Az USA-ból került a légkörbe az elmúlt 250 év kibocsátásának a negyede, ezzel messze Amerika klímaválság elsődleges felelőse. – olvasható a Másfélfokon Huszár András tollából. Ehhez képest az USA az elmúlt 30 évben is csak minimálisan csökkentette szén-dioxid-kibocsátását – így az, hogy Trump kiléptette országát a Párizsi Klímaegyezményből, az ország fontos vállalásai dacára leginkább a zöld átállást segítő nemzetközi szervezetek, a kutatások finanszírozásának leállítása és az amerikai klímadiplomácia megszűnése szempontjából tragikus. Huszár András, a Green Policy Center szakértőjének elemzése.
Most, hogy egy kicsit leülepedett a Trump elnök beiktatása és azonnali elnöki rendeletcunamija utáni porvihar, érdemes a gyorsértékeléseknél egy fokkal alaposabban megvizsgálni, mit is jelenthet a következő négyéves ciklus a nemzetközi klímapolitikára nézve.
Szólamok a szimbolikus térben
Donald Trump elnöki rendeletben „kiléptette” az Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezményből. Ez azonban véleményem szerint sokkal inkább szimbolikus, mint valódi tartalommal bíró lépés, hiszen, ha drasztikusan fogalmaznánk, azt is lehetne mondani, hogy maga a Párizsi Klímaegyezmény is szimbolikus. Vagy legalábbis alapvetően az államok saját belátására épít.
Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a nemzetközi jog valódi jog-e, kikényszeríthető-e – főleg a világ legnagyobb hatalma esetében, aki ellen senki semmilyen valós szankciót nem tudna életbe léptetni – lecsupaszítva a Megállapodás egyetlen valóban erős, jogilag értelmezhető kötelezettséget teremt: minden Részes Félnek tennie kell önmaga által meghatározott, saját magára szóló kibocsátás-csökkentési vállalást. Ez a Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulás, angol rövidítése az NDC. Nagyjából ettől a kötelezettségtől szabadul meg, aki kilép az egyezményből.
A megállapodás ugyanakkor nem is rögzít konkrét büntető jellegű szankciót a nem teljesítő állam számára, vagyis cinikus módon akár be nem tartott vállalással is benne lehet maradni. Az Egyesült Államok által tett vállalások ráadásul Donald Trump második ciklusának vége (2029. január 20.) utánra, 2030-ra, illetve ’35-re szólnak, így, ha valamiféle be nem tartástól lehetett volna tartania, az sem őt sújtotta volna.
A döntést magyarázó egyik „érvről”, miszerint az amerikai gazdaság valamiféle szükségtelen korlátozását jelentené a tagság, ebben a formában értelmetlen beszélni, hiszen egyrészt a vállalást az amerikai kormány teszi saját magára nézve, semmilyen nemzetközi előírás nem vonatkozik rá, ráadásul azt úgy hajtja végre, ahogy akarja. Másrészt a zöld gazdaság fejlesztése is opció lehetne/kellene, hogy legyen a hagyományos fosszilis alapú gazdaság életben tartása helyett, aminek önmagában is gazdaságélénkítő hatása lenne. Láttuk, hogy Trump első kilépését – ami jogilag csak pár hónapig tartott – sem követték tömegesen más országok hasonló aktusai, és erre most sem számíthatunk, hiszen rajta és Argentína elnökén kívül mindenki más megértette a fenti rendszert.
Persze az elképzelhető, hogy egy új kormány nem ért egyet a korábbi kormány vállalásaival, ebben az esetben ugyanakkor bármikor új vállalást tehetne. Ez – a Megállapodás szövegének értelmezése szerint – „előremozdulást kell mutasson” a korábbihoz képest. Ennek megítélése azonban korántsem biztos, hogy egyértelmű lenne.
A döntés tehát szimbolikus, és annak a nyilvánosságban hangoztatott okait azért sem érdemes alaposan vizsgálni, mert azok sokkal inkább identitáspolitika körében értelmezhetőek: „korábban is kiléptem, a klímaváltozás ráadásul nem létezik, tehát most is kilépek”. Sajnos, ha reálisan nézzük, egyébként is be kell látnunk, hogy a Párizsi Megállapodás eddig sem érte el azt a hatást, amit sokan reméltek tőle. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy az államok által tett önkéntes vállalások összege egyelőre nem vezet el a célja(i) azaz a globális átlaghőmérséklet-emelkedés 2, de inkább 1,5 Celsius fok alatt tartásához. És ezek csak a célok, a végrehajtás egy teljesen más kérdés. Így ezen önmagában nem változtat az, hogy az USA „bent” vagy „kint” nem tesz eleget. Merthogy nem tesz eleget, az világos.
Történelmi tartozások, aggasztó trendek
Mielőtt rátérnénk Trump döntéseinek valódi, bőrünkön is érezhető hatásaira, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy miért is van jelentősége annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok mit tesz vagy nem tesz az éghajlatváltozással kapcsolatban. Először is az USA a legnagyobb történelmi szén-dioxid kibocsátó, vagyis övé a legnagyobb felelősség a probléma kialakításában. 1751 és 2017 között a kumulatív CO2-kibocsátások 25%-ért felelős.
Ez azt jelenti képletesen, hogy a 2019-es adatok szerint a légkörben lévő minden negyedik emberi eredetű szén-dioxid molekula az USA területéről származik (azért csak képletes a hasonlat, mert ezek egy része már nincs a légkörben). Hogy kontextusba helyezzük ezt a számot, India pl. ugyanennek a mennyiségnek a 3%-ért, de a jelenlegi legnagyobb abszolút kibocsátó Kína is csak 12,7%-ért, a második legnagyobb történelmi kibocsátó EU-28-ak (tehát az ipari forradalmat elindító Nagy-Brittaniával együtt) pedig 22%-ért felelős. A fentiekből az következik, hogy az USA-nak kell(ene) az elsőnek lennie mind a saját kibocsátásai visszafogásában, mind az éghajlatváltozás által okozott (és jórészt saját magát is sújtó) következményekre való felkészülés és kárelhárítás támogatásában. Legalábbis erkölcsi, morális alapon. De tudjuk, a világpolitika talapzatát nem ezekből az elemekből öntötték.
Mi ehhez képest az aktuális, évenkénti teljes üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátási sorrend (ami tehát nem csak a szén-dioxidot, hanem az összes ÜHG-t figyelembe veszi)? 2023-ban az USA a második legnagyobb éves abszolút kibocsátó volt, globális kibocsátások több mint egytizedéért (11,3%) volt felelős. Kína ma már messze megelőzi 30%-kal, az EU27-ek pedig „mindössze” 6%-ért voltak felelősek. Ezekhez a számokhoz érdemes hozzátenni, hogy Kína a világ „műhelye”, vagyis Kína területén gyártanak rengeteg olyan terméket, amelyet valójában a világ más részein „fogyasztanak el”, de mivel az ÜHG kibocsátásokat főszabályként területi alapon tartják nyilván, ezért az ázsiai nagyhatalom „viszi el a balhét” ezen kibocsátások miatt.
Az USA tehát ma már kevesebb mint a felét bocsátja ki annak, amit Kína belepumpál évente a légkörbe, ugyanakkor a Trump-elnökség egyik nagy célja a fosszilis tüzelőanyag kitermelésének felfuttatása mellett, hogy különféle gyártókapacitásokat építsenek fel/vissza az USA területén. Ha ez bekövetkezik, annak az amerikai területi kibocsátásokra minden bizonnyal kedvezőtlen hatása lesz. Akárhogy is, az még mindig biztosan elmondható, hogy az Egyesült Államok érdemi és látható eredményekkel járó fellépése nélkül a globális éghajlatváltozási probléma a legminimálisabb eséllyel sem kezelhető.
Ha a kibocsátási trendeket vizsgáljuk, vagyis azt, hogy képes-e az ország tartós és jelentős csökkentésre, nos, ott is meglehetősen elkeserítő a helyzet. Az elérhető legfrissebb adatok szerint az USA 1990-hez képest 3, azaz 3%-kal csökkentette az ÜHG kibocsátásait 2022-ig. Tehát 32 év alatt 3%, ez évente átlagosan kevesebb mint 0,1%. Ez gyakorlatilag a nullával egyenlő. Ugyanakkor ez az érték nagy mozgásokat tükröz, 2007-ben – amikor történelmi csúcson volt az éves mennyiség – mintegy 15%-kal voltak magasabban mint 1990-ben. Vagyis rosszabb is lehetne a helyzet, és az utóbbi 15 évben lassacskán valóban megindult a csökkenés, de összességében elképesztően sok van még hátra, ha a 2050-es, elvileg vállalt klímasemlegességi célból indulunk ki.
Jólét kevesebb kibocsátással?
És hogy ehhez képest mi történik máshol? Az EU például 2023-ra 1990-hez képest 37%-kal csökkentette a kibocsátásait, (beleszámítva a természetes elnyeléseket is) vagyis több mint 10-szer annyival, mint az Egyesült Államok. Eközben az európai jólét nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen nőtt. Vagyis elvileg létezik a jólétet megőrző kibocsátás-csökkentés a fejlett világban, ha van rá komoly politikai szándék (ami épp most kerül veszélybe, de erről majd később). Kínában ehhez képest a 2023-as előzetes adatok azt mutatják, hogy kb. 5%-kal nőtt egyik évről a másikra a kibocsátás, ami abszolút értékben is hatalmas mennyiség. De ismét emlékezzünk rá, hogy Kína mennyi mindent gyárt a világ többi része számára.
Vajon arányosan jobban áll-e az USA, vagyis, ha azt vizsgáljuk, hogy egy ember átlagosan mekkora karbonlábnyomon él ott? Egy átlag amerikai egy főre jutó kibocsátása 17,2 t CO2eq/év, ami az egyik legrosszabb adat a világon. Szinte csak nagyon gazdag, de kis lakosságszámú országok előzik meg, mindössze három igazán nagy ország van előtte ebben az összevetésben: Ausztrália, Kanada és Oroszország. Kínában ez az adat egyelőre 9,8 tonna, ami – csak az összehasonlítás érdekében – megegyezik Észtország adatával. Magyarországon egyébként kb. 5 tonnás fejenkénti kibocsátási értéknél tartunk. Ennél az adatnál viszont azt kell látni, hogy óriási különbségek vannak az egyes emberek karbonlábnyoma között az adott országon belül is, így ezek a számok (is) sok mindent elfednek.
Látható tehát, hogy az Egyesült Államok minden aspektust tekintve az egyik legnagyobb felelőse az emberi eredetű éghajlatváltozás kialakulásának és egyre erősödésének, ezáltal pedig megkerülhetetlen a szerepe abban, hogy lesz-e kedvező megoldás vagy sem.
Az USA hivatalos klímacélja 2030-ra a 2005-ös szinthez képest 50-52 százalékos csökkentés, a gazdaság egészére kiterjedően. Ehhez képest 2022-ben a bruttó ÜHG-kibocsátás 15,4%-kal volt alacsonyabb, mint 2005-ben. Vagyis az idő kb. ¾-nél állt a vállalás teljesítésének kevesebb mint 1/3-ánál. Biden elnök tett egy 2035-ös vállalást is, eszerint 61-66%-kal csökkentenének 2005-höz képest. Mindkét vállalás a Párizsi Klímaegyezmény alatt született, amelynek hamarosan (ismét) nem lesz részes fele az Egyesült Államok…
Valós veszélyek a szimbólumok takarásában
A Trump-kormányzat hatalomra kerülése azonban három területen is komoly ütést visz be a nemzetközi klímapolitikának. Ezek
- a klímadiplomáciai tevékenység várható megszűnése,
- a nemzetközi finanszírozás leállítása és
- az „ideológiai muníció” biztosítása a zöld törekvések teljes ellehetetlenítésére.
Megszűnő klímadiplomácia
A klímadiplomácia olyan államközi párbeszédek előmozdítását jelenti, amelyek arra irányulnak, hogy az éghajlatváltozás elleni globális fellépés eredményesebb legyen. Ennek vannak direkt és indirekt formái is. Kétségtelen, hogy az USA, mint a világ legnagyobb hatalma, óriási diplomáciai befolyással rendelkezik. Ha el akar valamit érni egy vagy több másik országban, jó eséllyel indulhat neki a tárgyalásoknak. A diplomácia ráadásul 100%-ban elnöki kompetencia.
Trump egyik érve egyébként a Párizsi Megállapodásból való kilépés mellett éppen az volt, hogy szerinte Kína túl alacsony ÜHG-csökkentési vállalásokat tett és ez „nem fair” az USA-val szemben. A fenti adatok fényében lehetne beszélni ennek a kijelentésnek az erkölcsi megkérdőjelezhetőségéről is, de az biztos, hogy az amerikai klímadiplomácia tökéletes célja lehetne, hogy a legkülönbözőbb eszközökkel rábírja vetélytársát ambiciózusabb vállalások megtételére. Ehhez képest, habár Trump nem jelentette be, de gyakorlatilag borítékolhatóan nem folytat majd semmilyen klímadiplomáciai tevékenységet, ami óriási veszteség lesz, mert soha nem lenne nagyobb szükség az országok meggyőzésére, rábírására, hogy gyorsabban csökkentsék a kibocsátásaikat, mint most. Ad abszurdum a Párizsi Megállapodásból kilépett országként is lehetne nagy(obb) hatása egy aktív amerikai klímadiplomáciának, pl. olyan bilaterális vagy multilaterális egyezményeken keresztül, amelyek komoly zöld szempontokat garantálnának bizonyos áruk vagy szolgáltatások importja és exportja esetén. Ilyenekre azonban a következő négy évben egyáltalán nem számíthatunk.
A nemzetközi klímafinanszírozás leállása
A másik érdemi hatású intézkedés a nemzetközi klímafinanszírozás megvonása. Ez a döntés sem jogilag rögzített még, de az eddigi befagyasztásból és a retorikai, ideológiai hozzáállásból egyenesen következik. Ahogy korábban bemutattuk, az USA-nak morális kötelezettsége lenne, hogy a világ legnagyobb klímadonorja legyen, úgy belföldön, mint a nemzetközi porondon. Egyébként az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (aminek az USA továbbra is tagja marad), illetve annak Párizsi Megállapodása alapján – mint fejlett ország – a nemzetközi klímafinanszírozásban való részvételre vonatkozó jogi kötelezettsége is levezethető, de ez is annyira áttételes, hogy konkrét összegszerű vállalás sehogy sem következtethető ki belőle.
Az Egyesült Államok egyébként valóban nagy befizetője (volt) a különböző nemzetközi klímaszervezeteknek, így mindenekelőtt az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye Titkárságának, vagy az ENSZ Kormányközi Klímaváltozási Testületének, ismertebb nevén az IPCC-nek. De óriási összegeket ígért a legnagyobb nemzetközi zöld projektek megvalósítását koordináló szervezetnek, a Zöld Klíma Alapnak, és ugyanennyire jelentős összegeket várnak az USA-tól az éghajlatváltozás elkerülhetetlen hatásaira való felkészülést támogató Alkalmazkodási Alapnál, vagy éppen az újonnan felállított úgynevezett Veszteségekre és Károkra Reagáló Alapnál, amely olyan fejlődő országoknak biztosítana támogatásokat, amelyek az éghajlatváltozás már bekövetkezett hatásaitól szenvednek.
Finanszírozni való tehát lenne bőven, és ezt úgy is lehet – ügyesen – csinálni, hogy azzal akár amerikai cégeket is támogathatna a Trump-kormányzat. Lehetne mindezeken kívül is bilaterális megállapodások keretében klímatámogatásokat adni. De ha valaki magát a klímaváltozás tényét vonja kétségbe, bajosan fog azzal kapcsolatban finanszírozást biztosítani. Márpedig sok fejlődő ország azzal érvel, hogy ha nem kap forrást, akkor nem tud vagy nem fog kibocsátást csökkenteni, ami végső soron mindenkinek rossz lesz.
Az ilyen típusú befektetések – ha jól csinálják őket – egyébként sokszorosan térülnének meg. Ráadásul hozzájárulhatnának a Trump által is elutasított nemzetközi migráció erősödésének csillapításához helyi munkahelyek teremtésével és egyáltalán az élhető létfeltételek megőrzésének biztosításával (ezzel a témával a Green Policy Center is foglalkozott a Klímaváltozás és biztonság című szakpolitikai javaslatcsomagjában). És akkor nem beszéltünk a rengeteg tudományos tevékenyég finanszírozásának leállításából eredő károkról. Persze elképzelhető, hogy más országok „beugranak” az USA helyett, és többletpénzt biztosítanak, de az amerikai hozzájárulás így is nagyon hiányozni fog, mert nem ahelyett, hanem amellett kéne növelni ezek összességét. A források esetleges elmaradása egyébként magára a Párizsi rendszerre is súlyosan negatívan hathat, ugyanis ambiciózusabb vállalások helyett a fejlődő országok joggal mutathatnak rá, hogy ha nem, hogy nem nő, hanem csökken a támogatásaik mértéke, sőt a legnagyobb történelmi kibocsátó maga sem tesz semmit a kibocsátásai csökkentéséért, miért és hogyan vállalhatnának többet?
Nem a zöld átállásra
Az új amerikai elnök intézkedéseinek harmadik valós nemzetközi hatása ideológiai térben értelmezhető, azonban ez messze nem csak egy elméleti probléma, nagyon is valós negatív következményei lehetnek. Ahogy említettük nem elsősorban a Párizsi Megállapodásból való kilépések szaporodhatnak meg, hanem a már megtett vállalások teljesítése kerülhet még rosszabb helyzetbe.
Óriási ön- és közbecsapás kezd ugyanis elharapózni azzal, hogy a „zöld átállásnak” nevezett folyamatot kezdik egyre többen kikiáltani a gazdasági, versenyképességi bajok fő felelősének. Lássuk be, épp fordítva van, a gazdasági bajaink egyre inkább annak lesznek a következményei, hogy lassan elérjük a természeti környezet kirablásának határait és beleütközünk a valóságba, ahol egyre szűkösebben és egyre drágábban állnak majd rendelkezésre nyersanyagok, az élelmiszer stb. Amikor teljesen elszárad a termés, komplett városrészeket visz el az áradás, vagy vissza kell fogni pl. az atomerőművek termelését a hűtővíz túl meleg hőmérséklete miatt, és ezek miatt jelentős károk, élelmiszer-áremelkedés vagy esetleg áramkimaradásokból fakadó termelés-visszaesés következik be, akkor talán érthető, mikre gondolhatunk.
És ezek a jelenségek biztosan fokozódni fognak, ugyanis elképesztő mennyiségű üvegházhatású gázt és ezzel együtt óriási energiát teszünk a légkörbe, ami utána extrém időjárási szélsőségek formájában csapódik vissza ránk. Ha pedig ezt felpörgetjük (lásd „Drill, baby, drill”) akkor az elkerülhetetlen gazdasági, ebből következően pedig társadalmi problémáinkat hozzuk még közelebb, és tesszük soha nem látott méretűvé. Akik a „versenyképesség” ideáljával érvelnek, azoktól érdemes lenne megkérdezni, hogy mi is ez a verseny, amire „képesnek” kell lennünk? Mi is a célja ennek a versenynek? Ki lesz a győztese, és az mit nyer vele? Szóval miért jó, ha benevezünk?
Az ún. zöld fordulat, vagy zöld átmenet a fenti kihívásra próbál(t) reagálni több-kevesebb sikerrel. Hogy lehet-e kritizálni az EU European Green Dealjét vagy az amerikaiak Green New Dealjét? Mi az, hogy?! Nagyon is! Hogy érdemes-e „mindent” visszacsinálni, és „végre” újra akadály nélkül elégetni minden olajat és gázt, amit csak találunk? Nemcsak, hogy nem érdemes, de nem is lehet. Ugyanis attól, hogy egy ember, még ha oly nagyhatalmú is ezt képviseli, még nem változik meg minden szereplő gondolkodása.
Mégis komoly károkat okozhat, ha a viták ismét nem a megvalósítás módjairól, hanem a zöldpolitikai célok elérésének szükségességéről szólnak majd. Donald Trump hatalomra jutásával ugyanis a fent vázolt, rövidlátó, a folyamatokat szándékosan félremagyarázó ideológia újra világpolitikai jelentőséget és támogatást kapott, és az európai követői is egyre hangosabbak. Azt mondják, hogy az EU „kinyírja”, „lábon lövi” a saját iparát a zöldpolitikai szabályok bevezetésével. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy az USA, Kína, az EU és a többi ország, ha nem éri el a globálisan kitűzött klíma- és egyéb környezetpolitikai céljait akkor lövi lábon magát csak igazán, sőt el is áshatja a jövőjét. Nem Trump elnök fogja tehát tönkre tenni a klímát, de a fenti intézkedések bizony sokat tesznek ezért.
borítókép, grafikák és illusztrációk: masfelfok.hu
