Annak érdekében, hogy gátat szabjanak a szélsőjobb előretörésének, az európai politikai pártok gyakran megpróbálták egyszerűen elvetni az ezen erők által megfogalmazott kérdések egy jelentős részét, miközben a jobb oldal napirendjének egy másik részét éppenséggel magukévá tették. A legutóbbi választások egyértelműen megmutatták, ez a megközelítés nem működik. Egyértelmű, hogy újra kell gondolnunk a saját megoldásainkat azokra a problémákra, amelyek lehetővé tették a szélsőjobb megerősödését, de először el kell felejtenünk bizonyos vakon felvett hiedelmeket.
Furcsa érzés kerített hatalmába, amikor a 2022-es francia elnökválasztás második fordulóját követtem. A tengerentúli megyék eredményei mellbevágóak voltak: a szélsőjobboldal jelöltje, Marine Le Pen megdöbbentő szavazattöbbséget szerzett ugyanabban a választókerületben, amelyben még csak két héttel korábban (Mayotte figyelemreméltó kivételével) egyértelműen a baloldali Jean-Luc Mélenchon vezetett. Úgy tűnt, hogy ez ellentmond annak általános vélekedéseknek, hogy miért támogatják a szélsőjobbot. Hiszen az emberek nem válhattak rasszistává, vagy nem tudnak elsajátítani egy új politikai identitást mindössze két hét alatt.
Csábító lehet ezt az eredményt „tiltakozó szavazással” vagy valamiféle „rendellenességgel” magyarázni. De sokkal mélyebb betekintést nyerhetünk, ha megfogadjuk a fekete feminista gondolkodó Bel Hooks tanácsait, és átvesszük a marginalizáltak perspektíváját, hogy jobban megértsük a centrumban lévőket, nem pedig fordítva. Mi van, ha épp a francia Karib-térségben történtek adhatnak támpontot ahhoz, hogy megértsünk azt, ami a szemünk előtt zajlik?
Sokak számára zavarba ejtőnek tűnhet az a felvetés, hogy valóban tanulhatnánk valamit a szélsőjobboldaltól. Nem tanultunk már így is bőven eleget? Bizonyos értelemben, igen. De vajon nem tanulhatunk-e jobban? Amint Stuart Hall a „Learning from Thatcherism” című 1988-as esszéjében megjegyezte, „most nem az a kérdés, hogy újragondoljuk-e, hanem az, hogy hogyan kell újragondolni”. A szélsőjobb osztozik néhány olyan tulajdonságban, amelyet Hall a Thatcherizmusnak tulajdonított: ugyanis képes felismerni és kezelni azokat a problémákat, amelyeket mások ignorálnak, készek megkérdőjelezni alapvető feltevéseket és elavulttá tenni őket, valamint képesek politikájukat ráerőltetni másokra, és a világot saját képükre formálni. Azt látjuk, hogy a legtöbb nyugati társadalomban a politikai közép könnyedén magáévá teszi a szélsőjobboldali napirend egyre nagyobb darabjait. A kérdés most nem az, hogy vajon ez tényleg így van-e, hanem, hogy milyen tanulságokat vonunk le ebből.
Kérdéseket keresve
Egyébként mi az a “szélsőjobb”? Nem lehet lényegileg meghatározni. A szélsőjobboldali pártok és mozgalmak Európa-szerte minden formában és színben jelen vannak, legyen szó gazdaságpolitikájukról (ami a piaci liberálistól a protekcionizmusig terjed), vallási hovatartozásról (a radikális szekularistáktól a vallási fundamentalistáig), vagy akárcsak a zsidókhoz való hozzáállásukról (a hagyományosan antiszemitától, Izrael legjobb barátjáig). Mintha nem is egy családhoz tartoznának!
A topográfiai meghatározás sem segíthet. Régebben valóban lehetett azokat „szélsőjobboldalinak” címkézni, akik a tekintélyes jobb-középhez képest egy szélsőségesebb pozíciót foglaltak el. De ez a kifejezés egyre kétségesebbé vált, amint a politikai fősodrán viharként végigsöpört a szélsőjobboldali politika és diskurzus, különösen a migráció tekintetében. Ez nem csak azokban az országokban történt vagy történik meg, ahol szélsőjobboldali vezetők vannak hatalmon, mint például Magyarország vagy Olaszország, hanem néhány olyan országban is, amelyeket jobbközép (Ausztria, Lengyelország), centrista (Franciaország) vagy balközép (Dánia) kormányok irányítanak. Sőt, a szélsőjobb megragadta azoknak az európai intézményeknek diskurzusait is, amelyek döntései hozzájárulnak az EU bevándorlási politikájának fokozatos „orbánizációjához”. A szélsőjobboldalt „szélsőségesnek” gondolni – vagyis értelemszerűen a centrumtól idegennek ma már csak egy berögződés – amely kifejezetten félrevezető.
Nietzsche tanácsát megfogadva – „csak az definiálható, aminek nincs történelme” – azt javaslom, hogy a szélsőjobbot annak fényében határozzuk meg, amit csinál: márpedig ez jelenleg egy olyan történelmi erő, amely – hacsak meg nem állítják meg – jelenlegi korunkban központi szerepet játszik. A feladat nem a definíciókban keresni a vigaszt, hanem ennek a szerepnek a kibontása és magyarázata.
Még a szélsőjobboldal legmeggyőzőbb értelmezései sem érik el ezt a célt. A klasszikus marxista kereteken belül a szélsőjobboldali politikát az identitásproblémának álcázott osztálykérdések szemüvegén keresztül lehetett látni. Más szóval, a stabil identitások a gazdasági bizonytalanságra adott válaszként jelennek meg. De vajon mindez tényleg csak a gazdaságról és a „hamis tudatról” szólna? Az olyan fogalmak, mint az agonizmus (amelyet Chantal Mouffe politikai teoretikus népszerűsített) vagy a posztdemokrácia (Colin Crouch politológus alkotása), segítenek abban, hogy meglássuk, hogy a szélsőjobb egyfajta felhívás a kollektív cselekvésre, egy fajta lázadás a demokratikusnak látszó rendszerben a valódi választás hiánya ellen. Ez az értelmezés már tovább visz bennünket, de van még mit tennünk. Az olyan tudósok elemzése, mint Vincent Tiberj, aki a „felülről való szélsőjobboldaliságról” (elitek) beszél, szemben az „alulról” (a szavazóktól) jövő jobboldalisággal, nagyon jól alá vannak támasztva adatokkal, és nagyon megvilágítóak tudnak lenni. Ezek igazak és hasznosak, de még mindig nem elegendőek.
Tanulni a szélsőjobbtól azt jelenti, hogy meg kell tenni egy következő – kockázatos – lépést. Őszintén rá kell néznünk az általuk megfogalmazott problémákat, és kibontva ezek megfogalmazásait. Amire szükség van, az pont az ellenkezője annak, amit a politikai centrum eddig tett. A mainstream úgy tanul a szélsőjobbtól, hogy napirendjének egyre növekvő részét sajátjaként fogadja el. Ez pusztán egy gépies tanulás: a válaszok megismétlése anélkül, hogy igazán megértenénk a kérdéseket. A kihívás a két szint szétválasztása. Csak így remélhetjük, hogy saját magunk által választott tanulságokat vonunk le, nem pusztán előre gyártott leckéket ismételgetünk.
Az „utópia” elutasítása
A gazdák 2024 első felében Európán végig söprő tüntetései az elégedetlenség hosszú története nyomán születtek. Nevezetesen, mind a szélsőjobb, mind a politikai fősodor két alapvető feltételezést osztott a mozgalommal kapcsolatban: hogy a tiltakozások elsősorban az Európai Zöld Megállapodás ellen irányultak, és hogy a szélsőjobb volt a legalkalmasabb a gazdálkodók ügyének képviseletére.
Ám ezek a tiltakozások nem mindegyike kapcsolódott a szélsőjobboldalhoz, és a környezetvédelmi előírásokkal szembeni ellenállás csak egy része volt a napirendjüknek. Szinte minden esetben három téma merült fel: a környezetvédelmi szabályozás, a külföldi (legyen az Ukrajnából, Kanadából, Dél-Amerikából vagy más EU-tagállamokból származó) verseny vélt fenyegetése és a termelési jövedelmezőség csökkenése. Miközben igen sok gazdálkodó nehezen boldogul az egész kontinensen, és a családi gazdaságok száma Európa-szerte menthetetlenül csökken, az uniós támogatások valódi kedvezményezettjei a nagyméretű agráripari szereplők.
Ráadásul az EU-n kívül is zajlottak tiltakozások (például az Egyesült Királyságban, Indiában és Kanadában), ahol a gazdákat nem érinti az Európai Zöld Megállapodás. És bár egyes országokban a gazdálkodók valóban sérelmezték a környezetvédelmi előírásokat, ez nem mindig volt így. Alkalmasint egészen más témák voltak a gazda-mozgalom főbb mozgatórugói, mint például a kereskedelempolitika és a tisztességtelen vagy hátrányos vásárlási gyakorlatok (a szupermarketek vagy a kormányok részéről).
Az, hogy a tüntetők – más követelések rovására – az Európai Zöld Megállapodást választották a tiltakozások szimbólumának inkább csak egy kényelmi kérdés volt. Könnyebb néhány környezetvédelmi szabályozást felhígítani vagy elhalasztani, mint kezelni azokat a mögöttes problémákat, amelyek eleve elviselhetetlenné teszik ezeket a szabályokat. Ha komolyan vesszük a gazdák tiltakozását, akkor ezt is el kell ismernünk.
De meg kell értenünk a szabályozásellenes érzelmek erejét is. Pontosan ez a tényező az, ami sok országban hozott létre szavazói rokonságot a gazda-tüntetések és a szélsőjobb között. A túlszabályozással szembeni ellenállás (amit David Graeber úgy fogalmaz meg, hogy elfojtva érezzük magunkat „a szabályok utópiájával” szemben), a legtöbbünk számára ismerős. És manapság a szélsőjobb érzelmi eszköztárának egyik alappillére.
Fel kell tehát tennünk magunknak a kérdést: el tudunk-e képzelni egy másik olyan zöld alkut Európában, amely nem támaszkodna ilyen mértékben a szabályozásra a céljai elérése érdekében? De a komolyabb, tágabb kérdés az: hogyan szervezhetjük meg társadalmi életünket és politikai döntéshozatalunkat a „szabályutópián” túl? És a túlszabályozással szembeni ellenállás megfogalmazható-e másképpen, és más – a szélsőjobboldalon kívüli – politikai erők által is?
A migráció és a félelem politikája
„De igenis be kell tartaniuk a lengyel törvényeket, nem?” A 2015-ös választási kampány során, amely egybeesett a menekültválság csúcspontjával, gyakran hallottam ezt a kérdést. Tudományos gondolkodásmódommal ezt a finom – és legtöbb esetben tudattalan – rasszista előítélet jeleként olvasnám. Nem kellene mindenkinek, állampolgárnak vagy sem, betartania a törvényt? Miért feltételezzük, hogy a menekültek hajlamosabbak lesznek megszegni azokat? Ugyanez a gondolkodásmód azt is sugallta, hogy az egyetlen megfelelő válasz az ilyen kérdésekre az, hogy leleplezzük az előítéletet. Azt hittem, a kiút az oktatás.
De ezt a kérdést egyszer szülővárosomban egy régi barátom – egy helyi politikus és élethosszig tartó baloldali – is feltette. Ez a nő az urbánus baloldal jelenlegi mércéje szerint nem szokványos a vadászat iránti szeretetével, ám a politikában egyaránt szenvedélyes küzdött a társadalmi igazságosságért és az egyéni szabadságjogokért. És mégis, nagyon komolyan tette fel ezt a kérdést. Küszködtem, hogy megértsem.
A közvélemény attitűdje a bevándorlással kapcsolatos némileg változhat időnként, de Európa szerte egyre nagyobb a vonakodás a migránsok és menekültek befogadását illtetően. Ezt általában az idegengyűlölet tükröződésének tekintik – egy vágynak, hogy megvédjék a kollektív ént – legyen az „lengyel kultúra”, a francia „köztársasági értékek” vagy „európai életmódunk”. Röviden a Mástól való félelem. A politikai mainstream és a szélsőjobboldal egyaránt természetesnek veszi ezt a félelmet és így, hasonlóan értelmezi a migrációs kérdést. De ez nem az egész történet.
2015 óta követem a közvélemény-kutatásokat és egyéb kutatásokat a bevándorlókhoz és menekültekhez való viszonyulásról Lengyelországban. Meglepő módon ezen időszak nagy részében egyértelmű többség volt a menekültek befogadása mellett. Nem sokat változott a képek akkor sem, ha a lekérdésekben szerepeltek olyan szavak, mint az „arab” vagy a „muzulmán”. Csak két esetben csökkent ez a támogatás olyan mértékben, hogy megfordítaná az eredményt és menekültellenes többséget eredményezne. Először, amikor a kérdést az Európai Unió és Lengyelország külső kötelezettségeire hivatkozva fogalmazták meg. Másodszor, amikor migrációs válság volt.
A migrációs válság mindenekelőtt a káosz képe: határokat rohamozó emberekről készült képek, civilizálatlan módon viselkedő migránsok történetei, valamint a médiában keringő ábrázolások, politikusok által felerősítve, kattintásos szalagcímek és továbbosztható szlogenek. Milyen szorongást kelt egy ilyen média, illetve politikai kontextus? Meg lehet fogalmazni úgy is, hogy ez a Másiktól való félelem, de alapvetően nem olyasvalamiről van szó, amitől mindannyian félünk – a törvénytelenség és a bizonytalanság kísértetéről?
Vitathatatlan, hogy abban, hogy ez a kép kialakult leginkább az állam a felelős: a menedékkérők azért lépik át a határokat illegálisan, mert maga az állam aktívan megfosztja őket más lehetőségektől. Az észlelt szabálytalanságot csak fokozza a média, és tetézik a már meglévő bizonytalansági források, beleértve a társadalmi és gazdasági bizonytalanságokat (például munkahelyek és lakhatás) és a kollektív szorongás egyéb okai. Ez azonban nem teszi kevésbé valóságossá a problémát. Az biztos, hogy vannak valódi rasszisták, de ők nem a billegő választók. A migránsok vagy menekültek befogadása iránti vonakodást kizárólag rasszizmusnak tulajdonítani csak erősítheti a szélsőjobboldalt. Nem lehet az embereket kinevelni alapvető érzelmi szükségleteikből. A rendre való emberi igény épp úgy egyetemes, mint a szabadságra való igény.
Ezért a szélsőjobb érzelmi készletének második pillére a rendetlenségtől való félelem. Ha tisztességes és humánus migrációs politikát akarunk, akkor ezzel foglalkoznunk kell. Második kérdésünk tehát így hangzik: hogyan tudjuk megfogalmazni a rend és a biztonság szükségességét anélkül, hogy veszélyeztetnénk a vendégszeretet és a nyitottság értékeit?
A méltóságról és az identitásról
„Nem várnék el semmi érdekeset egy középkorú férfitól, és mégis itt vagy” – mondta valaki egy kollégájának, amikor épp befejezték a kutatási projektet. Ártatlan vicc csupán. Nem volt rossz szándék és nem is vették úgy. A férfi már nem is emlékszik a helyzetre (kérdeztem tőle a minap). És mégis, hogy mi az, ami egy ártatlan viccnek tűnhet és mi az, ami nem, az mindig sokat elárul a szélesebb társadalmi kontextusról. Nem kezdhetjük el a tanulást a szélsőjobbról, amíg alaposan meg nem vizsgáljuk, hogyan reagálnak, és hogyan alakítják át a nemekről és természetesen a nemzetről szóló jelenlegi diskurzusokat.
A szélsőjobboldali közegek a nemzet védelmezőiként határozzák meg magukat. Mind a tagságuk, mind a szavazóik túlnyomórészt férfiak, és a fiatal férfiak körében gyakran ők a legvonzóbb csoport. A szélsőjobboldali vezetők és politikusok, férfiak és nők egyaránt, hajlamosak kiállni a hagyományos családi értékek és a nemi berendezkedések mellett. Ez igazolni látszik azt a felfogást, hogy a szélsőjobb nem más, mint egy visszacsapás, mind az európai kozmopolitizmussal, mind a női emancipációval szemben; a sovinizmus és a toxikus férfiasság megtestesítője. Ha el is tekintünk a kemény szavaktól, ez a beszámoló nagyrészt összhangban van a szélsőjobb önértelmezésével.
De ebben is több van. Ahhoz, hogy megértsük a nemre és a nemzetre vonatkozó szélsőjobboldali fogalmakat, meg kell vizsgálnunk, hogy ez a két téma, hogyan jelenik meg a mainstreamben. Az olyan kijelentések, mint a „lengyelek nem egy demokráciában nőttek fel” vagy „a magyar egy rasszista társadalom”, rávilágítanak arra, hogy az állítólagos kozmopolita liberális centrum nem mentes attól, hogy a világot nemzetekkel és azok tulajdonságaival magyarázza. Érdekes módon ezt a keretet idézi fel a szélsőjobb, amikor a közel-keleti menedékkérőkről úgy beszélnek, mint akik alapvetően nem képesek a civilizált magatartásra (“A muszlimok/arabok ilyen-olyanok, ezért nem engedhetjük be őket”). Mindkét fél paradox módon egyetért abban, hogy bizonyos etnikai vagy nemzeti identitások valahogy nem érdemelnek tiszteletet. A szélsőjobboldali ellenreakció tehát nem csupán a kozmopolitizmussal vagy az európaiasodással szembeni ellenállás; ez is egy reakció arra, hogy „megvetett identitásúként” értelmezik őket.
És mi a helyzet a nemekkel? Hogyan viszonyul a főáram a maszkulinitás és a szélsőjobboldali politika közötti rokonsághoz? „A demokrácia érdekében a férfiak néhány évvel később, a nők pedig korábban szavazhatnának” – javasolta egy baloldali szociológus, akivel egy liberális lap készített interjút nem sokkal a 2023-as lengyel választások előtt. A férfi lakosság szavazati korhatárának emelése megfosztaná a választójogtól a fiatal férfiakat, akiket a szélsőjobb meghatározó választócsoportnak tart. Hasonló javaslatot tett a demokrácia „megmentésére” a „tesztoszteron vezérelt férfi, nacionalista politikai projekttől” egy másik liberális értelmiségi 2019-ben: „Van egy egyszerű ötletem, hogy három ciklusra felfüggesztem a férfiak szavazati jogát […]. Nem szavazhatnának, de megválaszthatók.” (Ezt a gondolatot azóta többször is megismételte.)
Ez az álláspont ismét összecseng azzal, ahogy a szélsőjobboldal a migránsokról beszél. Amellett szoktak ugyanis érvelni, hogy a humanitárius civil szervezetek állításával ellentétben, a menedékkérők többsége nem gyermekes család, hanem „fiatal férfiak”, akik nem igazán érdemelnek empátiát. Mindkét oldalon közös az a kulturális keret, amelyben a férfiak, és különösen a „fiatalok” valahogy nem érdemelnek tiszteletet. A szélsőjobboldali reakció itt sem pusztán a nemek közötti egyenlőség megjelenésével szembeni ellenállás, hanem a „megvetett identitásra” való reakció is egyben, következésképpen a saját értékének védelme azáltal, hogy a tiszteletlenséget igyekszik másokra hárítani.
Az elismerés politikája nulla összegű játszmává vált, ahol az egyes embereknek adott tiszteletet el kell venni másoktól. A tiszteletlenség más egyénekre vagy csoportokra hárítása az egyik lehetséges válasz a figyelmen kívül hagyottság élményére. De vajon el tudjuk-e képzelni a méltóság másfajta újraelosztását?
Meg kell tanulnunk, hogyan kell elfelejteni a tanultakat
Mindhárom fenti esetben hallgatólagos egyetértés van a szélsőjobb és a politikai centrum között, és a szélsőjobbról alkotott mainstream felfogás visszhangozza a szélsőjobb önértelmezését. Ez a helyzet csak két módot hagy a szélsőjobb kezelésére: vagy távol tartjuk őket a játéktértől (cordon sanitaire), vagy tévesen – abban bízva, hogy ez majd kordában tartja őket – átvesszük a napirendjük egyes részeit. Így a szélsőjobb (egy ideig) talán távol tartható a centrumtól, de ez nem akadályozzuk meg a centrum folyamatos jobbra sodródását. Kétes győzelem, vagy még az sem.
De van egy másik út is, és ez a tanultak elfelejtésével kezdődik. Az első feladat, hogy elfelejtsük azt, amit eddig alapvetőnek véltünk a szélsőjobb panaszainak természetéről. Ezután el kell felejtenünk azt, amit eddig gondoltunk arról, hogyan is bánjunk a szélsőjobboldallal. És végül, el kell felejtenünk azt, amit korunk problémáiról és társadalmi sérelmeiről tudunk: ugyanis nem arról van szó, hogy válaszaink elavultak; rossz helyen keresgélünk.
Ha ezt megtettük, megtudhatjuk, hogy az Európai Zöld Megállapodás elleni tiltakozás nem feltétlenül az ökológia elutasítását jelenti, hanem ellenállást a túlszabályozással szemben. Az illegális migrációval szembeni vonakodást nem szabad pusztán a Másik gyűlöleteként értelmezni, amikor ez voltaképpen a rend eltünésétől való félelem. És végül, hogy a férfiasság és hazaszeretet megerősítése nem csupán visszahatás, hanem a méltóság újraelosztására való felhívás is.
A szélsőjobb diadalmenete megállítható. De ennek a kihívásnak csak akkor tehetünk eleget, ha a javaslataik egyszerű elutasítása vagy éppenséggel majmolása helyett, teszünk egy komoly erősfeszítést arra, hogy megtaláljuk a saját megoldásainkat.
Fordította: Csillag Gábor
Forrás: Green European Journal
Az eredeti cikk elérhető itt:
https://www.greeneuropeanjournal.eu/learning-and-unlearning-from-the-far-right/
Attribution-NonCommercial 4.0 International licenc
