Június 30-án az Aszteroida világnap arra emlékeztet bennünket, hogy az emberiség számára nemcsak a saját – főként ipari és hadászati – tevékenysége jelent egzisztenciális kockázatot, de a természet maga is a civilizációnkat elpusztító erővé válhat. Szabó Olivér Norton fizikust a világnap alkalmából kerestük meg a kisbolygókkal kapcsolatos kérdéseinkkel.
Inkább meghallgatná? Nyomja meg a lejátszás gombot!
Szabó Olivér Norton fizikusként végzett az ELTE-n, jelenleg csillagász mesterszakos hallgató, és mellette a Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézetben földsúroló kisbolygókat és meteorrajokat kutat.
Norton szenvedélye az ismeretterjesztés – csillagászati előadásait kicsik és nagyok egyaránt élvezhetik. Jelenleg a Svábhegyi Csillagvizsgáló és az ELTE tudománykommunikációs csapatát is erősíti. A kutató célja, hogy az emberek már kiskoruktól fogva rácsodálkozzanak a természet jelenségeire, és megértsék, hogyan jelenik meg a fizika a mindennapokban.
Nortonnal beszélgettünk a kisbolygókról, és arról, mennyi esélye van annak, hogy egy nagyméretű aszteroida eltalálja a bolygónkat, és mit lehetne tenni azért a valóságban – hiszen azt tudjuk, hogy a filmekben mi szokott történni –, hogy az ütközést elkerüljük.
A tudomány mai állása szerint melyik volt eddig a legnagyobb meteorit, ami elérte a felszínt?
Amit eddig felfedeztünk, azok közül a Campo del cielo meteorit volt a legnagyobb, ami Argentínában esett le. Ezt még az 1500-as években fedezték fel, de valószínűleg olyan 4-5 ezer évvel ezelőtt hullott le a bolygónkra. Összesen 137 tonnát találtak belőle, óriási területen szóródtak szét a darabjai.
A tunguszkai becsapódás 1908-ban történt a Köves-Tunguszka folyó közelében, Szibériában. A jelenlegi elméletek szerint egy nagyjából 60 méter átmérőjű üstökös léphetett be a légkörbe, de nem érte el a felszínt, hanem felrobbant még a becsapódás előtt. Az égitest akkorát robbant, hogy a hangja megkerülte a Földet. Európában több helyről úgy számoltak be róla, hogy olyan volt, mintha lőttek volna egyet. Az akkoriban zajló transzszibériai vasút építésekor, néhányan látták, és érezték a hőjét, de igazából infrastruktúra és ember nem sérült. A becsapódás helyénél 60 kilométeres körzetben sugárirányban mindenfelé kidőltek a fák. Krátert nem ütött, mert nem érte el a felszínt. A mocsaras vidéken még a darabjait se találták meg.
Szinte minden hétre jut egy-két hír olyan aszteroidákról, melyek elvileg elérhetik a földünket. Milyen esélye lehet annak, hogy bolygónk „összetalálkozik” egy komolyabb méretű égitesttel?
Ami gondot is okozhat, arra nagyon kicsi az esély. Naponta körülbelül 10-14 tonna anyag hullik le a Földre a világűrből hullócsillagok formájában. Olykor egy-egy égitest eléri a felszínt, nem okoznak túl nagy károkat. Ezek többnyire akkorák, hogy legfeljebb összetörnek néhány tetőcserepet.
A gondok a néhány tízméteres mérettől fölfelé kezdődnek. Jelenleg azt becsüljük, hogy nagyjából 50-100 évente érkezik egy-egy ilyen a bolygónk légkörébe.
A legutóbbi komolyabb méretű érkezése az oroszországi Cseljabinszk városában történt 2013-ban. Akkor egy 20 méteres átmérőjű szikla lépett be a légkörbe, majd nagyjából 30 kilométerrel a város felett felrobbant. A városban szinte az összes ablakot betörte, körülbelül 10 ezer épület rongálódott meg a robbanás következtében.
Mekkora lenne az a méret, ami bolygóméretű tragédiához vezethetne?
Ez sok mindentől függ. Az anyagától, hogy milyen sebességgel és milyen szögben érkezik. Ökölszabálynak azt lehet mondani, hogy az 500 méter fölötti, vagy a kilométeres nagyságrend az már azonnali klímaváltozást okozna valószínűleg, vagy akár ennél rosszabbat is.
A dinoszauruszok egy 14 kilométeressel „találkoztak” a jelenlegi elméleteink szerint. Persze, ezek ritkák, és ismerjük is őket, hiszen minél nagyobb egy kisbolygó, annál több fényt ver vissza és annál könnyebb felfedezni.
Ebben a kilométeres nagyságú tartományban 2011 óta nem találtunk új kisbolygót, aszteroidát a Föld környezetében. Amelyekről tudunk, azokat úgy számoljuk, hogy nagyjából 250 évig nem fognak biztosan becsapódni. Ki merem jelenteni, hogy a következő kétszáz évben csillagászati esemény miatt nem fog kihalni az emberiség.
Mi történne, ha becsapódna egy másfél kilométeres átmérőjű égitest a földbe?
A nagy probléma, hogy hatalmas mennyiségű port vernek fel a becsapódások. Ezek a részecskék viszonylag magasra fel tudnak jutni a felső légkörbe, ahol megragadhatnak. Számos vulkánkitörésnél láttunk már hasonló jelenséget, amikor hosszú ideig, hónapokig vagy akár évekig a felső légkörben tudtak maradni. Az óriási portömeg globális szinten lecsökkentené a felszínre jutó napsugárzásnak az energiáját, és emiatt valószínűleg globálisan csökkenne a hőmérséklet, azt pedig jócskán megérezné a bioszféra. Gyakorlatilag ez történt a dinoszauruszokkal is. Nem abba haltak bele, hogy rájuk esett az aszteroida, hanem az utána bekövetkezett klímakatasztrófa elsöpörte a földi élet 97 százalékát. Röviden: nem tudna elég gyorsan adaptálódni a helyzethez a bioszféra.
Mennyivel lehetne előre jelezni egy ilyen veszélyhelyzetet?
Egy ilyen aszteroidát minimum öt, de talán már tíz évre előre is észlelnénk. Akkor száguldhat felénk egy ilyen, ha az óriásbolygók beperturbálják a belső Naprendszerben. Ez azt jelenti, hogy sokáig „vígan elvannak” a Plútó környékén, de egyszer csak olyan pozícióban állnak a bolygók, hogy szépen elkezdi a Neptunusz, az Uránusz, a Szaturnusz és a Jupiter „bedobálni őket”. Ez azért időnként előfordul.
Valószínűleg az egy kilométeresnél nagyobb aszteroidát már a Jupiter távolságában észrevennénk. A Jupitertől a Földig az út pedig olyan 5-10 évig tartana számára.
Hogyan lehet erre felkészülni? Lehet tenni valamit, ha felénk tart az égitest? Reálisak a hollywoodi aszteroida-eltérítős-felrobbantós forgatókönyvek?
Jelenleg komoly műszerekkel kémleljük az égboltot, és próbáljuk felfedezni a potenciális égitesteket. Több ötlet felmerülhet, mit tehetnénk egy felénk száguldó aszteroidával. Az Armaggedon című filmben felvázolt robbantás nagyon rossz ötlet. Ha felrobbantunk mondjuk egy két kilométeres aszteroidát, akkor a robbanás után már nem egy aszteroida jön felénk, hanem legalább 50-60 darab. Szétesne, de nem változna meg a pályája jelentősen. Tehát a cél az minden esetben az, hogy valahogy eltérítsük.
Erre megvan már a képességünk? Megoldható az eltérítése?
A NASA 2022-ben tesztelte az ehhez szükséges technológiát. A távküldetésük a Double Asteroid Redirection Test (DART) volt, melynek során kerestek két kisbolygót, ami egymás körül keringett, akár a Föld és a Hold.
Ezek a Didymos és a Dimorphos kisbolygók. A kisebbik, a Dimorphos nagyjából akkora, mint a Gellért-hegy: körülbelül 150 méteres. A terv az volt, hogy hozzáütköztetnek egy szondát, és ezzel kap egy kis löketet, és így megváltozik a keringési sebessége, pályája. Egy űreszközzel sikerült is eltalálni. Előzetesen a cél az volt, hogy legalább 73 másodperccel változtassuk meg a keringési időt. Az ütközés következtében mintegy fél órával változott meg.
Tehát, képesek vagyunk megváltoztatni egy égitest mozgását, de még nem tudjuk azt, hogy mennyivel. Márpedig ez is nagyon fontos, ugyanis, ha nem sikerül eléggé megváltoztatnunk, akkor a másik irányba is elsülhet a dolog. Ezért is lesz még több hasonló teszt.
Kína 2027-ben teszteli majd a saját ilyen technológiáját, ők is eltérítenek majd egy kisbolygót. Nem kell nagy hatást gyakorolni, mert a Föld viszonylag gyorsan kering, 30 kilométer/másodperces sebességgel.
Ha annyira eltérítjük az aszteroidát, hogy 15 perccel később érkezik földközelbe, akkor lényegében már „integethetünk neki”, hiszen a planétánk már bőven arrébb jár. Amennyiben 10 évvel a becsapódás előtt felfedezzük, és 5 évvel előtte küldünk egy szondát, akkor még mindig van öt évünk megnézni, hogy sikerült-e, és ha nem, akkor mondjuk három évvel előtte még egyet küldhetünk.
