A Netflix karácsonyi ajándéka, a Ne Nézz Fel! először klasszikus mindmeghalunk-az-apokalipszisben filmnek tűnik. Aztán ahogy az ember az első tizenöt percen túljut, elkezdi sejteni, hogy ez se nem Képlet-féle, bibliai allegóriaként operáló, se nem Világok Harca-típusú, a gonosz földönkívüliek világuralomra töréséről szóló film lesz.
Sőt, egyáltalán nem az a központi témája, hogy egyébként mennyire ijesztő már, hogy az emberiségnek mennyiféle beláthatatlan és befolyásolhatatlan, hirtelen jövő, externális tényező vethet véget, hanem pont az ellenkezője.
Az benne a hátborzongató, hogy a filmben a tudománynak köszönhetően az emberiség tudja, hogy baj van, és hiába van meg szintén a tudományon keresztül minden eszköze arra, hogy megállítsa a bajt, a kialakult társadalmi rendszer sajátosságai miatt képtelen rá.
Az benne a hátborzongató, hogy ez nem a távoli jövőről szól, hanem a jelenről.
Arról lehetne vitatkozni, hogy a színészek a filmben ripacsok-e vagy sem, vagy hogy nem túlságosan szájbarágós-e az üzenet, vagy hogy a narratív eszközök a legmegfelelőbbek voltak-e annak átadásához. Ez a cikk nem erről fog szólni.
Mert igen, lehet, hogy túl egyértelmű és szájbarágós — de milyen legyen, amikor egy két évvel ezelőtt felmérés szerint a világ polgárainak 23 százaléka még csak nem is látja komoly fenyegetésnek a klímaváltozást?
Milyen legyen, amikor a tudóstársadalom a hetvenes évek óta próbálja a kormányokkal megértetni a helyzet sürgősségét, és évről évre úgy tűnik, hiába?
A „mindenki hibás” mítosz
Egy közgazdász értékelése szerint a film egyik kifogásolható eleme, az az, hogy a klímaváltozásra való allegóriaként használt üstökös sorsáért mindössze néhány céget és milliárdost tesz felelőssé, akik a filmben túl nagy hatalommal rendelkeznek afölött, milyen döntéshozói lépések születnek — vagy nem születnek — a közelgő katasztrófa elhárítására.
Az érv az, hogy ez a valóságban, a klímaváltozás esetében nem igaz. Hiába a Carbon Majors Database 2017-es, átfogó jelentése, melynek számításai alapján egyértelművé válnak a felelősök — a világ összes üvegházhatású gázkibocsátásának 71 százalékáért mindössze száz cég felelős —, sokaknak ez nem elég ahhoz a konklúzióhoz, hogy az elszámoltathatóság felelőssége is ezeket a közreműködőket kell, hogy terhelje.
Mert hát ugye az oké, hogy a fosszilis energiahordozók felhasználása az olajcégekkel kezdődik, de mi van a kormányokkal, amik támogatják ezeket a tevékenységeket, és az emberekkel, akik teletankolják kőolajszármazékokkal az autójukat?
Az első felvetés jogos, és ezt a film sem tagadja, bár a politikai vezetők rövidlátó, az ipari lobbi és populizmus befolyásoltsága alatt álló döntéshozási szokásain kívül nem tér ki rá részletesen. A károsanyag-kibocsátásban elválaszthatatlanul összefonódik az állam és a magántulajdonosok felelőssége, ez tény.
Ennek azonban nem az a konklúziója, hogy na, hát ezért hülyeség a cégeket egyedüliként felelőssé tenni, és hagyjuk is inkább az ujjal mutogatást, hanem az, hogy egyértelművé és átláthatóvá kell tenni azokat az érdekeket, amik közös összefogással az elmúlt negyvenöt évben hurrikánszerű ellenszéllel kedveskedtek a klímaváltozás elleni harcban.
Igen, kár ezt a dolgot azzal elbagatellizálni, hogy „vannak persze kirívó esetek, amikor például egyes olajcégek félrevezetik a közvéleményt”, például amikor a ‘70-es években az Exxon eltitkolta a klímaváltozás valóságát azelőtt, hogy a publikum egyáltalán tudott volna erről a problémáról.
Ez ugyanis csak egy apró szelete annak a valóságnak, ami konkrétan az, hogy az olajcégek közel fél évszázada tartó lobbija, hazugságai, tudományos bizonyíték-hamisítása és cenzúrája az oka annak, hogy nem hogy nem történt szinte semmilyen előrelépés eddig a klímaváltozás megfékezésében, hanem még rekord szinten is áll a globális károsanyag-kibocsátás.
A „kirívó eset” mítosza
A klímaváltozásban érintett ipari érdekek gyors kronologikus áttekintése nélkül érthetetlen, miért abszurd egyedülálló esetként kezelni az Exxon klímatagadását, úgyhogy nézzük gyorsan: a történet valóban az Exxonnal (mai nevén ExxonMobil) kezdődik, azonban koránt sem ér itt véget. Kezdjük először is azzal, hogy Kína, Szaúd-Arábia, Oroszország és Irán nemzeti energiaszolgáltatói után a világ legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátójáról van szó.
Az előző bekezdésben említett, évtizedes titkolózásra a Pulitzer-díjas InsideClimate News non-profit szervezet derített fényt, és itt nem arról van szó, hogy a cég véletlenszerűen hozzájutott a klímaváltozással kapcsolatos tudáshoz, és sunyított róla: az Exxon a múlt században több millió dollárt fordított klímakutatásra, tudósokat alkalmazva saját kutatási programja elindításához és klímamodellezéshez. A vállalat saját tudósai egyöntetűen megerősítették, hogy a klímaváltozás következményei a 21. századra valóban katasztrofálisak lennének, ha nem állítják le a fosszilis tüzelőanyagok égetését.
A cég azonban az ezzel a konklúzióval összhangba hozható lépések helyett a klímatudomány „bizonytalanságára” hivatkozva, teljesen szembemenve saját tudósai megállapításával és az általános tudományos konszenzussal: 1989-ben megalapította a Globális Klímakoalíciót, amely 2002-es feloszlásáig az olajipar legnagyobb szereplőit összefogó, az éghajlatváltozást szisztematikusan tagadó, a politikai döntéshozást és a médiában szereplő narratívát befolyásoló főszereplőként működött.
A koalíció tagja volt az Exxon mellett a BP, a Shell, a Chevron és a Phillips Petroleum (mai nevén ConocoPhillips), amelyek mindegyike a világ legnagyobb klímaszennyezői közé tartozik.
Az alábbi felsorolás csak néhány csemege abból, a klímaváltozás felfedezése utáni kezdeti történéseket hogyan befolyásolták az olajipari színtér szereplői (a Koalíció, az Exxon, és több kisebb ipari csoportosulás):
- Szerepük volt abban, és van a mai napig, hogy a klímatudomány, bár a ‘80-as évek óta stabil tudományos lábakon áll, olyan dologgá nőtte ki magát a közvéleményben, ami “hit” kérdése: hatalmas kampányokat működtettek a médiában, amelyek célja az volt, az emberek bizonytalanodjanak el a klímaváltozás hitelességében;
- A széndioxid-kibocsátás korlátozására irányuló törvényhozás ellen buzdították a perifériás országokat;
- Megakadályozták, hogy az USA ratifikálja a Kiotói Egyezményt;
- Az Information Council for the Environment nevű ipari csoportosulás klímatagadó tudósokat toborzott küldetésének támogatására, amely saját szavaikkal az volt, hogy „a globális felmelegedést elméletként pozícionálják újra (nem pedig tényként)”;
- A Koalíció egyik tagja, az American Petroleum Institute 1993-ban csaknem kétmillió dollárt költött a fosszilis tüzelőanyagokra vonatkozó adótörvény megvalósulásának megakadályozására, a Union of Concerned Scientists egy expozé során többek között az alábbi memót hozta nyilvánosságra az intézet dokumentumai közül:
„Akkor fogunk győzedelmeskedni, ha:
- Az átlagember megérti (felismeri) a klímatudomány bizonytalanságait, a bizonytalanságok felismerése pedig az elfogadott nézetté válik;
- A média megérti (felismeri) a klímatudomány bizonytalanságait;
- A médiavisszhang egyenlő módon szól a klímatudomány és annak a nézetnek a jogosságáról, amik megkérdőjelezik a jelenlegi elfogadott nézetet;
- Az ipari felsővezetői réteg megérti a klímatudomány bizonytalanságait, ezáltal erősebb képviseletté tudnak válni a klímapolitikai döntéshozókkal szemben;
- Azok, akik a Kiotói Egyezményt a tudomány nevében promótálják, a valóságtól elszakadt színben tűnnek fel”
— írja az intézet 1998-as akcióterve.
Ezen ipari szereplők hatása nem múlt el nyomtalanul sem a közvéleményre, sem a klímaváltozás felgyorsulására, de még az ipari lobbira való tekintettel sem: az Exxon például a mai napig pénzel klímaváltozás-tagadó szervezeteket.
Azonban a közkánonban egyre inkább elfogadottá váló klímatudomány miatt az olajipar ma már mindenféle egyéb eszközzel is küzd a klímaváltozás elleni harc akadályozásáért.
A „senki nem hallgatja el az igazságot” mítosza
„Az első lépés a szénlábnyomod csökkentéséhez az, hogy tudd, hol is állsz jelenleg. Derítsd ki a #szénlábnyomod az új kalkulátorunkkal, és oszd meg a fogadalmad még ma!”— írja a BP egy 2019-es Tweetjében.
„fogadom, hogy nem öntök bele 4,9 millió hordónyi olajat a mexikói öbölbe”— osztotta meg válaszát egy tettrekész Twitter-felhasználó.
Igen: a BP, az az olajvállalat, ami a világ összes üvegházhatású gázkibocsátásának 11. legnagyobb felelőse, az a cég, amely a 11 emberi áldozatot követelő, a világ egyik legnagyobb természeti katasztrófájáért felelős, a Twitter-oldalán az embereket egyéni felelősségvállalásra buzdítja. Szóval most tartunk, hogy az olaj-CEO-k kicsit kihátráltak a totális tagadásból, és PR-kampányokkal igyekeznek újraírni a klímanarratívát arra a dallamra, hogy na jóóóó, elismerjük, hogy a klímaváltozás valós, de… de… de… nem a mi hibánk, hanem, öööö, a tiéd, és neked kell változtatni!
Szóval nem árt, ha legközelebb, amikor az egyéni szénlábnyom szót hallod, akkor eszedbe jut, hogy ez az egész koncepció az Ogilvy & Mather PR-cég zseniális ötlete volt a BP-nek.
A másik ‘90-es évek tagadási trendjeitől eltérő módja a felelősséghárításnak a webalapú hírnévkezelési szolgáltatások igénybevétele. Ezeket a szolgáltatásokat PR-cégek nyújtják, és lényegében azzal foglalkoznak, hogyan befolyásolják a keresőmotorok találatait, amikor az emberek bizonyos eseményekre, koncepciókra, cégekre keresnek rá, valamint hamis profilokat létrehozva pozitív értékeléseket adnak cégekről és vitafórumokba szivárognak be, ahol a képviselt céget védik.
A BP hírnévkezelési menedzsmentje a Mexikói-öbölbeli katasztrófa után konkrétan megvette a Google keresőmotorjának olyan kifejezéseit, amelyek relevánsak voltak a katasztrófával kapcsolatos információkat keresők számára, például az „olajszennyezés” és a „öbölszennyezés” kulcsszavakat.
De vehetünk nagyobb kiterjedésű és “kirívó esetnek” még kevésbé vehető példát is; olyat, ami nem a távoli Amerikában, hanem itt, Európában történik. Bizonyos vélemények szerint a milliárdosok befolyását túlzóan állítja be a Ne Nézz Fel!, amelyben Peter Isherwell, a vagyonos tech mogul, aki épp egy vadonatúj applikációval próbálja kigyógyítani az embereket a kiégésből és a depresszióból, az utolsó pillanatban leállíttatja az amerikai elnökkel az aszteroida eltérítése indított küldetést, mert a cége kutatói felfedezik, hogy az aszteroida több milliárd dollár értékű ritkaföldfémet tartalmaz.
A klímakrízissel vonható párhuzam helyi és újszerű viszonylatban leginkább az Európai Unió Zöld Megállapodásában található meg: ennek a megállapodásnak saját maga szerint az egyik fő célja az energiaszektor szén-dioxid-mentesítése. Az Európai Bizottság szerint az EU energiahasználatának mindössze 17,5 százaléka származik jelenleg megújuló energiaforrásból, ennek ellenére a megállapodás terveiben szó sincs arról, hogy az EU idővel megszakítaná a kapcsolatot a nem megújuló energiaforrásokkal.
A megállapodás energiáról szóló részében a Bizottság azt írja, azokat a kibocsátásokat, amiket 2050-ig nem szüntetnek meg, úgynevezett szén-dioxid-lekötő technológiákkal és “természetes” lekötéssel, például erdők ültetésével fogják elérni. Ez több szempontból is problémás: egyrészt a tervben nincs meghatározva, a megszabott céloknak mekkora részét tervezik ezekkel a módszerekkel elérni, és mekkorát azzal, hogy lecserélik a szennyező forrásokat.
Mindez annak ellenére van így, hogy a tudós társadalom nem győzi hangsúlyozni: a természetes lekötésre nem lehet alapozni, mert széntelítettség esetén maguk is kibocsátó források lesznek, a felmelegedés pedig szintén ingataggá teszi őket. A technológiai megoldásokkal pedig az a helyzet, hogy olyan megbízható, peer-reviewed találmány nem létezik, ami jelentős mennyiségű szén-dioxidot tudna eltávolítani a levegőből.
És először az Európai Bizottság is felfogni látszott ezt a dolgot: a Megállapodás eredeti dokumentumaiban ugyanis a meghatározott százalékos célokban kizárólag kibocsátás-csökkentési stratégiák szerepeltek, szénlekötés nem. Aztán a kiadása utáni első 100 napban a Bizottság képviselői 151 alkalommal rendeztek találkozót különböző ipari lobbistákkal, és hogy, hogy nem, mégis csak belekerült a számításokba a szénlekötés.
Ez jó hír az iparnak, mert így ugye továbbra is lehet pöfékelni, amennyiben utána különböző technológiákkal eltávolítjuk a levegőbe került gázokat: a számítások ugyanis furfangos módon kizárólag nettó kibocsátásról szólnak, tehát a végeredmény számít. Csak hát ezek a technológiák abszolút nem megbízhatóak, és a tudósok szerint az egyetlen esélyünk a klímaváltozás elleni harcban az, ha abbahagyjuk vagy legalábbis minimálisra csökkentjük a fosszilis tüzelőanyagok használatát.
De a lobbisták, akik másfélszáz alkalommal találkoztak az EU politikusaival a terv nyilvánosságra hozatala után, biztosan jobban tudják a tudósoknál, nem?
Ennek fényében a film annál egyértelműbb párhuzamot nem vonhatott volna a valósággal, hogy a gonosz, szociálisan fura techmogul ráveszi a kormányt, hogy a kipróbált, tesztelt módszer helyett az ő, nem peer-reviewed, megbízhatatlan módszerét használják egy olyan probléma megoldására, ami az emberiség túlélését jelentheti.
Sőt, ha még viccesebbek akarunk lenni, akkor felhozhatnánk, hogy a való világ leggazdagabb techmoguljai is szívükre vették a klímaváltozás ügyét, és igazán váratlan fordulatként nem másra fókuszálnak, mint a széneltávolításra és egyéb technológiai találmányokra.
Akkor ott van még az a kritika is, hogy hát a filmben van ez a mítikus lény, a bátor tudós, de a valóságban erre nincs szükség, „a várható károkat bemutató elemzések eredményeit senki nem hallgatja el”. Nyugodtan publikálhatják a tanulmányaikat a klímaszakértők, és hát ez mindig is így volt, nem?
Hát lehet, hogy erről azokat a tudósokat kéne megkérdezni, akiknek a jelentéseivel kapcsolatban az olajcégek a kezdetektől fogva próbálnak nyilvánosan bizonytalanságot kelteni.
Ez például az Information Council for the Environment, környezetvédő névvel álcázott ipari csoportosulás egyik propagandaposztere volt:
Vagy kérdezzük meg az IPCC (magyarul Kormányközi Éghajlatváltozási Testület) azon tudósait, akik tavaly kiszivárogtatták a saját kutatómunkájuk eredményét, mert „a kormányok — a kőolaj és más iparok megvesztegetésének és nyomásának hatására — a korábbi jelentéseink következtetéseit megszerkesztették, mielőtt azt kiadhattuk volna.”
Kirívó esetnek nevezni valamit, ami nem egyszer történt meg, hanem közel fél évszázada folyamatosan, ismétlődően, rendszerszinten történik, az nem más, mint a szisztematikus problémák szándékos ignorálása annak érdekében, hogy fenn lehessen tartani egy mérsékelt narratívát egy radikális megoldást igénylő problémával szemben.
Az a kifogás pedig, ami szerint az emberek is felelősek a tankolásukkal, rendes esetben külön bekezdést sem érdemelne, Ez azonban kivételes eset, úgyhogy az előző információk tükrében hangsúlyt érdemel még egyszer: a cégek felelőssége nem áll ott meg, hogy ők bányásszák ki a kőolajszármazékokat.
Az ipari lobbi valódi felelőssége negyvenöt év aprólékos, célzott munkája: többek között tagadással, eltitkolással, hazugságokkal és felelősséghárítással közel fél évszázada akadályozzák a klímaváltozás ellen való fellépést és lehetetlenítik el globálisan az alternatív megoldásokra való átállást.
Minden szempontból elképesztően komolytalan dolog megpróbálni egálba hozni az olajcégek felelősségét az egyéni felelősséggel; az erre irányuló kísérleteket azonban szerencsére a nyilvánosság egyre kevésbé veszi komolyan.
