Aki szeret bajlódni a kormánykommunikáció homályos értelmű szóvirágainak megfejtésével, most egy új feladvánnyal birkózhat: itt a „tervezett üzemidőn túli üzemeltetést követő további üzemeltetés”, annak minden várható hátulütőjével. Öröm az ürömben, hogy ez is azt valószínűsíti: a Paks 2 projektet lassan a kormány is elengedi.
A NER-ben minden mást jelent, mint amit odaírnak, különösen, ha atomról van szó. Emlékeztetőül: a 2400 megawattos Paks2 tervezett felépítését – ami a szebb napjain 2000 megawattos Paks1 helyébe lépne, kapacitásfenntartásnak hívják, holott még abban a több ok miatt nehezen elképzelhető esetben is jelentős kapacitásbővítés lenne, ha Paks1-et a majdani Paks2 beüzemelésének pillanatában lekapcsolnák. Ilyesmiről azonban szó sem volt soha: még a hivatalos tervekben is az szerepel, hogy a két atomerőmű legalább két évtizeden át párhuzamosan működik majd. Annak ellenére egyébként, hogy ezt a verziót az állami MVM korábbi vezetője gazdasági nonszensznek nevezte: mivel a két erőmű ugyanazt a terméket gyártja – a zsinóráramot, amelyből éjszaka már így is jelentős fölöslegünk van –, egymást szorítanák ki a piacról. A valóságban persze ennek egyre kisebb az esélye. A külügyminiszter Amerikában egyeztet moduláris mini atomerőművek beszerzéséről, az oroszok a folyton beomló munkagödörrel kínlódnak, az USA új vezetése pedig sok mindent szeretne látni Európában, de új orosz nukleáris létesítményeket a legkevésbé sem (sőt, inkább a meglévőket is amerikai üzemeltetésbe venné). Egyszóval Paks2 szénája nem áll túl jól, ezért is került elő az újabb üzemidő-hosszabbítás ügye – amiről, hogy a tényeknél maradjunk, nemhogy 2014-ben, a paksi bővítési szerződés aláírásáig nem volt szó, de 2021-ig később sem. Ez bizony egy olyan nyúl, amit utólag kellett betenni a kalapba, miután kiderült, hogy VVER 1200-as reaktorokat onnan mostanában sem a Roszatom, sem más nem fog előhúzni. Pótprogramról, pánikcselekvésről van szó, amelyet minden jel szerint az a felismerés indokol, hogy a paksi bővítésből belátható időn belül nem fog áramhoz jutni a nemzetgazdaság.
A semmiből előrántott újabb üzemidő-hosszabbítást azonban hasonlóképpen próbálják keresztülerőltetni, mint ahogy korábban a tervezett bővítést: lehetőleg titokban, az érintettek minél szűkebb körét meghallgatva és tájékoztatva, az esetleges ellenvéleményeket elhallgattatva. Jellemző, hogy miközben az európai államokkal – kötelező EU-előírások miatt – konzultációt folytatnak a beruházásról, Magyarországon Paksot s beleértve összesen 15 település véleményét kérik ki, mondván: csak rájuk terjed ki a feltételezett hatásterület. Holott az a döntés, hogy újabb évtizedekig, vagyis összességében (mai állás szerint) 70 évig egy eredetileg 30 éves élettartamra tervezett, az 1970-es évek szovjet iparának technológiai színvonalát képviselő atomerőmű fog üzemelni Magyarországon, aligha csak az említett 15 településre lesz hatással.
Amikor az első üzemidő-hosszabbításra a 2010-es években sor került, a hazai zöldek az a szakmai álláspontot képviselték, hogy a 20 éves prolongálás, ha megfelelő hatósági kontroll és biztonsági garanciák mellet történik meg, kellő időt ad arra, hogy a magyar politika elvégezze a házi feladatát az energiaátmenet megtervezésével és levezénylésével kapcsolatban. Azóta a hosszabbítás fele már eltelt, de az energiaátmenet érdekében nem sok minden történt: ténylegesen megépült sok naperőmű (döntően EU-támogatásból), de továbbra is tilalom alatt állnak a szélerőművek, érvényben van a diszkriminatív napelemadó, nem történt meg az energiahálózat rugalmassá tétele – emiatt az új naperőművek csatlakozását évek óta korlátozzák –, nincs érdemi előrelépés az energiatárolásban stb. A hálózatfejlesztésben kifejezetten lassan haladunk, egyebek mellett a vezetékes közműadó miatt is, amely minden fejlesztésben ellenérdekeltté teszi a szolgáltatókat. Fejleszteni azért kellene, mert egy olyan energiarendszer, amelyet néhány nagy erőmű helyett sokkal több, részben időjárásfüggő termelő szolgál ki, egészen más struktúrájú hálózatot igényel: több vezetéket, új típusú transzformátorállomásokat, energiatároló létesítményeket. Ezek a beruházások 2024-ben kezdődtek el – szinte kizárólag uniós forrásokból –, közel másfél évtizednyi szünet után.
A másik súlyos hiányosság, hogy az áram árazása ugyanilyen rugalmatlan. Az okos mérés-okos hálózat koncepció azt jelentené, hogy amikor a hálózaton sok az áram, de kevés a fogyasztó, akkor lemegy az áram ára, amikor pedig túl nagy az igény, akkor felmegy, automatikusan. És ugyanígy automatikusan az okos mérő a fogyasztási völgyidőszakban bekapcsolja az időzíthető nagyfogyasztókat (mosogatógép, mosógép, elektromos autó töltője stb.), ezzel is a csúcs- és a völgyidőszakok kiegyensúlyozását segítve. Amihez természetesen szükség lenne egy rugalmas tarifarendszerre is. Magyarországon 2013-14-ben indult volna be az országos okos mérés-okos hálózat program (uniós támogatást is kaptunk rá), de az utolsó pillanatban a Fidesz leállította, mert keresztezte volna a rezsicsökkentést. Így csak 2023-24-ben kezdett bele újra a kormány, uniós nyomásra, uniós pénzből az okos mérők tömeges felszerelésébe, de hatalmas a lemaradásunk, és nagyon lassú az előrehaladás.
Az egyetlen pozitívum, ami az új üzemidő-hosszabbítási tervről elmondható: tükrözi azt a realitást, hogy ha a Roszatomnak kevés volt tíz év egy, az európai szabályoknak is megfelelő engedélyezési dokumentáció benyújtására, és egy éve megoldhatatlan számára a bővítési projekt legegyszerűbb, előkészítő fázisa, a gödörásás is, akkor talán a továbbiakat nem kellene erőltetni. Egyébiránt viszont az újabb hosszabbítással kapcsolatban egyelőre sokkal több a kérdés, mint a válasz. Nem tudjuk, hogy az elaggott reaktorok biztonságosan működtethetőek-e tovább, és hogy egyáltalán megéri-e a sokasodó műszaki problémák fényében, meg annak tudatában, hogy az élettartam 20 éves kitolása egyáltalán nem olcsó: az előző prolongálás tapasztalatai alapján nagyságrendileg egy új atomerőmű felépítésének a tizedébe kerül.
