Orbán Viktor legyőzhető!

A negyedik kétharmad után a hazai ellenzéki közvéleményen elhatalmasodott a letargia. Ez végül is érthető, ha nem is magától értetődő. Ám az elkeseredés mellett eluralkodott egy már rég jelenlevő toposz is, miszerint Orbán Viktor voltaképpen „verhetetlen”, demokratikus választások útján leválthatatlan. Megítélésem szerint miközben egy laikus választópolgárban valóban felerősödhet ez az érzés, addig aktív politikusok, politikával foglalkozók, illetve elemzők részéről ez a konklúzió nemcsak ártalmas, de téves is. Csillag Gábor elemzése.

Figyelmeztetés: Az alábbi írás nem egy praktikus útiterv Orbán Viktor megbuktatására. Aki ezt várja, csalódni fog. Az alábbi levezetés pusztán annak az egyre népszerűbb vélekedésnek a cáfolata kíván lenni, miszerint a NER demokratikus választások által legyőzhetetlen.

Forrás: Pixabay

Szárnyaljon a képzelet!

A minap azzal kezdtem egy politikacsinálóknak tartott műhelyfoglalkozást, képzeljék el, hogy 2022. április 1-jén (bolondok napján) vagyunk. A választás még előttünk van. Az ellenzék vezérét (miniszterelnök-jelöltjét) nem Márki-Zay Péternek hívják, hanem mondjuk Karácsony Gergelynek. Képzeljék el, hogy miközben az ukrán háború elkerülhetetlen, nem februárban tör ki, hanem csak valamikor a választások után. Majd ezek után megkérdeztem, hogy mandátumszám tekintetében mi lett volna az országgyűlési választás eredménye. Az összkép tanulságos volt, de nem meglepő. A körülbelül 30 fős csoportban persze megjelent mindkét szélső pólus (miszerint ebben az esetben simán nyer az ellenzék, illetve így sem lett volna másként semmi), de körülbelül 80 százalékuknál az jött ki, hogy szoros eredmény lett volna (a többség szerint valószínűleg Fidesz-győzelemmel, de mindenképpen szorossal) és persze a fideszes kétharmadnak se híre, se hamva nem lett volna.

Most az olvasót is arra kérem: használja kicsit a képzeletét! Képzelje el, hogy egy ilyen közeli vereség másnapján vagy az azt követő hetekben vagyunk: mit olvasna a hazai ellenzéki sajtóban? Megelőlegeznék néhány motívumot. Arról beszélnének (beszélnénk), hogy „végre jó úton járunk”; hogy „ez most MÉG nem jött össze, de megvan a formula, amely elhozza a változást”. Elmondanák, hogy „az előválasztásnak és az együttműködésnek nincs alternatívája”. Hogy ezt a politikát kell folytatni, és a következő választáson már meglesz a győzelem. Ugyan nem lenne eufória, de optimizmus, reménykedés bizakodás annál inkább. A következő két évet is ez a közelítésmód határozná meg. A pártok vetélkednének ugyan, de nem esnének egymásnak, nem lenne bűnbakkeresés, a sajtó nem bénázná le az ellenzéki politikusokat, és a közvéleményben nem egy politika-/politikusellenes hangulat uralkodna. Vagyis fényévekre lennénk a mostani hangulattól. Ezen érdemes elgondolkodni, mert egyik feltétel – sem a miniszterelnök-jelölt személye, sem a háború későbbi kezdése – nem nevezhető elképzelhetetlennek. És mégis mintha két külön világ volna az és ez.

A visszatekintő következtetés csalfa útja

Négy választás, négy vereség, négy kétharmad. Folyamatosan erősödő Fidesz, magát egyre jobban beágyazó NER. Mi kell még? Ezt a hatalmat nem lehet leváltani. Így működik egy laikus levezetése. Csakhogy ez a retrospektív következtetés megalapozatlan. Akkor lenne megalapozott, ha az említett négy választás során a vereséget eredményező tényezőknél mindig megtalálnánk ugyanazokat a mindent meghatározó elemeket, amelyek az orbáni hatalom irányába döntik el a választást. Miközben egy-egy ilyen részelem minden bizonnyal fellelhető, egy választási vereség rendszerint sok negatív tényező együttállásából fakad – vagyis a képlet annál sokkal bonyolultabb, mint hogy Orbán Viktor kezében lenne valami csodafegyver, amely mindig elhozza a kétharmados győzelmet. Erre utal talán mindennél erőteljesebben az a tény, hogy a választás éjszakáján egyetlen egy fél volt, aki még az ellenzéknél is jobban meg volt döbbenve a kétharmados eredményen, és ez maga a Fidesz. (Aki figyelte az eredmények beérkeztével adott fideszes nyilatkozatokat, annak ez a meglepettség teljesen nyilvánvaló volt – sőt néhányan expliciten ki is mondták, hogy erre nagyon nem számítottak.)

Leváltható? Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala.

Hagyjuk meg tehát a mindent átívelő retrospektív következtetéseket a történészeknek. A politikában aktívabb szerepet játszók jobban teszik, ha nem pusztán az eredményekre tekintenek vissza, hanem azt is megnézik, hogy pontosan(!) mi is történt az egyes országgyűlési választásokon. Csak mert akkor jól látszik, hogy – persze voltak közös motívumok – alapvetően minden esetben más és más helyzetekről beszélhetünk.

12 év, 4 választás

2010-zel nem nagyon érdemes foglalkozni. Minden létező tényező megérett az akkori hatalom bukására. Kívül: gazdasági válság; belül: gőg, kifáradás, erkölcsi hitelvesztés, téves helyzetértelmezés, politikai hibák garmadája stb. És mindehhez még ott volt egy nagyon felkészült, nagyon rafinált, éhes, önbizalommal teli fideszes ellenzék.

2014-ben itt már nagyon más volt a helyzet. Eddigre már az emberek kaptak egy kis ízelítőt a Fidesz erősen idealisztikus, de ugyanakkor rendkívül hataloméhes és cinikus politikájából, ráadásul a NER még nem volt teljesen kiépülve. Visszatekintve az akkori hangulatra és politikai dinamikára, nem tudom azt mondani, hogy az ellenzék helyzete reménytelen lett volna. Csak történt három hiba és/vagy bűn, amely determinálta az ellenzék versenyhelyzetét.

Inkább hiba, mint bűn – de mégis: Juhász Péter esete

Juhász Péter az akkoriban (Budapesten legalábbis) meghatározó mozgalom, a Milla („Egymillióan a magyar sajtószabadságért”) vezetője volt. 2010-ben az LMP magabiztos parlamentbe jutásával elindult egy folyamat egy újfajta és újszerű ellenzék megépítésére. Ennek a mozgásnak, amely „Új pólusként” definiálta magát, az volt a lényege, hogy bár egyértelműen szemben állt Orbánnal, egyben meg is akarta haladni a korábbi – Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett – technokrata rendszert. Már folytak is ígéretes tárgyalások (a Millával, a Szolidaritással, a 4K-val és más mozgalmakkal), amikor Juhász Péter – előrefutva – szövetséget kötött Bajnai Gordonnal, aki, minden kvalitása mellett, nem épp a régi rendszer meghaladásának szimbóluma volt. Ha akkor Juhász Péter és a Milla kicsit türelmesebb, és kicsit távlatosabban gondolkodik, létrejöhetett volna ez az ellenzéki Új Pólus, amely komoly kihívást jelentett volna Orbán Viktor számára.

Inkább bűn, mint hiba – Schiffer András

Miután megalakult a Bajnai vezette Együtt, az LMP közismereten döntési helyzet elé került. Miközben tény és való, hogy lehetett volna Bajnai Gordonnál hitelesebb és erősebb miniszterelnök-jelöltet találni, Bajnai támogatása sokkal kevésbé volt veszélyes, mint egy újbóli orbáni kétharmad. Megítélésem szerint a Schiffer-féle különutas politika, amely még a kétharmad megakadályozásának és a Fidesz visszaszorításának érdekében sem volt hajlandó Bajnait támogatni, nem pusztán egy sikeres párt kettészakadásához vezetett, hanem a rendszerváltozás utáni politikai éra egyik legnagyobb vétke volt. (Mindjárt kifejtem, miért.)

Mesterházy Attila – a rossz ember a rossz időben és a rossz helyen

Mesterházy Attila ténykedése röviden két elemből állt. 1) Minden empíriával szembe menve, puszta hübriszből és ambícióból kigolyózta a nála sokkal népszerűbb és versenyképesebb Bajnai Gordont a listavezetői pozícióból. 2) Megújulás helyett mentőövet dobott az olyan kifutó – és a megújulás gondolatát hiteltelenítő – politikusoknak, mint Gyurcsány Ferenc vagy Fodor Gábor. Ezzel a két lépéssel egyben garantálta a Fidesz újabb kétharmados győzelmét.

Miért volt Schifferé a legnagyobb bűn? (dióhéjban)

Ha akkor, Jávor Benedek frakcióvezetése mellett, az éppen felívelőben lévő LMP egységesen beáll a Bajnai vezette (de a Millát és a Szolidaritást is tartalmazó) Együtt mellé, akkor létrejön egy olyan kellően fajsúlyos koalíció, amely mellett:

  • Mesterházy Attilának nincs elég ereje és befolyása ahhoz, hogy einstandolja Bajnai miniszterelnök-jelöltségét.
  • Az akkor éppen egy százalék körül táncoló, Gyurcsány vezette DK nem tud visszakerülni a fősodorba, és az ellenzéknek azóta is óriási tehertételt jelentő pártelnök kénytelen lett volna levonulni a porondról.

Legyünk pontosak: egy Bajnai Gordon vezette ellenzéki lista 2014-ben nem verte volna meg Orbán Viktort, de minden bizonnyal nem lett volna kétharmada a Fidesznek. Ennek következtében jelentősen lelassult volna a NER felépülése, és egészen más lett volna a 2014–2018 közötti időszak politikai tétje és dinamikája.

2018: a mélypont, avagy miért tanul olyan lassan a hazai ellenzék?

2014–2018 között az ellenzék pont azokat a konklúziókat vonta le a 2014-es vereségből, amelyeket nem kellett volna.

  • A Schiffer-vezette LMP – önigazolásként – mindent megtett azért, hogy diszkreditálja az ellenzéki összefogás puszta gondolatát is, miközben a választási matek akkor is (és persze azóta is) ugyanazokat a tényeket mutatja, miszerint csak egy egységes ellenzéknek van esélye legyőzni a Fideszt.
  • A menet közben önmagát minden irányba megkettőző ellenzéki pártok szépen egymásnak estek, és elindult egy azóta is tartó éles verseny a pólusbirtoklásért.

Az MSZP–DK a baloldali pólusért; az LMP–Párbeszéd a zöld pólusért; az akkor még létező Liberálisok és a frissen belépő Momentum a liberális pólusért harcolt; miközben a Jobbik önmagán belül folytatta le ezt a meccset a szélsőjobb radikálisok és a centristák között.

  • A harmadik jelenség, amely visszatérő motívum a hazai ellenzéki támogatóknál, hogy másodpercek alatt szerelmesek lesznek valamibe pusztán azért, mert „új”. Először az LMP-nél volt érezhető az újdonság varázsa, aztán következett a Milla és az Együtt, majd 2017 januárjában a NOlimpia-kampánnyal megérkezett a Momentum. Önmagában az, hogy folyamatosan vannak új formációk, akár egészséges is lehet, csakhogy Magyarországon ez mindig egyfajta tabula rasa igényével jár. Ennek megfelelően minden, ami addig volt, megkapja a rossz, a korrupt, a béna jelzőt, és beindul egy – az értelmiség által is gerjesztett – tévhit, miszerint majd ez az új formáció/mozgalom/párt bebizonyítja, hogy mindent másképpen kell és lehet csinálni. (Aztán persze épp a sikerek révén az új formáció is elkezd intézményesülni, és egyben sokat veszít a szexepiljéből – itt tart most a Momentum, és kezdődhet az egész újra.)

2018-ra az újabb kétharmad következtében leuralt terep, illetve a fentiek körül forgó ellenzék aztán egy teljesen lehetetlen helyzetet teremtett. Karácsony Gergely és a Párbeszéd egyre erőteljesebben szorgalmazta az előválasztás szükségességét, ám a többi párt – más-más oknál fogva, de mindenképpen önérdekből – ezt elutasította.

Orbán Viktor interjút ad a Kossuth Rádióban.
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

2018 volt az a választás, amikor az ellenzék nagy része cinikusan lemondott a győzelem esélyéről, és kizárólag az ellenzéki helyosztókra koncentrált. (Az akkorra már megerősödött DK csak a saját, ellenzéken belüli növekedésével volt elfoglalva; a frissen érkezett Momentum nyilván nem akart a régiek által „összekoszolódni”; az LMP meg úgy viselkedett, ahogy az LMP szokott: ott ekkor már csak egymás kicsinálásával voltak elfoglalva, ami végül Schiffer Andrást is magával rántotta.)

2022: Mi a tanulság? Mi a tévedés?

Előrebocsátom, hogy ebben a részben erősen támaszkodom Erőss Gábor, Jávor Benedek és Rauschenberger Péter elemzéseire.

Így jutunk el a mostani választásokig. A mostani vereséggel foglalkozó elemzők két dimenziót emelnek ki. Egyiket úgy hívhatnánk, hogy a politikán „kívüli” okok, a másikat a politikán/kampányon „belüli” okok.

Politikán „kívüli” okok – és Orbán verhetetlensége

Ennek a magyarázatnak a hívei azt állítják, hogy a Fidesz stabilitásának alapja – főként – a politikán túli okokban keresendő. Elmennek odáig, hogy nem pusztán arról van szó, „lejt a pálya”, hanem hogy a Fidesz nem egy nettó politikai versenyben győzedelmeskedik, hanem egyszerűen „másik játékot játszik”. Itt szokás beszélni arról a mostanában divatos leírásról, hogy a Fidesz már nem is egy valódi demokrácián belül működik, hanem egy olyan „hegemón autoriter rendszerben”, ahol a szabályokat ő maga alakítja ki.

Az tény és való, hogy az elmúlt 12 évben a Fidesz szisztematikusan lebontotta a párt és az állam közötti falakat, létrehozva egy – az idősebb generációk számára jól ismert – állampártot vagy pártállamot. A Fidesznek működése első pillanatától kezdve az volt a célja, hogy az állami vagyon bekebelezésével, illetve a hatalmas uniós források lenyúlásával létrehozzon egy olyan összefonódó egységet (pártállamot, azaz a személyi függések totális rendszerét), amely egzisztenciális kiszolgáltatottságban tartja a társadalom jelentős csoportjait, és ezáltal uralkodik is rajtuk.

A NER mint az egyetlen valóság

Akik azt mondják, hogy egy-egy választás már nem is igazi választás, azok azt emelik ki, hogy a kormánypárt már nem egy hagyományos választási logikára épít, amelyben a szavazatokat a népszerűség vagy bizonyos témák markáns képviselete hozza el. Erre már nincs szüksége, hiszen a NER egy olyan hatalmi struktúra élén áll, amelyben egyszerűen kontrollt tud gyakorolni a legkülönbözőbb csoportok felett. Ebben sok igazság van főleg a Fidesz legmegbízhatóbb bázisára, a vidéki kistelepülésékre nézve. Az ilyen településeken (sajnos már az önkormányzatokat is beleérve) az VAN, amit a Fidesz nevű pártállam ad – és MÁS NINCS! Szemben a rendszerváltás utáni korszakkal, amikor a kistelepülési polgármesterek rendszerint függetlenek voltak, ma már ez ritkaságnak számít, hiszen valaki vagy beágyazódik a pártállam rendszerébe, vagy súlyos egzisztenciális kockázatokat vállal magára. Ebben a világban az ellenzék egyszerűen nincs, és nem pusztán azért – ahogyan sokan tévesen gondolják –, mert ott mindenki csak az M1-et nézi, és nem használ internetet. (Ezt empirikus kutatások már többször meggyőzően megcáfolták). És nem is azért, amit szintén nagyon divatos mondogatni, mert az ellenzék túl intellektuális és „nem beszéli a vidékiek nyelvét”, „nem érti a vidékiek problémáit” stb. Biztosan van ilyen is, de ne feledjük: egy kistelepülésen az ellenzék nem egy újlipótvárosi egyetemi tanárt szokott indítani, hanem egy helybelit, aki elvileg ugyanabban a szociokulturális közegben létezik. Ezért itt másról van szó, mint hogy különböző valóságot látnának. Sokkal inkább azt tapasztalni, hogy ezekben a közösségekben nem is igazán fogalmazódik meg az alternatíva lehetősége, a pártállami struktúra olyan, mindenre kiterjedő rendszert hoz létre, amely kiszámítható és relatíve biztonságos – minden más csak komolytalan ígéret. Ezeken a helyeken a Fidesz-állam olyan „hatalom”, amely az egyetlen érvényes és értelmezhető valóság! Tehát egy választáskor nem arról van szó, hogy a NER jól szerepel a pályán, hanem hogy a NER maga a pálya! 

Innen jutnak el aztán ahhoz a konklúzióhoz, hogy ezt a rendszert demokratikus választások útján nem lehet leváltani.

Úgy vélik, hogy ennek a rendszernek a bukását csak az hozhatja el, ha a pártállam maga olyan válságba kerül, hogy gazdaságilag nem lesz képes azt a – szerény, igazságtalan és korrupcióval teli, de valahol mégis kiszámítható – létet biztosítani, amelyet eddig. Itt szokás elmondani, hogy minden romantikus pátosz ellenére a Kádár-rendszert sem a demokratikus ellenzék buktatta meg (nem is Bős–Nagymaros, ahogyan a zöldek szeretik elképzelni), hanem azok a külső gazdasági tényezők, amelyek a kádári „relatív jólét” fenntartását lehetetlenné tették.

Ez a gondolati levezetés nagyon sok pontos és fontos elemet tartalmaz. Az orbáni „leválthatatlanság” tételével persze van egy sorrendi vagy logikai probléma: az, hogy ezt a fenti valóságleírást nem lehet egy az egyben visszavetíteni. Vagyis az elképzelhető, hogy a NER ilyetén való beágyazottsága most már, a negyedik 2/3-os vereség után(!) tényleg beállt, de ez értelemszerűen nem igazolja, hogy ez a korábbi választásokon is így lett volna, vagy és főként, hogy ennek feltétlenül így kellett történnie! Ezek még nem támasztják alá körültekintően azt, hogy pont ezek az okok szolgáltatnának magyarázatot az orbáni verhetetlenség tételére vagy akárcsak a mostani vereségre.

Annak kapcsán, hogy ez mennyire így van, csak meg kell nézni a választási vereség másik nagy indokcsoportját, az ún. belső, kampánybeli okokat.

Sorban:

  • Nem elég jó miniszterelnök-jelölt! Nyilván nem is korrekt és nem is pontos mindent Márki-Zay Péteren elverni. Ezzel együtt: kinek előbb, kinek később, de egyértelművé vált, hogy Márki-Zay nem erős, meggyőző jelölt. (Ennek számos oka van, ám itt nincs kellő tér ezek kifejtésére, ugyanakkor nincs is rá szükség. A mostani levezetés szempontjából elég egyetérteni abban, amiben a választások óta meglehetősen nagy konszenzus van, hogy Márki-Zay Péter nem volt jó miniszterelnök-jelölt.)
  • Nem eltalált „stratégia”. Az a gondolat, hogy politikai hovatartozása és karaktere miatt Márki-Zay majd behozza a mérsékelt jobboldaliakat, finoman szólva óriási tévedésnek bizonyult! Azért használom a gondolat és nem a stratégia kifejezést, mert megítélésem szerint ilyen kidolgozott stratégia sohasem volt. Ez pusztán apológia volt, és nem stratégia. Lement ugyanis az előválasztás, ahol Márki-Zay jobban, Karácsony Gergely egy picit rosszabbul szerepelt a vártnál. (Karácsony gyengébb szereplésének nem kellett nagy jelentőségének lennie, hiszen mindvégig az volt várható, hogy Karácsony nem az első, hanem a második fordulóban fogja legyőzni Dobrev Klárát – ami egyébként Márki-Zay visszalépésével meg is történt volna.) Ám az első forduló után elindult egy – a 2014-es rosszízű alkudozást is jócskán alulmúló – fiaskó, amelynek a végén Karácsony Gergely (megítélésem szerint tévesen) visszalépett, és Márki-Zay Péter lett a jelölt. Körülbelül ekkor született meg az a magyarázat, amely szerint ez „direkt jó”, mert egy jobboldali jelölt többeket fog tudni megszólítani. Ezért mondom, hogy ez nem egy stratégia volt, hanem pusztán egy utólagos indoklás.
  • Program és jelölt közötti disszonancia. MZP listavezetése egy további problémát is hozott. Miközben a pártoknak hatalmas munkával sikerült összerakniuk egy meglehetősen erős baloldali programot, a jelölt ennek lényegét (például az emberek megélhetéséről szóló részeit) alig hangsúlyozta, ehelyett homofób célozgatással és finom migránsozással igyekezett megszólítani a Fidesz-közeli támogatókat. Ez szintén óriási tévedés volt.
  • Üzenethiány. Megint csak ennek a disszonanciának köszönhetően – az ellenzéknek nem igazán voltak markáns, vonzó és érthető üzenetei. Azon kívül, hogy Márki-Zay Péter nem lop, gyakorlatilag felidézhetetlen, hogy voltaképpen mit akart üzenni az ellenzék a választóknak. Ez megint csak kolosszális hiba volt.
  • A kampány későn állt össze. Azt a lendületet és lelkesedést, amelyet (amúgy az „eredeti stratégia” szerint) az előválasztás nagyon szépen megépített, szinte totálisan lenullázta a miniszterelnök-jelölt visszalépése körül kialakult védhetetlen tragikomédia. Többek között emiatt, illetve amiatt, hogy senki (beleértve magát Márki-Zayt) nem volt felkészülve arra, hogy ő lesz a listavezető, a voltaképpeni kampány nagyon későn állt össze.
  • Kampánybeli felkészületlenség. A váratlanul a vezetőülésbe került Márki-Zay stábja ugyan a maga területén sikeres és eredményes szakembereket is tartalmazott, ám jelenős részük nem a politika világában szerezte jártasságát, márpedig ahogyan mondani szokás: a politikai marketing más műfaj, mint az, ha valaki mosószert vagy tévéműsorokat akar népszerűsíteni. Egy Finkelsteinen nevelkedett, elképesztően dörzsölt és tapasztalt fideszes kampánygárdával szemben ez a csapat nem nagyon rúgott labdába.
  • Hibák. Többek között emiatt Márki-Zay kampánya az átlagnál sokkal több ki nem kényszerített hibát halmozott fel. (Ilyenek voltak mindenekelőtt az ukrajnai háborúra vagy az energiaszankciókra adott válaszok, amelyeknek kardinális szerepük volt a jelölt megítélésében.)
  • Kampánybeli széthúzás. Közismert, hogy számos – Márki-Zay Péter vezetői stílusához, illetve mások ellenérdekeltségéhez kapcsolódó – tényező miatt eléggé megbillent az egyensúly a kampányban részt vevő pártok és mozgalmak között. Ezek a konfliktusok, amelyeknek egy részéről a közvélemény is tudhatott (például Jakab Péter és Márki-Zay Péter, vagy Gyurcsány Ferenc és Márki-Zay Péter konfliktusa) végeredményben egy nem egységes kampányműködéshez vezetett.

És még sorolhatnánk.

Ha csak ezeket vesszük sorra, jól látható, hogy még a fent említett „politikán kívüli” okok NÉLKÜL, magában a kampányban is volt annyi anomália, amennyi tökéletes magyarázatot ad az ellenzéki kampány sikertelenségre!

De a tisztánlátás érdekében érdemes még 2 tényezőt kiemelni: az egyik, ha tetszik, belső, a másik külső.

A Jobbik-szavazók félreértése. Komoly politikai tévedés volt (mindenki részéről) magától értetődőnek tekinteni, hogy a Jobbik szavazói egységesen és töretlenül hűségesek lesznek az ellenzéki koalícióhoz. Az, hogy ez mégsem így volt, 3 tényezőre vezethető vissza.

  1. A korábbi választásokon, akár az önkormányzati, akár az időközi választásokon igenis működött ez az egység, és a jobbikosok fegyelmezetten az ellenzék jelöltjeire szavaztak.
  2. A Vona-, majd pláne a Jakab-féle szárny erőteljes középre húzása némileg elfeledtette, hogy a Jobbik támogatói igenis egy radikális ideológia hívei.
  3. Sokan feltételezték, hogy az Orbán-utálat ebben a csoportban is annyira domináns, hogy a jobbikosok, ha még nem is azonosulnak teljesen az alapvetően baloldali ellenzékkel, azért behúzzák az X-et Orbán ellen.

Ha visszanyúlok eredeti szakmámhoz, a kulturális antropológiához, máris evidenssé válik, hogy ez mennyire csak wishful thinking volt. Tény, hogy a Jobbik tábora sikereinek csúcsán nemcsak a belső rasszista-nacionalista magot tartalmazta, hanem számos, korábban inkább baloldali – általában a rendszerváltás veszteseinek aposztrofált – csoportokat is. Ez a szavazóréteg ingázó, korábban valószínűleg MSZP-szavazó volt, most meg (sajnálatosan) leginkább a Fidesz atyáskodó populizmusának híve. A maradék viszont tényleg meggyőződéses szélsőjobbos, aki nemcsak így szavaz, hanem egy ilyen kultúrában létezik. Nemcsak ideológiája van, hanem ezt tükröző értékrendje, mitológiája, zenei világa – vagyis egy mindenre kiterjedő szubkultúrája. Ez a csoport, ha tetszik, „hívő”. S ha kap egy, a hitéhez jobban passzoló képviseletet, lásd ebben az esetben a Mi Hazánkat, azt fogja követni. Ezt most utólag elég tisztán lehet látni – de könnyen lehet, hogy előre is lehetett volna.

A háború. A másik – egyértelműen külső – tényező maga az ukrán-orosz háború. Ez semmiképpen sem tekinthető az ellenzék „hibájának” – bár az erre adott reakció annál inkább. A háború vitán felül igazi fordulópont lett a kampányban. Orbánnak tökéletesen sikerült megtalálni a legjobb reakciót, míg az ellenzék mellényúlt. A kormány pozíciója mintaszerűen egyszerű és közérthető volt: „Magyarország nem sodródhat bele a háborúba! Nem szabad engedni, hogy magyar katonákat vigyenek Ukrajnába!” Orbán így ismét az eddigi legsikeresebb taktikájához nyúlhatott, miszerint fel kell építeni egy ellenségképet, amely szorongást okoz, majd biztosítani a választókat, hogy ő, Orbán Viktor fog minket megvédeni. Csak most még nem is kellett fantáziált rémképet felfesteni, hogy Soros meg Brüsszel meg a „migráncsok”. Most itt, a szomszédban egy valódi rémségeket tartalmazó véres háború zajlik, és kelt – érthető módon – elementáris félelmet és szorongást. Orbán atyáskodó, védelmező reakciója tökéletesnek bizonyult. Ehhez képest az ellenzék vezérmotívuma, hogy Orbánt összekapcsolja Putyinnal, elképesztően halványra sikeredett.

Kimondható, hogy minden más tényező mellett a háború – főleg a bizonytalanok csoportjában – egyértelműen elbillentette a versenyt a Fidesz felé.

A mindent vivő kakukktojás

Zárásként emlékeztetni kell arra, hogy a választási visszatekintésünkből kimaradt egy rendkívül fontos elem, amely bár kétségtelenül kakukktojás, de már önmagában kikezdi az „Orbán verhetetlen” toposzt. Ez természetesen a főpolgármesteri csata a 2019-es önkormányzati választásokon, amely a Fidesz 2010-es regnálása óta az egyetlen tényleg fajsúlyos ellenzéki győzelem. Igen, lehet azt mondani, hogy Budapest nem az ország, és hogy Tarlós István nem Orbán Viktor, de ez nem írja felül azt a tételt, miszerint amikor megvan minden, ami egy kampányban kell, akkor a Fidesz legyőzhető! Hogy mi a minden? Körülbelül az inverze annak, ami az országgyűlési választáson volt: 1.) egy tehetséges és versenyképes jelölt; 2.) egy sikeresen végigvitt és energetizáló előválasztás; 3.) egy racionális, végiggondolt és végig is vitt stratégia; 4.) egy jól időzített és egységes kampány; 5.) tényleges összhang jelölt és célcsoportok között és még sorolhatnánk. Egy ilyen kampány rengeteg munkát igényel, de nem atomfizika.

Összefoglalva

  1. Az a visszatekintő magyarázat, miszerint négy elvesztett választásból az „következik”, hogy Orbán verhetetlen, veszélyesen pontatlan. Hiszen nem veszi kellően figyelembe azokat a konkrétumokat, amelyek az egyes (2010, 2014, 2018, 2022) választási vereségeket ténylegesen okozták. Miközben természetesen vannak közös motívumok ezeken a választásokon (például a kormányoldal egyre növekvő médiadominanciája), a vereség ténye leginkább az ellenzéki oldal meghatározó szereplőinek súlyos stratégiai hibáiból és nem a Fidesz verhetetlenségéből fakadt.
  2. A NER folyamatos kiépülése valóban rendkívül egyenletlenné teszi a terepet. Tény, hogy a Fidesznek ismét sikerült létrehoznia egyfajta pártállamot, amely meghatározó társadalmi csoportokat kontroll alatt és egzisztenciális függésben tart. Miközben ez nagyon jelentősen megnehezíti az ellenzék dolgát, önmagában a NER beágyazottságából nem következik, hogy az Orbán-rendszer választások útján leválthatatlan – az viszont igen, hogy az ilyen minőségű és a helyzet kezelésére teljesen alkalmatlan stratégiával operáló ellenzék nem fogja tudni leváltani.
  3. Nincs meggyőző ok arra, hogy a főpolgármesteri választáson sikert hozó „budapesti modellt” miért ne lehetne még számos más városban alkalmazni. Bár ez a modell a Fidesz-bázist jelentő és kontroll alatt tartott kistelepüléseken ebben a formában valóban nem működne, a választási matematika alapján ha csak a közepes és nagyvárosokban áttörést hozna, az is elég lenne a Fidesz-dominancia felszámolásához.

Mi következik ebből?

  1. Az ellenzéknek morális kötelessége lenne és egyben saját érdeke is(!), hogy a közvéleményben uralkodó letargiát minél előbb tudatosan és módszeresen felszámolja és az „Orbán legyőzhetetlen” toposzt ellenpontozza.
  2. Azonnal tisztázni kell, hogy a legutóbbi vereséget nem az előválasztás miatt, hanem annak ellenére és ellenében szenvedte az ellenzék. Az előválasztás tökéletesen szállította azt, ami egy ilyen intézménytől várható. Az előválasztási eredményekre adott politikai válasz volt az, amely miatt kisiklott a folyamat. Mivel a jelenlegi pártmezőnyben az előválasztásnak nincs alternatívája, fontos lenne ezt tudatosítani a közvéleményben is.
  3. A négy vereség világossá tette, milyen stratégiával kellene felkészülni egy választásra. Ahogyan az előválasztás igenis hatékony válaszlépés a Fidesz által felállított választási szerkezetre, úgy a Fidesz versenyelőnyét jelentő egyéb tényezők egy részére is lehetne hatékony és kivitelezhető válaszlépéseket találni! (Ha erre koncentrálna az ellenzék.)
  4. Ha az ellenzék ezt nem teszi meg, az nem azért van, mert a) nem lehet tudni, mit kellene csinálni; b) mert a Fidesz leválthatatlan, hanem mert az ellenzék berkein belül egyes meghatározó szereplőknél még mindig az önérdek és nem Orbán leváltása a domináns tényező.
  5. Mindez nem azt jelenti – ahogyan az aktuális újdonságokba beleszeretők fantáziálják –, hogy „le kell váltani az ellenzéket”. Az ellenzéket ugyanis nem lehet leváltani! Nemcsak azért, mert a politikai szereplők nem szoktak csak úgy levonulni a porondról, hanem azért sem, mert az ellenzék megválasztott képviselői – pont a megválasztás által – valódi legitimitással rendelkeznek. Ha tetszik, ha nem.
  6. Ugyanakkor ha a hazai ellenzék képviselői a következő években is a belharcoknak rendelik alá a választási felkészülésüket, akkor ezután sem lesz áttörés, pedig most a gazdasági válság miatt a „külső” körülmények is egy rendszerváltás felé mutatnak.

A szerző stratégiai elemző.

Borítókép: Orbán Viktor kovászos uborkával érkezik az Operatív Törzs egyeztetésére 2020 nyarán. Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Oldal Tetejére