„A feladat gigászi. Ha ebben nem leszünk sikeresek, gyerekeinknek klímakatasztrófát, társadalmi széthullást és konfliktusokat hagyunk örökül. De más út nincs.”
Jávor Benedek, a Párbeszéd uniós tanácsadója, Budapest brüsszeli képviseletének vezetője írt publicisztikát a Very Important Planetre.
Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen első az „Európai Unió helyzete” beszédében szeptember közepén megerősítette a Bizottság „Zöld Megállapodás” (Green Deal) javaslatában már megfogalmazott célkitűzést: az Európai Uniónak 2030-ra legalább 55 százalékkal csökkentenie kell az üvegházhatású gáz kibocsátását. Enélkül nem lehetséges elérni, hogy az EU 2050-re klímasemlegessé váljon, ami pedig elengedhetetlen feltétele a 2015-ös Párizsi Klímaegyezményben foglalt cél, a 1,5-2 fokos átlaghőmérséklet emelkedés teljesítésének.
Kibocsátáscsökkentés az egyes szektorokban
A javaslat körül erős konszenzus van, és bár magyar kormányfő „abszurditásig emelt klímacélokról” beszél, cseh kollégája pedig „irreálisnak” nevezte Csehország esetében, érdemi kritika sem a nagy tagállamok, sem a jelentős európai parlamenti politikai csoportok részéről nem érkezett. Az EP környezetvédelmi bizottsága kifejezetten kevesellte a célkitűzést, és 60 százalékos kibocsátáscsökkentést tart szükségesnek.
Ilyen hátszéllel sima ügynek tűnik az ambiciózus klímacél teljesítése – pedig a neheze még előttünk van. A kibocsátások ugyanis nem a célkitűzések elfogadásától csökkennek, hanem azoktól az elvégzett kibocsátáscsökkentő intézkedésektől, amelyeket az Unió az egyes szektorokban végrehajt. Ezek az intézkedések pedig a helyi megvalósításon, a tagállami politikákon, a finanszírozási eszközökön túl az EU-s jog azon számtalan területi szabályozásától függenek, amelyek egyike sem felel meg jelenleg a frissen megemelt 55 százalékos célkitűzésnek.
Ahhoz, hogy esélyünk legyen teljesíteni ezt a célértéket, radikálisan újra kell írni szinte minden vonatkozó szabályozást.
Meg kell reformálni az EU kvótakereskedelmi rendszerét, a kibocsátások 45 százalékát lefedő, a nagy ipari létesítményeket és az energiaszektort szabályozó uniós kibocsátáskereskedelmi rendszert (EU-ETS-t). A jelenlegi tervek 2030-ig valamivel több, mint 40 százaléknyi kibocsátáscsökkentést irányoznak elő ezen a területen, ezt legalább 60-ra kell emelni ahhoz, hogy elérjük az EU-s szinten megkívánt teljes üvegházhatású gázmegtakarítást (ÜHG). Azaz az eddigi tervekhez képest 50 százalékkal több kvótát kell elvonni az ipartól és az energiaszektortól. Ez nem fog menni a megújuló energiaforrásokra és az energiahatékonyságra vonatkozó célok drasztikus megemelése nélkül. A vonatkozó irányelvek jelenleg 32 százalékos megújuló részarányt és 32,5 százalékos energiamegtakarítást céloznak meg európai szinten 2030-ra. Ha nem növeljük a tiszta energia részarányát legalább 50 százalékra, az energiahatékonysági megtakarításokat pedig 45 százalékra, akkor elérhetetlenné válik a 3/5-ös kibocsátáscsökkentés az ETS-szektorban a következő tíz évben. Csak jelzem, a Tiszta Energia Csomag ezen célszámait elkeseredett tárgyalások során sikerült kialkudni. Az energiahatékonysági irányelv utolsó fél százalékáért egy délután 6-tól reggel 7-ig tartó háromoldalú, úgynevezett trilógus tárgyaláson küzdöttünk meg 2018. júniusában Strasbourgban a Tanáccsal.
Konfliktusok a tagállamokkal
És ez még a könnyebbik része a feladatnak. Sokkal nehezebben teljesíthető az ETS-en kívüli területek kibocsátáscsökkentése. A közlekedés, az épületenergetika, a mezőgazdaság vagy a hulladékgazdálkodás klímabarátabbá tétele még az előzőnél is több konfliktust szül, és nehezebben végrehajtható. Ezeknek a szektoroknak a kibocsátáscsökkentési feladatait az úgynevezett erőfeszítés-megosztási rendelet, azaz Effort Sharing Regulation (ESR) rögzíti. Négy évvel ezelőtt, a rendelet egyik parlamenti jelentéstevőjeként pillanatok alatt az ír sajtóban találtam magam, mint az ír mezőgazdaságra leselkedő fő veszély, és a finn hírekben, mint a finn erdészeti szektor ellensége – pusztán azért, mert a célkitűzések olyan növelésére tettem javaslatot, ami eltörpült ahhoz képest, amire most lesz szükség. Az 55 százalékos cél eléréshez az ESR alá tartozó szektorokban a korábbi 30 százalékos csökkentési célkitűzés helyett ugyanis 45-50 százalékos kibocsátás megtakarításra lesz szükség. Ehhez 2030-ig az európai épületállomány nagyjából felét teljes egészében fel kellene újítani, energetikailag korszerűsíteni, ami különösen a rendkívül rossz állapotú, energiapazarló épületállománnyal rendelkező Közép-Kelet-Európa számára jelent nagyon komoly feladatot.
Ebből Mészárosnak nem jut
Az EU által tavaly meghirdetett Zöld Megállapodás egyik prioritása a „felújítási hullám”, és ehhez jelentős források is társulnak, de kérdés, hogy például Magyarországon, ahol a kormányzat 10 éve adós egy sokat ígérgetett évi 100 milliárdos épületfelújítási programmal, számíthatunk-e ilyesmire? A lakossági épületfelújítás nem az a terület, ahol könnyen korrupt csatornákba lehet terelni a pénzt. Sok kis projekt, milliónyi szerződés és felhasználó, egyedi döntésekkel – Mészáros Lőrinc nem ebből fog meggazdagodni (nem véletlen, hogy néhány éve a kormány elvette az EU által a lakosságnak épület energiahatékonyságra szánt forrásokat, és kormányzati és egyházi projekteknek adta). A Magyar Nemzeti Bank legfrissebb anyaga ugyan szintén szorgalmazza egy ilyen program meghirdetését, de nincs rá garancia, hogy ezt a gyakorlatba is átültetik. Mindenesetre az EU szintjén ez a következő hétéves költségvetés és a helyreállítási csomag révén a finanszírozás megteremtése mellett egyebek között az energiahatékonysági irányelv és az épületek energiahatékonyságáról szóló direktíva felülvizsgálatát kívánja, olyan célok belefoglalásával, amelyeket korábban a zöldek tettek a javaslatok parlamenti vitájakor, akkor merev ellenállásba ütközve. Az éves végső energiafelhasználás csökkentését 0,8 százalékról legalább a 2020-ig érvényben lévő 1,5 százalékra kell emelni, a középületek esetében lényegében 2030-ig el kell végezni a teljes körű felújítást, ami az éves 3 százalékos felújítási ráta megfelelő megemelését igényli.
De radikális átalakulásra van szükség a közekedési szektorban is. Nem halogatható tovább a repülés és a hajózás bevonása az ETS alá, és a számukra biztosított adókedvezmények és támogatások megszüntetése, ami eddig is nagyon heves viták tárgya volt.
Felül kell vizsgálni a járművek szennyezőanyag-kibocsátására vonatkozó szabályozásokat, ami meg fogja rengetni és át fogja rendezni az autógyártó ágazatot. Csökkenteni kell a felesleges áruszállításokat az Unióban, különös tekintettel a közúti árufuvarozásra. A mobilitási csomag körüli elkeseredett harc az elmúlt két évben megmutatta, hogy ez mennyire nem egyszerű. Előtérbe kell helyezni a nem motorizált közlekedési módokat a városainkban (aka „autósüldözés”), fejleszteni és egyben dekarbonizálni a közösségi közlekedést. Hosszan lehetne folytatni a sort.
A hulladékgazdálkodás területén a körforgásos gazdaságra való átálláshoz nem elég szigorú határidőket és magas célszámokat szabni a lerakás és a hulladékégetés kivezetésére, a szelektív gyűjtés és újrahasznosítás széleskörű alkalmazására. Ezeket be is kell tartani, és nem lehet hagyni, hogy egyes tagállamok derogációkkal, évekig húzódó kötelezettségszegési eljárások útvesztőiben próbálják megúszni a célok teljesítését. Ráadásul a hangsúlyt a hulladékpiramis magasabb szintjeire, azaz főleg a hulladékmegelőzésre kell helyezni – erre vonatkozóan alig vannak számonkérhető tervek és működő jó gyakorlatok az Unióban.
A mezőgazdaság lehet a legnehezebb falat
Végezetül a legnagyobb falat a mezőgazdasági kibocsátások csökkentése.
Ez az EU költségvetéséből még mindig egyharmadnál nagyobb szeletet kihasító teljes közös agrárpolitika gyökeres újragondolását igényli. Közpénzekből döntően a mezőgazdaság klíma- és környezetbarát átalakulását kell finanszírozni, nem pedig a szimpla földtulajdonlást vagy a klímagyilkos iparosított mezőgazdasági gyakorlatokat. Csökkenteni kell az állattenyésztés ÜHG-kibocsátását, részben az állati termékek iránti keresletet ösztönző támogatások kivezetésével, az alternatívák promotálásával és támogatásával, részben az alacsonyabb kibocsátású agrárgyakorlatok (extenzív, ökológiai állattartás, stb.) elősegítésével. Az EU-nak aktívabbá kell válnia az erdők kezelésével kapcsolatos stratégiák és gyakorlatok kidolgozásában, a finanszírozást pedig a stratégiai célokhoz (szénraktározás növelése, biodiverzitás erősítése, invazív fajok visszaszorítása, stb.) kell igazítani. Nonszensz, hogy az EU az egyik kezével például az akác telepítését támogatja (erdősítési támogatások), a másikkal meg az irtását (erdőtermészetesség javítása, idegenhonos, invazív fajok irtása) – miközben Magyarország hungarikummá nyilvánította az észak-amerikai eredetű, agresszívan terjedő fehér akácot. Az efféle abszurditásoknak véget kell vetni.
Az 55 százalékos kibocsátáscsökkentési cél bármennyire is fontos és támogatható, meghirdetésével az EU még csak az első lépést tette meg.
Ha valószínűnek is látszik, hogy néhány reménytelen kormányt leszámítva, amilyen a magyar is, a közösség tagjai egyöntetűen kiállnak Ursula von der Leyen javaslata mellett, az igazi nehézségek csak ez után következnek. Gyakorlatilag az EU teljes klíma-energia-környezeti szabályozását újra kell gondolni, és hozzáigazítani a megemelt célkitűzéshez. Mindezt, ha 2030-ra tényleg eredményt akarunk látni, a következő két-három évben. Olyan irányelvekről, rendeletekről, szabályokról van szó, amelyeknek a jelenlegi, elégtelen szintje késhegyre menő küzdelmek közepette született meg, a tagállamok és EP-frakciók elszántságának pedig az egész folyamat során ki kell majd tartania. És aztán a finanszírozást és tagállami végrehajtást is mellé kell rakni. A feladat gigászi. Ha ebben nem leszünk sikeresek, gyerekeinknek klímakatasztrófát, társadalmi széthullást és konfliktusokat hagyunk örökül. De más út nincs. Ezen kell végig mennünk, soha nem feledve a végső célt, de mindig a következő lépésre koncentrálva.
