Hónapokig tartó pusztító szárazság, majd hirtelen lezúduló, intenzív csapadék. Aszály és árvizek. Bőrünkön érezzük, hogy változik a klíma, s ez próbára teszi az élővilágot és benne az emberiséget. Darwin szerint nem a legerősebb marad életben, hanem az, aki képes alkalmazkodni. Kérdés, Magyarországon tudunk, akarunk-e alkalmazkodni a változó folyamatokhoz. A VízŐrzők csapata ásóval-lapáttal és talicskával kezdett akcióba az öntözőcsatornák mentén.
A VízŐrzök lelkes természetvédők, akik szerint alapvető változásokra van szükség a hazai vízgazdálkodásban. Ők azok, akik szeretnék megőrizni azt a vizet, ami a tájban található. A lelkes civilek a társadalom által a korábbi évtizedekben más irányba elirányított vizeket visszaadnák, visszairányítanák az „eredendő helyükre”.
Kik és hogyan segíthetnének a helyzet megoldásában? Mi mindent tehetnénk az árvízkor többletként megjelenő, „felesleges” vízmennyiséggel? Milyen irányba lehetne és kellene elindulni a tudatosabb vízgazdálkodás érdekében? Ezekről beszélgettünk Németh András „vízőrzővel”, aki önkéntes barátaival, a gazdák és a vízgazdálkodás szakembereinek bevonásával, a természetvédők tanácsait szem előtt tartva közös akciókkal próbál változtatni a jelenlegi gyakorlaton.
Kik azok a VízŐrzők? Mikor alakult a csoport és milyen céllal?
2023 utolsó napjaiban alakult a csapatunk. 2024 január elején 17-en jöttünk össze, többekkel ott találkoztam életemben először. Azóta van egy csoportunk, amibe eddig 180-an jelentkeztek. Van köztünk természetvédelmi, vízügyi szakember, van polgármester, anyuka, apuka, vállalkozó, olyan, aki vízügyi tervezéssel foglalkozik, és olyan is, aki az államigazgatásban tevékenykedik. Civil és hivatásos, fiú és lány, mindenféle ember. Gazdálkodók mellett sokan vannak, akik csak figyelnek és próbálják leszűrni azt, hogy mit tudnának saját maguk tenni a célokért.
A cél az életközösség védelme. Az egész ökoszisztémát akarjuk megvédeni, ésszel, okosan. Nem túl sok pénzből. Sőt, lényegében semennyiből.
Milyen tevékenységeket végeznek?
Kisléptékű akciókat igyekszünk végrehajtani, amelyekkel javíthatjuk egy-egy terület vízháztartását. Ilyen lehet például egy kisebb patakocska, apró gát elzárása. Pici, apró beavatkozásokkal szeretnénk elérni, hogy a víz ott tudjon maradni a területen. Kimegyünk, vödröt fogunk és lapátolunk. Ezt szeretnénk propagálni, igyekszünk mint magánemberek részt venni az edukációban.
Elindítottunk egy „harmadik lábat” is, megpróbálunk megkeresni embereket, akiknek van földterületük, és megpróbálunk alulról építkező mozgalomként segíteni az érintett felek egymásra találásában. Nagyon fontos, hogy kell a tulajdonosi akarat, kell a vízügyi ágazati akarat, valamint a természetvédelem szempontjait is érvényesíteni kell.
Egy híradás szerint Törtelen eredményesen akcióztak. Mi történt tavasszal, mi volt pontosan a „törteli csoda”?
Törtelnél a természetvédelem, a helyi gazdálkodók és a helyi vízügy közösen meg tudott határozni egy olyan területet, ahol lehetséges egy kisléptékű vízpótlás. Ezt meg tudtuk valósítani. Egy olyan mellékcsatornán történt, ahol a vízügy egy általa korábban létesített, vízmegtartást szolgáló műtárggyal tud vizet kiengedni, és a kiengedett víz a földterületek közötti belvízelvezető csatornán át lefolyik a területről. Ezen a csatornán sikerült a vizet úgy marasztalni, hogy a csatorna két oldalán levő tulajdonosok egyetértettek a célokkal, és létrejöhetett egy néhány hektáros vizes élőhely.
Ez 2024 késő tavaszán történt. Még nem igazán lehet a hatásairól beszélni, de megtörtént az első lépés. Reméljük, hogy ez a kis vizes élőhely a jövőben is fennmaradhat, és a természet birtokba tudja venni.
A víznek a pozitív hatását a környező gazdálkodók is tudják majd élvezni. A víztöbblet felhasználása egy aszályos időszakban, szántóföldi növénytermesztésben például meg tud jelenni. Ha sok ilyen terület lesz, akkor nagy dolgok lesznek a jövőben Magyarországon.
Sokan és sokat beszélnek jelenleg a vízvisszatartás fontosságáról. Megoldást jelenthet-e az aszály okozta nehézségekre, a szárazságra, vízhiányra a víz „megfogása”, megtartása?
Sokan kérdezik, hogy ha beszélünk a problémáról, az megoldást jelenthet-e. Erre én azt válaszolom, ha nem csináljuk, az megoldást jelenthet bármire is?
Ameddig helyes területen végezzük a vízmegtartást a felek egyetértésével, nem tud olyan kárt okozni, ami ne lenne előre betervezhető. Iszonyatos mennyiségű, több tízezer hektárnyi olyan terület van az országban, amin nem lehetetlen a gazdasági hasznosítást összeegyeztetni a vízzel. Rengeteg olyan terület van, ahol a vízmegtartások időszakosak, jól hasznosíthatók.
A kutatók kiszámolták, hogy amennyiben egy kritikus szintet elérnek a kisléptékű rekonstrukciók, nagy hatású folyamatok indulhatnának be.
Pozitív hatást érhetnénk el, de meg kellene csinálni, nemcsak beszélni róla. A VízŐrzők cselekedni akarnak, és cselekednek is a maguk nulla forintos eszközeivel, a két kezükkel, ásóval-lapáttal és talicskával.
Miért olyan nehéz rávenni az illetékeseket a másfajta gondolkodásmódra? A közelmúltban Balogh Péter gazdálkodó-geográfussal készítettünk interjút, melyből az derült ki számomra, hogy évek óta egyfajta szélmalomharcot folytatnak a hazai természetvédők.
Nem tudom. Nagyon logikusnak, az egyetlen járható útnak látom. Számomra magától értetődő, hogy ezt kellene tennünk. de azt is látom, hogy mégsem történik, és nem értem, miért.
Valószínűleg ennek bürokratikus okai is vannak: szervezetek közti kommunikáció hiánya, túlszabályozottság. Ugyanakkor jogi problémák is léteznek, a víz levezetéséhez nem kell mindenkinek a hozzájárulása, ahhoz viszont, hogy megtarthassák, mindenkinek a beleegyezése szükséges.
Ez egy paradoxon, amit fel kellene oldani. Jogszabályi segítség kellene. Bebújunk a szabályok mögé, nem akarunk mást, újat csinálni. Kényelmesek vagyunk. A víz a tájban tud kényelmetlenséget okozni, például a gazdálkodó traktorja saras lesz, az kényelmetlenség, ellenben, ha aszály van, akkor nem lesz sáros a traktor…
Szükség van arra, hogy alulról építkezve cselekedjünk. Mindenkinek a saját lehetőségei mentén cselekednie kellene. Mi, VízŐrzők ez az alsó szint vagyunk, fogjuk a lapátunkat és a vödrünket, és ahol van rá lehetőségünk, ott cselekszünk.
Az áradásnál többnyire csak a védekezés kerül előtérbe, a vízvisszatartás lehetősége ritkábban kap nagyobb nyilvánosságot. Mi lehet ennek az oka? Mi a nehézsége egyfajta tudatosabb vízgazdálkodás megvalósításának?
Szoktam azon humorizálni, hogy igen, megvédjük az árvizet. De ezen a viccen túl kell magunkat tenni, hiszen árvízkor életet, értékeket kell menteni. Meg kell tenni az arra hivatott szerveknek, az árvízvédelem és a katasztrófavédelem mellett, ha szükséges, a honvédség és polgári védelem is bevethető.
A szerveknek árvízkor teljes kapacitással dolgozniuk kell, a valószínűleg hibákkal terhelt, de már kiépített rendszereken. Mi, akik a tájjal egyenértékű vízgazdálkodásban hiszünk, úgy gondoljuk, hogy ezek a rendszerek nem a legjobbak, de ha jön egy árvíz, azzal foglalkozni kell.
Az, hogy az árvíz időszakán kívül – a maradék 50 hétben – miért nem történik semmi, az nagyon jó kérdés. Ezen kellene tudni változtatni.
Valószínűleg a léptékkel van hiba. A hód azért csodálatos, mert 30 millió éve csinál valamit, és megfelelő léptékben mutat meg dolgokat. Általában kinevetik azt, aki a hódokról beszél az árvízvédelem kapcsán, pedig Angliában és Amerikában már kezdenek nyitni, náluk jól látszik, hogy a természetközeli módszerekkel kiválóan lehet védekezni az árvízzel szemben. Ez nagyon összetett folyamat. A dunai árvíz is vízgyűjtőkről érkezik. Ahhoz, hogy a hazai árvíz ellen hatékonyan tudjunk védekezni természeti alapon, a vízgyűjtőn kell jól gazdálkodnunk.
Még így is jöhetnek a megváltozott klímában nem várt események. Például Dél-Lengyelországban 1997-ben volt az „évezred árvize”. Eltelt 27 év, és jött egy annál is nagyobb árvíz. Megváltoznak a körülmények, ezért alaposan át kell értékelni a korábbi mérnöki létesítményeket.
Amikor egy árvízcsökkentő tározó működik, akkor csökkenti az árvíz csúcsát, ám ha nem jól működik (ezt láttuk a környező országokban), akkor komoly károk keletkeznek. Ha túlcsordul, átszakad, akkor ott az elmúlt évszázad árvize tízszeresére duzzadhat. Az már nem természeti, hanem mérnöki katasztrófa.
Hogyan lehetne „megfogni” a vizeket? A gyakorlatban hogy működne?
Két dolog fontos Magyarországon, az egyik, hogy azt kellene ellesni, hogy a természet „hogyan csinálja”, a másik pedig az, hogy mi hogyan csináltuk egykor. Ez a második dolog a fokgazdálkodás. Ezt a régi tudást kellene feleleveníteni, működhetne valamilyen egyszerűsített formában.
A hód példája, az, ahogyan kis vízfolyások mentén remekül tudja csökkenteni a lefolyást,nagyon fontos, ugyanis minden egyes plusz beépítés, erdő helyett szántó, földút helyett aszfaltút, gyorsítja a lehulló csapadék lefolyását. Eleve intenzívebb csapadék érkezik a klímaváltozás miatt, ezt gyorsabban „lefolyatjuk”, egymásra vezetjük a hullámokat, így rekordméretű árhullámokká válnak.
Miskolc környékén 2010-ben elöntötte az egyik nagy áruházat a víz. A hasonló esetek megelőzése érdekében a lefolyást kellene lassítanunk, ehhez időszakosan elárasztható területekre kellenek. Ám a vízjárta területeken a magánérdek jelenleg megelőzi a közérdeket. Ezen kellene változtatni. A közérdek fontosabb!
Elhangzott a közelmúltban az is, hogy azért nem szeretnének az árvízkor levonuló „plusz vízmennyiséget” ráengedni a mezőgazdasági területekre, mert ez a víz erősen szennyezett. Ez hihető indok?
Azt gondolom, ez egy tévedés. Elég sok szennyvíztisztítót ismerek. A hazai ágazat, finoman fogalmazva, nem svájci óra pontosságú. Kisvizes időszakban is rengeteg szennyvizet engedünk ki. A kukoricában lehet, hogy kevesebb kárt okozhat a szennyezett víz, de én káposztaföldet láttam, amit a szennyvíztisztítón rossz hatásfokkal megtisztított vizével öntöztek. A káposztát, ha föntről meglocsolom szennyvízzel, később komoly gondokat okozhat, ám ha egy árvíz érkezik a tövekre, hatalmas mennyiségű vízzel, ott nincs gond.
Persze, hónapos retek földekre ne engedjük ki az árvizet, legelőkre, gyepekre és erdőkbe azonban nagyon fontos lenne. Nincs olyan erdő, ami ne viselne el 1-2-3 hetes magasabb vízállást. Bármilyen erdőtípus, ami előfordul a vízjárta helyeken, nyugodtan árasztható. Szántóföldek esetében is hasonló a helyzet: nincs megcímkézve, hogy melyik kukorica származik az ártérről, és melyik a mentett oldalról. Hiszen az ártéren is folyik gazdálkodás, még szántóföldi gazdálkodás is. Amennyiben lenne rá társadalmi akarat, nyugodtan lehetne a tájban használni az árhullámok vizét. Ehhez egy megfelelő szervezetrendszerre lenne szükség.
film: Szendőfi Balázs
