exponálógombot, akkor a kamerában valami varázslat folytán leképződik az a kép, amit az ember maga előtt látott az optikai keresőben. Leveli békákat találtam egy osztálykiránduláson, Sopronban, és bár 3-4 filmkockánál nem pazaroltam többet rájuk, óriási izgalommal vártam az eredményt, az első természetfotóimat. Az előhívást követően, az életlen, túlexponált pacák láttán hamar elment a kedvem az egésztől.
Középiskolai éveim alatt elkezdtek terjedni az egyszerű, kompakt digitális fényképezőgépek, amelyekkel az ember azonnal látta ügyetlen próbálkozásainak eredményét és nem kellett drága pénzért filmet vásárolni, lényegében „büntetlenül” hibázhatott. 18 évesen, 2003-ban vásároltam meg első fizetésemből az első kompakt fényképezőgépemet. Magam fedeztem fel minden beállítását, és óriási élmény volt számomra az első éles makrófelvételem elkészítése.
Milyen témák ragadták meg a képzeletét?
Addig azt hittem, sosem leszek képes ilyesmire, onnantól viszont kinyílt számomra a világ! Rengeteget jártam ki a természetbe és lefotóztam mindent, amit érdekesnek találtam. Ezzel párhuzamosan elkezdtem fotós weboldalakat nézegetni, ahol rengeteget tanultam, mind a technikáról, mind a látásmódról, felismertem a fényképezőgépem korlátait és ekkor kezdtem el igazán vágyni egy tükörreflexes fényképezőgépre. 2007 karácsonyán a szüleim megleptek egy Canon EOS 400D-vel, velem pedig akkor maradat lehetett volna fogatni.
Azonban rá kellett jönnöm, hogy kedvenceim, az ízeltlábúak nem adják könnyen magukat az új kamerával sem. Sőt, fotózásuk nehezebbnek bizonyult, mint korábban. Nem volt pénzem drága objektívekre, így fillérekből, 40-50 éves optikákkal próbáltam meg közel férkőzni hozzájuk, ám továbbra is kevés sikerrel.
Majd 10 év telt el, mire neves természetfotósaink képeit nézegetve megtapasztaltam, hogy a vaku fénye formálható, és amint rájöttem arra, miként használhatom ki azt a lehető legjobban a fejemben kialakult képek elkészítéséhez, átlendültem a krízisen és újra magába szippantott a természet és a fényképezés.
Kiktől tanulta a mesterséget? Vannak mesterei a természetfotózásban?
Rahmé Nikola munkái fantasztikusak, elképesztően szépen befényelt és részletgazdag makrófelvételeket készít ízeltlábúakról. Nagyon megtisztelő volt számomra, amikor elkísért egy általam szervezett fotós túrán. Onnantól kezdve gyakrabban fotóztunk együtt, segített megépíteni az első valamire való „derítőrendszeremet” és beavatott a fókuszeltolás szakmai titkaiba, ám ezt sohasem űztem olyan magas szinten, mint ő.
Később felfigyeltem a hazai természetfotó pályázatokra, ahol kimagasló fotósaink képeiről derült ki a számomra, mi is az igazán izgalmas és egyedi nézőpont és kép. Végül elkezdtem ezt az utat járni. Próbáltam kitalálni, hogy az elképesztő felvételek vajon hogyan és milyen technikával készültek, majd magam is kipróbáltam ezeket a technikákat.
Melyek a kedvenc témái? Mit fotózik legszívesebben?
Mindig is az ízeltlábúak vonzottak leginkább, nem igazán fényképeztem emlősöket és madarakat. Lenyűgöznek az olyan parányok, mint az ugróvillások és az atkák. Míg korábban inkább az érdekes és ritka állatfajok nyomában voltam, ma már bármilyen gyakori lénnyel beérem. Legyen szó egy éjjeli lepkéről, fátyolkáról, vízibolháról vagy kaszáspókokról, sokkal többet ér számomra egy elcsípett röpkép és fénycsóva vagy egy vedlés pillanata, mint egy dokumentarista fotó a legrejtettebb életmódú pókjainkról.
Az éjszaka lett a legjobb barátom, s bár a hajnalok is varázslatosak, az éj leple alatt tudok kibontakozni leginkább, amikor olyan arcát mutatja a természet, ahogy nappal sohasem látjuk. Elengedhetetlen tényező a víz is, amelynek élővilága ugyancsak világ életemben vonzott. Lehet tenger, patak vagy akár egy tócsa, lelkesen fedezem fel és fotózom az élővilág végtelen változatosságát.
Melyik felvétel volt Ön számára eddig a legkedvesebb? Miért?
A szívemnek legkedvesebb képeim a feleségemről vagy vele közösen készültek, illetve a mai napig szívfacsaró, ugyanakkor valahol mégis kedves az a telefonos kép számomra, amit a kutyusunkról, Belláról készítettem, amikor hazahoztuk műtét után az állatorvostól. Összegömbölyödve, csillogó szemekkel feküdt az ágyon a műtét utáni ruhácskájában.
A természetfotókhoz rendszerint emlékezetes kalandok fűződnek. A Margit híd lábánál készült dunavirág-rajzást bemutató képemet nagyon szeretem, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is sikerülhet ott, olyan formában lencsevégre kapnom a kérészeket.
Emlékezetes számomra a nagy pávaszemről készített, egyébként teljesen hétköznapi képem is, pusztán azért, mert azzal a céllal indultam az erdőbe aznap, hogy ezt a lepkeóriást a föld alól is előkerítem – s lám, sikerült. Szintén kedves, egyben szomorú számomra az a pókhálóba akadt dunavirágot bemutató fotóm is, ahol a fantasztikus rovar életének utolsó pillanatait örökíthettem meg.
Nem is igazán a képek kedvesek nekem, hanem azok a pillanatok, amelyeket megélhettem. Lehet, hogy az a felvétel nem is igazán jó, de mit sem számít, ha az emlék melegséggel tölt el.
Hogyan zajlik egy terepi fotózás? Nehéz elkészíteni az éjszakai felvételeket?
Az elmúlt időszakban a fotózást mindig komoly tervezés, átgondolás, álmodozás előzi meg. Például figyelem a dunavirágokról szóló híreket, követem, hol, mikor és hány egyeddel találkoztak fotósok, kutatók, természetbúvárok egy-egy éjszakán.
Átgondolom, hogy az egyes helyeken milyen motívumok tehetik majd egyedivé és izgalmassá a felvételt. Van-e ott például egy híd, milyen felhőzetre lehet számítani az éjszaka, honnan és mikor kel a Hold, illetve milyen fázisban van épp? Az is szempont, hogy hányan sátoroznak vagy horgásznak a parton, akiket esetleg zavarhat majd a vaku villogása. Mindig átgondolom, milyen technikával, milyen nézőpontból és hogyan szeretném megörökíteni a jelenséget. Fontos, hogy be tudok-e majd gázolni a folyóba és mennyire magas a vízállás.
Hogyan készült a fantasztikus sorozat a dunavirágokról?
Stroboszkóp villanások segítségével fotóztam a rajzást. Ez azt jelenti, hogy egy felvétel elkészülte során a vaku meghatározott frekvenciával, meghatározott számban villan el.
Még szürkület előtt kimentem az adott helyre, ahol fél órát sétáltam és megkerestem a legideálisabb helyet és szöget. Magamra kaptam a mellcsizmát és combig gázoltam a folyóba. Felállítottam az állványt, majd vártam, hogy elinduljanak. Először a kérészek levetett lárvabőreit hozta a folyó, majd elsuhant mellettem egy fehér tündér. Hamarosan követték társai, s ahogy sűrűsödött a sötétség, egyre nagyobb tömegek kavarogtak a folyó fölött. Tudtam, hogy 7-15 vakuvillanást szeretnék látni egy felvételen, így először is a vakut állítottam be. Ezt követően a rekeszértéket és fényérzékenységet, majd ehhez mérten a záridőt, végül pedig a fókusztávolságot úgy, hogy az objektív előtt néhány centiméterrel kavargó kérészek váljanak majd élessé.
Ezután elkezdtem világítani. Rövid ideig ragyogott csak a fejlámpám fénye, mert néhány másodperc alatt odasereglett hozzám több száz dunavirág. Amikor úgy ítéltem meg, hogy a rovarok a megfelelő helyen cikáznak, lekapcsoltam a fényt, elindítottam a felvételt, a stroboszkóp felvillant, a fényképezőgép exponálni kezdett, én pedig gyorsan kitekertem a fókuszt a végtelenbe, hogy a háttérben húzódó híd és hegyek is élessé váljanak.
Ezt a folyamatot ismételgettem, pár pillanatra magamhoz csalva, majd újra elengedve a dunavirágok seregét, és csak remélni tudtam, hogy lesz majd a képek között olyan, ahol a cikázó rovarok röpte megfelelően szeli át a képet, és a legközelebbi állatok tökéletesen élessé válnak.
A fotóival érzékenyen közvetíti a természeti csodákat. Röviden, szóban hogyan fogalmazná meg az „útravalót” azok számára, akiket vonz a természet szépsége?
Számomra minden élet magában hordozza a csodát. Meglátni ezt a szépséget, felfedezni, hogy mindennek megvan a maga helye ebben az összetett világban, és egyre mélyebben megismerni, majd a megszerzett tudást és tapasztalatot átadni – ez mozgatja alkotói létemet. A legnagyobb örömöm, ha mindezt úgy adhatom tovább, hogy mások is rá tudjanak hangolódni a természet finom üzeneteire.
Akiben ott van a vágy, hogy kapcsolódjon az élővilághoz, arra buzdítom, menjen ki, fedezze fel a világ csodáit. Lassítson le, figyelje meg közelről, hiszen az igazi csoda sokszor a legapróbb részletekben rejtőzik. A legfontosabb, hogy nyitott szívvel és előítéletek nélkül közelítsünk mindenhez, mert így érthetjük meg igazán a természet rendkívüli összetettségét, harmóniáját és egyensúlyát. Tegyünk azért, hogy mindez fennmaradjon, hogy a jövő nemzedékei is rácsodálkozhassanak erre a világra, ugyanilyen tisztaságában és szépségében.
A fotókat Ujvári Zsolt készítette
