A Tisza (mármint a párt) el akarja venni a magyar gazdáktól az ingyen öntözési vízhasználat lehetőségét – állítja a Fidesz. Hogy mi ezzel szemben a valóság, és mi lehet a történet fenntarthatósági szempontból helyes olvasata, azt nem is olyan könnyű kibogozni, de azért megpróbáljuk.
Onnan érdemes elindulni, hogy a víz csak speciális esetekben számít klasszikus megújuló természeti erőforrásnak – például akkor, ha összegyűjtött esővízről van szó, amit például öntözés útján hasznosítunk. De ha mondjuk rétegvizekkel locsolunk (mint jelenleg is sok helyütt az Alföldön), gyorsabb ütemben használva el a készleteket, mint ahogyan azok újratöltődnek odalenn, az bizony már nem a megújuló erőforrások kategóriája. Az uniós keretszabályozás, a Víz keretirányelv az ilyen esetekre – nagyon helyesen – azt mondja ki, hogy ilyenkor a „szennyező/használó fizet” elvnek kell érvényesülnie, hiszen valakik magánérdekből egy olyan közjószágot használnak fel a jelenben, ami egyrészt a közösséget, másrészt az utánunk következő generációkat illetné. Hogy korántsem elméleti a probléma, annak megértéséhez hasznos, ha felidézzük, hogy a Homokhátságon az 1970-es évek óta a vízszint átlagosan 2–5 métert csökkent, ám vannak olyan területek a térségen belül, ahol 15-20 méter a vízszintsüllyedés, amelynek következtében a FAO 2020-ban az egész régiót félsivatagos övezetté nyilvánította. Az ok természetesen nem csupán az öntözés – az elsődleges felelős a folyószabályozás és a klímaváltozás -, de azért az is benne van, hogy évről évre egyre többet locsolnak el belőle.
Ami még ide tartozik: Magyarországon jelenleg nagyjából 150 ezer hektárnyi mezőgazdasági termőterületet öntöznek (kevesebbet, mint a rendszerváltás előtt), de ennek alig 10 százalékán alkalmazzák az ún. csepegtető öntözést. A jellemző forma az esőztető technológia, amely akár ötször annyi vizet is igényelhet hektáronként, mint a csepegtetés – különösen nagy melegben és erős szélben, amikor az előbbinél kilocsolt víz nagy része még a levegőben, vagy a növényre/talajra érve elpárolog. Összességében az öntözött területek 12-13 (és növekvő) hányadát locsoljuk felszín alatti vizekkel, de az illegálisan öntözött földeknél, amelyek a teljes öntözési aktivitás egyötödét is adhatják, ez az arány közelíti a 100 százalékot. Vagyis nem csak arról van szó, hogy nem megújuló forrásból öntözünk, hanem arról is, hogy még ezzel a különösen értékes, már-már pótolhatatlan vízkinccsel is érthetetlenül pazarlóan bánunk.
Mindezt semmilyen irányba nem árnyalja az, ami Brüsszelben történt: a Tisza képviselői igent nyomtak egy jogi kötőerő nélküli parlamenti állásfoglalásra (amelyet a Fidesz képviselői sem szavaztak le: ehelyett bátran tartózkodtak), amely a fentebb említett Víz keretirányelv alapelveire, a szennyező/használó fizet elvre, illetve a teljes igénybevételi költség megfizetésének elvére hivatkozott. Hogy közülük ki járt el helyesen, azt az itt leírtak ismeretében bárki eldöntheti magában. Csupán még egy adalék a mérlegeléshez: Magyarországon, és különösen az Alföldön a jelen éghajlati körülmények között biztosan nem a (bármilyen technológiájú) öntözés a megoldás, pontosabban az csak kiegészítő megoldás lehet. Ahhoz a változáshoz ugyanis, amelynek elszenvedői vagyunk, és amelynek a lényege részben a nyári csapadékmennyiség csökkenése, részben a csapadékeloszlás egyenlőtlenebbé válása, nem lehet önmagában az öntözött területek, kiterjesztésével alkalmazkodni. A kulcs a reziliencia növelése, vagyis a klímaalkalmazkodás, amely elsősorban másfajta tájhasználatot és más logikájú, a vízmegtartásra koncentráló vízgazdálkodást jelent. A Magyarország Második Klímaalkalmazkodási Előrehaladási Jelentése című, kifejezetten az agrárgazdasággal foglalkozó dokumentum szerint megoldás lehet a vizes élőhelyek (mocsarak, lápok) számának és kiterjedésének növelése (illetve inkább csak lehetne; 2020 óta nem történt semmilyen állami lépés ennek érdekében), valamint a vízvisszatartás – ami kis léptékben pár helyen tavaly megindult, de az új költségvetésben egyetlen fillér sincs a támogatására. Pedig annál ingyenebb ingyenvíz nincs, mint amit a vízbőség idején felfogunk, hogy az aszályos időszakra is maradjon belőle.
Aki tehát az ellenzéket vagy annak valamely pártját vádolja azzal, hogy el akarja lehetetleníteni a hazai gazdákat és a magyar mezőgazdaságot, az alapvetően tévúton jár. Az Orbán-kormány 2013-ban elkészített, majd 2020-ban újraírt vízgazdálkodási stratégia eljutott ugyan a felismeréshez, hogy a katasztrófavédelmi logikájú ár- és belvízvédelemről át kell térni a tudatos, tervszerű vízgazdálkodásra (amibe akár a vízmegtartás is beleérthető), illetve, hogy szükség lenne az öntözött területek arányának növelésére – a vízgazdálkodási reformból nem lett semmi, az öntözött területek aránya pedig csökkent. Vagyis aki felelőst keres, a kormányzat háza táján nézzen körül: a NER ez ügyben még azt sem tette meg, amiről ő maga mondta ki, hogy meg kellene tenni.
