Sokan a hazai folyókba szórják az elhunytak hamvait, művirágokat és mécsestartókat hagyva maguk után a parton. Váci önkéntesek úgy döntöttek, megszabadítják ezektől a vízpartot.
Magyarországon évek óta növekszik az urnás temetkezések aránya. A Magyar Temetkezési Szolgáltatók Országos Szakegyesületének (MATESZSZ) elnöke tavaly novemberben nyilatkozott az Economx portálnak. Palkovics Katalin szerint hazánkban a temettetők immár 70 százalékban a hamvasztást választják. Ennek számos oka van, beszédes adat, hogy az urnás megoldás nagyjából 25-30 százalékkal olcsóbb, mint a koporsós temetkezés.
A temetéshez szükséges 3-400 ezer forintot sokan egyszerűen képtelenek előteremteni. Jelentős részben valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a folyópartokon, hegytetőkön, vadregényes erdei utak mentén sokfelé felbukkannak az urnák és műanyag virágok. Ezek a tárgyak nem bomlanak le a természetben. Erre a jelenségre hívja fel évek óta a figyelmet a váci Bagolybükk Környezet- és Természetvédő Egyesület, melynek tagjai 2017 előtt „Ültess Fát Baráti Kör” néven működtek, hivatalos keretek nélkül. A civilek közösségi oldaluk segítségével saját példákon keresztül inspirálják az embereket, hogy tegyenek ők is a lakókörnyezetükért. Boldog Gabriellával, az egyesület egyik alapítójával beszélgettünk arról, mit kellene tenni azért, hogy a vízpartokról a műanyag virágok és alumínium mécsestartók eltűnjenek.
Mióta okoznak a műanyag urnák és mécsesek Vác térségében a vízparton gondot?
Hosszú évek óta egyre szaporodnak a műanyag és üveg mécsestartók, művirágok, koszorúk, dróttal rögzített szárú virágok a Duna partján. Egy dunai horgász mesélte, hogy gyakran találkozik vízen lebegő műanyag urnával, benne a halott hamvaival. Ez származhat akár a határon túlról is, hiszen messziről jön a Duna, míg hazánkba ér. Régen a hajósokat, halászokat szokás volt vízi megemlékezéssel búcsúztatni, vízbe fulladt embereknek is gyújtottak gyertyát a folyó partján.
Szabályosan jár el ma Magyarországon, aki a vízbe szórja az elhunyt hamvait?
Magyarországon a törvény 2013 óta teszi lehetővé szabályozással a halottak hamvainak kiadását, így bárki élhet a vízbe szórás lehetőségével is. A hamvak elszórása azonban minden esetben a terület tulajdonosának engedélyéhez kötött, dunai szórásnál a folyószakasz tulajdonosához, a Vízügyi Hatósághoz kell fordulni.
Mivel a hagyományos, koporsós temetés költségei nagyon magasak, egyes források szerint már csak 18%-ban választják ezt a megoldást, a hamvak 46,5%-át pedig haza is viszik az emberek. Ezeket a számokat még 2023-ban közölte Palkovics Katalin a duol.hu cikkében.
Egyébként hamvakat Magyarország összes élő vizénél, folyójánál és tavak mentén is van lehetőség kiszórni, az emberek élnek (és visszaélnek) is ezzel a lehetőséggel.
Mi lehet az oka ennek a jelenségnek?
A „saját kezű”, szórásos temetés robbanásszerű elterjedése mögött a társadalom siralmas anyagi helyzete áll. Sokan tudják, hogy már maga a hamvasztási költség is megterheli a hozzátartozókat, nem szeretnék még tovább növelni a terheket. Régen az emberek maguk gyűjtötték össze a saját temetésükre a pénzt, ma már nagyon nehéz, illetve szinte lehetetlen a nyugdíjból félretenni többszázezer forintot.
A magas költségei mellett a vízparti megemlékezést spirituális okokból is választják, a hamvak visszatérnek az örök körforgásba, a lélek tovább megy az úton, egyesülve az élettel, melyet az élő víz jelképez. A szép elképzelések mögött a valóság bosszantóan földhözragadtnak tűnik azok számára, akik szeretnek a folyó partján sétálni, feltöltődni. A gyászolók ugyanis rendre szemetet hagynak maguk után.
Mit tehetnek a „civilek” azért, hogy a helyzet változzon? Akad segítségük az önkéntes munkában?
Évek óta a természetszerető lakosságnak, civileknek kell a lelkiismeretük szavára hallgatva összeszedni a műanyag és üveg mécsestartókat, alumínium mécseseket, műanyag virágokat, drótokat. Mindamellett, hogy az áradó Duna ezeket magával sodorja, az üveg széttörik, az arra járó állatoknak, embereknek sérülést okoz, a drót a természetben akár az állatok pusztulását is okozhatja, a műanyag pedig – ma már mindenki tudja – mikroműanyaggá aprózódva a természetben, már a csapvizünkben is benne van, tehát visszaisszuk saját nemtörődömségünk eredményét, hosszú távon a saját egészségünket kockára téve. Instant karma? A dolog pikantériája, hogy csak a közösségi médiában tudnak üzengetni egymásnak a felek, hiszen senki nem szeretne kegyeletsértőn a gyászolóknak szertartás közben szólni, hogy utána, remélik, elviszik a szemetet.
Mi lehetne a megoldás? Mit tehetünk a vízpartok és erdők tisztaságának megőrzéséért?
Többféle megoldás is felmerülhet, a jelenség egyébként valóban országos jelentőségű, hiszen nemcsak a vizek partján, utak mentén, hanem már erdőben is hagynak a gyászolók maguk után természetkárosító gyászkellékeket.
Vannak települések, ahol bizarr módon már-már temetőre emlékeztető kép fogad a folyó partján – érthető módon ez sokakban kelt visszatetszést. Egy tiszai temetkezési útmutatóban a vízbe szórás taglalásánál kitérnek arra, hogy alacsony vízállás esetén az örvény a hamvakat kisodorja és a lépcsőre keni.
Természetben, szórásos megemlékezéskor törekednünk kellene arra, hogy azt ne természetkárosító módon végezzük. A legegyszerűbb megoldás az lenne, hogyha csak egy szál élő virággal emlékeznénk meg, megvárnánk, míg leég a gyertya, a maradványát pedig kidobnánk a szemetesbe magunk után. Ez a gyakorlatban eddig nem nagyon vagy alig működik.
Segíthetnének a megoldásban akár az önkormányzatok?
Úgy tűnik, országos szabályozásra van szükség a kérdésben. A jelenlegi, túlságosan megengedő szabályozás rengeteg szemetet termel.
Megoldás lehetne, hogy egy településen az önkormányzat kijelöl egy megemlékező helyet a folyó partján, amit rendszeresen takarít.
Erdők esetén ezt nehézkes megoldani – de aki annyira szerette az erdőt, hogy oda szeretné kérni a szétszórását, minden bizonnyal szívügyének tekintette a természetet is, és talán elvárható a hozzátartozóitól is, hogy értsék: a természet részei vagyunk magunk is, amit vele teszünk, magunkkal tesszük.
Írjunk, beszéljünk erről minél többet ,hiszen még mindig nem magától értetődő, annak ellenére, hogy már a méhlepényben és a vérünkben is mikroműanyag úszik, hogy minden szemét, ami eredetileg nem található meg a természetben.
