A közelmúltban a Tápió Natúrpark közösségi oldalán egy bejegyzés tragikus jelenségről tudósított: a farmosi békamentők azt tapasztalták, hogy szinte teljesen eltűntek a békák onnan, ahol korábban ezrével éltek. Babocsay Gergely szerint a békahiánynak számos oka van, melyek között a klímaváltozás is komoly szerepet játszik. Az MME Kétéltű és Hüllővédelmi Szakosztályának elnöke a tudományos tények mellett a lehetséges megoldási módokat is felvázolta számunkra.
A farmosi civilek a békamentést immár két évtizede rendszeresen végzik. Minden tavasszal terelőkerítéseket építenek, majd csapdákat ásnak a földbe, a kétéltűek ezekbe a csapdákba tévednek bele. A vödörcsapdákat naponta ellenőrzik, és az összegyűjtött békákat a szaporodóhelyre szállítják, melyek sekélyvízű, nádas, mocsaras térségek.
Április elején posztolt bejegyzésük szerint az idei tragikus év, hiszen első alkalommal sikerült kevesebb mint 1000 békát menteniük több mint egy hónap leforgása alatt. A legeredményesebb években egy-egy csapadékos nap után vittek át annyi kétéltűt a telelőhelyről a szaporodóhelyre, mint amennyit 2025. február 23. és április 6. között összesen.
A számok döbbenetesek: míg 2013-ban több mint 65000 békát mentettek, addig 2025-ben kevesebb mint 1000 példányt. Ez nagyjából 98%-os visszaesés.
„Az egy-egy évben tapasztalható szembetűnő békahiány még nem mindig jelent bajt, előfordulnak rossz évek, amelyek nem biztosítanak megfelelő körülményeket a békák szaporodására. A fent idézett beszámoló azonban trendet, méghozzá meredek trendet mutat, ami rémisztő”
-hangsúlyozta Babocsay Gergely.
Az ország számos részén a Farmosnál tapasztaltakhoz hasonló a helyzet, melynek okairól és a megoldásokról beszélgettünk az MME Kétéltű és Hüllővédelmi Szakosztályának elnökével.
Farmoson valóban tragikus a helyzet. Mi lehet az oka a 98%-os visszaesésnek?
Az ország más részein sem rózsásabb a helyzet. Más alföldi nemzeti parkok területéről is jelentettek hasonlóan nagy visszaeséseket.
A békák aktuális hiányának több oka is lehet. Egyrészt az ismétlődő tavaszi aszályok és fagyok egyszerűen széthúzzák a szaporodási időszakokat, emiatt kevés békával találkozhatunk egyszerre. Normális körülmények között a békáink többségének szaporodása robbanásszerűen zajlott le a tavasz kezdetén. A párzó békákra többnyire nem zuhant rá a fagy, miközben bőven állt rendelkezésre víz az olvadó hóból, és általában több csapadékból. Úgy tűnik tehát, hogy a tavaszi hideg, és száraz időszak, valamint az egész évben jellemző csapadékhiány az, ami miatt a békák nem találnak szaporodásra alkalmas vizeket.
Másrészt a vízhiány és a tartós forró időszakok a békák élőhelyeit is kiszárítják. A vízben élő békák, mint a sárgahasú unka vagy a kecskebékák elvesztik a tavaikat, tócsáikat és patakjaikat, míg a szárazföldiek egyszerűen soha nem tapasztalt hosszúságú inaktív időszakokat kénytelenek elszenvedni, mert az életterük egyszerűen csonttá szárad a nyári hónapokban.
A kétéltűink viszonylag sokáig, akár másfél évtizedet is élnek, ha tehát kimarad egy-egy év a szaporodásból, az nem baj. Ha azonban sok, egymást követő éven át nincs szaporulat, és a kifejlett állatok is fogynak, az az eltűnésükhöz vezethet, kezdetben csak helyenként, majd egyre nagyobb földrajzi léptékben. Ezzel egyidejűleg a táplálékállataik is hiányoznak, hiszen azokat ugyanígy érinti a klímaváltozás. Ezt spékelik meg olyan hatások, mint a tömeges vegyszeres szúnyogirtás, ami nem csak a szúnyogokat, hanem a rovarok többségét irtja, a különféle mezőgazdasági vegyszerek bemosódása a vizekbe, az élőhelyek elvesztése, a gázolások az egyre sűrűbb közúthálózaton, valamint a kétéltűeket világszerte pusztító gombabetegségek. Ezek együtt eredményezhetik, hogy egyes populációk a jelek szerint összeomlottak. És nem tudjuk, mennyi ilyen van még, amit nem látunk.
Országosan is ilyen katasztrofális a helyzet?
Szinte mindenhonnan jelzik a kétéltűek eltűnését. Leggyakrabban a vízben élő vöröshasú unkák kapcsán szokták megjegyezni, hogy ma már nem hallani őket olyan helyeken, ahol néhány éve még ezrével „unkogtak”. De sok helyen már a leveli és a tavibékákat sem hallani.
A Mátrában a nemzeti park mesterséges szaporodóhelyeket volt kénytelen létesíteni sárgahasú unkák, alpesi gőték és gyepi békák számára, mert a természetes kisvizek eltűntek. A vizek eltűnésének az intenzív fakitermelés is oka. A tarvágások sokszorosára fokozzák a csapadékhiány hatását, azáltal, hogy a szárító szelek keresztül-kasul járják az erdőket.
De nem is kell külön a békákról beszélnünk, az elmúlt év és már a 2022-es is arról szólt, hogy a mezőgazdaságunk sok milliárd forintban mérhető veszteségeket szenvedett el a vízhiány miatt, ami nem csak a csapadék, hanem a talajban tárolt víz hiányát is jelenti. Általános környezetváltozásról van szó, ami érinti az élővilágunkat, és sajnos ma már súlyos összegekben mérhetően a gazdaságunkat és a mindennapi életünket is.
A békák mellett más fajok is veszélyben vannak? Ha igen, melyek ezek?
Minden élőlény, ami vízhez köthető, vagy belőlük táplálkozik. Sokan nem is gondolják, hogy a békák nem csak amolyan színesítő elemei az ökoszisztémáknak, vagyis mindegy, hogy vannak-e vagy sem, hanem a jelentőségük felbecsülhetetlen a táplálékhálózatokban. Rengeteg gerinctelen állatot fogyasztanak, amit beépítenek a testükbe, amely pedig ezernyi más élőlénynek szolgáltat táplálékot.
Óriási mennyiségű energia és anyag áramlik át rajtuk. Megkockáztatom, hogy eltűnésükkel az ökológiai rendszerek egy része összeomlana. A békákkal számos hüllő is eltűnne, de a hüllők populációi a klíma változása miatt maguk is hanyatlanak, ez pedig majd kihat a madarak és emlősök egy részére is.
Hogyan lehetne megállítani a káros folyamatokat?
Miután az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentési kényszerét a világ nemigen akarja komolyan venni, egyelőre maradnak a nemzeti, azon belül a helyi megoldások.
Talán az elsődleges feladat lenne visszaadni a vizet a tájnak. Itt azonban a ma gyakran elhangzó technokrata megoldásokkal szemben természetalapú megoldások jelentenének valós megoldást. Az öntözőcsatornák és berendezések helyett a táj egy részét vissza kellene adni a természetes vizeknek, ahonnan víz kerülhetne a termőföldbe, a természetes élőhelyekre és ezzel persze a békák is visszakaphatnák a számukra fontos feltételeket. Ehhez azonban jelentős szemléletváltásra van szükség és annak megértésére, hogy a visszavadított területek nem csak kiaknázatlan gazdasági termelőeszközök, hanem épp ezek biztosítanák a gazdaságilag hasznosítható területek gazdaságos és fenntartható használatát.
Milyen megoldásokra van szükség társadalmi, illetve egyéni szinten? Mit tehet az “utca embere” a kétéltűek érdekében?
Társadalmi szinten nem kerülhető el a szembenézés a problémával. Szakmai és döntéshozói összefogással meg kell keresni a megoldásokat, és el kellene fogadnunk, hogy ez olykor érdeksérelemmel is jár. Az EU természet-helyreállítási rendeletét komolyan kellene vennünk, és összekötnünk a hasznosat a hasznossal: élőhelyteremtés az élővilágnak és vízmegtartás a mezőgazdaságnak, illetve a klímaváltozás hatásainak mérséklésére.
Egyéni szinten a legfontosabb, hogy fektessünk energiát a probléma megértésébe. Nagyon sokszor látom, hogy egyébként jót akaró emberek leteszik a voksot rossz megoldások mellett, mert nincs elegendő ismeretük a szemünk előtt zajló folyamatok megértéséhez. Valóban nem könnyű a természetes rendszerek megértése, bonyolultak, és nehezen előrejelezhetők a folyamataik, de azért vannak törvényszerűségek, amelyeket nem olyan nehéz átlátni.
Ha valamelyest mindenki belátná, mi az, amit tenni kell, akkor ezeket várná el a döntéshozóktól is. Emellett építsünk kerti tavat, ne tegyünk bele halat, mert megeszik a békapetéket, és használjuk fel a tetőről elvezetett esővizet a kertünkben! Ahol pedig vizes élőhelyeket kell helyrehozni, ott segítsen mindenki, vagy szakértők bevonásával szervezzen maga is ilyeneket. Rengeteg jó példa van.
Kép: Babocsay Gergely
