Mivel a dekarbonizáció túl lassan halad, és a Föld a vártnál gyorsabban túlmelegszik, a klímamozgalom egyes képviselői a klímamérnöki technológiák (azaz a napsugárzás módosítás) államilag finanszírozott kutatásának támogatását javasolják. Erősödik az egykor elképzelhetetlen klímamegoldások ügye?
A szélhámos milliárdos, T. R. Schmidt hordozórakétát fejleszt, amellyel hatalmas mennyiségű ként lőhet fel a sztratoszférába. Célja egyértelmű: lehűteni túlfűtött Földünket, és ezzel megfékezni a klímaváltozás okozta pusztítást. Erőfeszítései egyaránt reményt és rémületet keltenek, két táborra osztva a világot: a kísérleteit ellenzőkre és az azokat támogatókra.
Ez Neal Stephenson Termination Shock című, 2021-es spekulatív klímaregényének összefoglalása. A könyv bemutatja a napelemes klímamérnöki tervezés körüli kulcsfontosságú vitákat: beszél az előre nem látható környezeti hatásokról, a nemzetközi együttműködés hiányáról a használatukat illetően, valamint arról milyen veszélyeket rejthet, ha ennek alkalmazását magánszereplőkre bízzuk – kellő állami felügyelet nélkül.
De a jelenleg folyamatban lévő kísérletek egy részét is megemlíti. 2022-ben az amerikai Make Sunsets startup, amely Schmidt alteregójának, Luke Iseman amerikai vállalkozónak tulajdona, két időjárási léggömböt bocsátott fel a mexikói Baja Kaliforniában. Kén-dioxidot tartalmaztak. A cél az volt, hogy a vegyszert szétterítsék a sztratoszférában, eltereljék a napfényt, majd mérjék ennek hűtőhatását.
A kísérlet erőteljes reakciót váltott ki a mexikói kormányból, amely új jogszabály kidolgozásába fogott az éghajlatmódosító technológiák minden jogosulatlan használatának betiltására. Miután az első ország volt, amely törvényeket fogadott el a napsugárzás módosítással kapcsolatosan, ezután lobbizni kezdett más országokban, hogy globális szabványokat hozzanak létre az ilyen technológiák használatát illetően. Egyelőre azonban nincs sem politikai, sem tudományos konszenzus abban, hogy napsugárzás-kezelés (solar radiation management – SRM) vajon inkább káros vagy hasznos.
Természetellenes eszközökkel történő hűtés?
A klímamérnökség (más néven geomérnökség) a bolygó hűtésére irányuló kísérletekre utal, melyre két nagyon különböző módszer létezik: az egyik a szén-dioxid eltávolítása a légkörből, a másik a beérkező napsugárzás szétterítése.
Az első, az úgynevezett szénmegkötés vagy szén-dioxid-leválasztás és tárolás (CCS) – általában a kevésbé vitatott, részben azért, mert természetes úton is megvalósítható. Például a „negatív kibocsátási stratégiák” által, mint a talajalapú szénmegkötés, melynek célja, hogy a mezőgazdasági talajban tárolja a szenet.
Jó okunk van arra, hogy reményeinket a földbe vessük. A talaj kétszer-háromszor több szenet tartalmaz, mint a légkör, és a növények az emberek által termelt CO2 körülbelül egyharmadát elfogyasztják. Becslések szerint a talaj évente több mint egymilliárd tonna szenet tud megkötni. A gyakorlatban az ilyen „széngazdálkodás” arra ösztönözné a mezőgazdasági termelőket, hogy jobban összpontosítsanak bizonyos évelő növényekre, mint például a miscanthusra, a nyárra, fűzre vagy hagyományos fűfélékre, amelyek nagyobb mennyiségű szenet kötnek meg a talajban.
Megfelelő technológiákkal a szén a föld alatt is megfogható és tárolható. Ahogy Benjamin Bratton filozófus jellemzi: „Ahelyett, hogy kiveszünk valamit a földből és az égbe köpnénk, kiveszünk valamit az égből és a földbe tesszük.” Noha ennek leghatékonyabb módja vitatható, de a szén-dioxid megkötésének szükségessége nem. 2024 márciusában a légkör mért szén-dioxid-koncentrációja 425 ppm (ppm) volt, ami 50 százalékos növekedés az iparosodás előtti adatokhoz képest.
A 350.org környezetvédelmi szervezet, valamint számos klímakutató szerint a légkör „biztonságos” CO2 szintje 350 ppm. Ez azt jelenti, hogy nemcsak le kell állítanunk a további szén-dioxid-kibocsátást, hanem a már az atmoszférában lévő szén nagy részét is meg kell fognunk. Ezért nem elég a sokszor emlegetett nettó nulla gazdaság elérése. 2024-ben már abban vagyunk, amit Bruno Latour francia filozófus „új éghajlati rezsimnek” nevezett. Ha stabilizálni akarjuk éghajlatunkat, egy negatív kibocsátási forgatókönyvet kell követnünk.
Tanuljunk a természeti katasztrófákból
Az igazi vita a klímamérnöki tervezés második módszerénél kezdődik. A napsugárzás eltérítésével a nap hőjének egy része nem jut be a légkörünkbe, és így nem kerül az üvegházhatás csapdájába. Ez a részleges deszolizáció hűsítő hatással lesz a Föld felszínére. Eddigi legtöbbet tárgyalt és fejlesztett változata a „sztratoszférikus aeroszol injekció” (SAI). Ezzel kísérletezett a Make Sunsets, és T. R. Schmidt is, és számukra egy természeti jelenség jelentett ihletet: egy vulkán kitörése és ezáltal termelt légkörhűtő aeroszolok.
Amikor 1815-ben az indonéziai Tambora-hegy kitört, hatalmas részecskefelhőt bocsátott ki, amely gyorsan terjedt a sztratoszférikus sugárfolyamat által, végül láthatatlan aeroszolfelhőt alkotott a Föld körül. Ez által évekig lehűlt a globális klíma (szimulációk szerint körülbelül 1 Celsius-fokkal). A következő év Európában és Észak-Amerikában „nyár nélküli évként” vált ismertté. Világszerte tömeges megmozdulásokat hozott, sikertelen betakarításokat, éhínséget, élelmiszer-lázadásokat, járványokat és társadalmi zavargásokat. Ezek a hűsítő hatások keltették fel egyes kutató figyelmét, akik amellett érvelnek, hogy lehet, hogy ezeket a technológiákat be kell építeni klímastratégiánkba.
Kapitalista csel?
A klímavészhelyzet lehetséges megoldásai közül a klímamérnöki tervezés tűnik a legkevésbé kívánatosnak. A klíma-mozgalmak és az ehhez kapcsolódó diskurzusok ezt a megoldást általában téveszmés technofixnek, sőt, a fosszilis tüzelőanyag-ipar késleltető stratégiának tartják, amelyet azért hirdetnek, hogy a szén-dioxid mentesítés kevésbé tűnjön sürgetőnek. Végül is, ha elkezdjük azt hinni, hogy hatékonyan tudjuk manipulálni az éghajlatot, a kormányok még kevésbé hajlanak arra, hogy a szükséges tempóban csökkentsék a fosszilis tüzelőanyagok használatát.
Egy ilyen hatalmas beavatkozás az egyébként is törékeny éghajlati rendszerben még ennél is súlyosabb következményekkel járhat. Az időjárási minták megzavarása, az ökoszisztémák széles körű károsítása, a bolygószennyezés, a közegészségügy hanyatlása – ilyen kockázatok mellett, miről érdemes itt beszélni?
Jelenleg egy erős iparosításellenes áramlat uralkodik a zöld mozgalomban, amely a technológiát és a technológiai civilizációt önmagában is problémának tekinti, ami helyett inkább a természet alapú megoldásokat szorgalmazza. Amellett érvelnek, hogy eleve a természettől való elidegenedésünk váltott ki ilyen közömbösséget a bolygó egészségével szemben, és ezért a technológiai megoldásokra hagyatkozás helyett újra kapcsolatba kell lépnünk a természettel. Ehhez hasonlóan az antikapitalista zöld baloldal szintén kapitalista álmegoldásnak tekinti a klímamérnöki megoldásokat.
A szakértők is fenntartásaikat fejezték ki. 2022-ben a világ egyetemeinek és kutatóintézeteinek aggodalmaskodó tudósai elindították a „szoláris klímatervezés tilalmáról szóló megállapodás” kezdeményezését. Nyílt levélben „azonnali politikai lépésekre szólították fel a kormányokat, az ENSZ-t és más szereplőket annak érdekében, hogy megakadályozzák a napenergia klímatervezésének normalizálást, mint egy klímapolitikai lehetőség”. Azóta több mint 450 tudós írta alá a levelet. Az aláírók szerint minden olyan kísérlet, amely a napenergia klímatervezés témájával kapcsolatos újabb vitát nyitna, egyszerűen legitimálná azt, ami továbbra is tabu. A kezdeményezés elsősorban a meglévő korlátozások szigorítására irányul – elvégre még 2010-ben az ENSZ biodiverzitási egyezménye részleges moratóriumot hirdettek a napenergia klímamérnöki fejlesztésére.
A klímamérnökség kizárása a bolygó felmelegedésének leküzdésére szolgáló legitim lehetőségek közül azonban visszafelé is elsülhet. Holly Jean Buck, a New York-i Buffalo Egyetem Környezetvédelmi és Fenntarthatósági adjunktusa a nyílt levélre adott válaszában azzal érvelt, hogy ha a tiltásokat bevezetnék, akkor megszűnnének az államilag finanszírozott és átlátható kutatások. Ez viszont megnyitná a terepet a veszélyes, titkos vagy illegális kutatások előtt, ami aztán tényleg olyan forgatókönyveket eredményezhetne, mint amilyenek a Stephenson féle regényben olvashatók. Röviden, ha a hivatalos kutatást betiltják, megnő a szélhámosok általi felelőtlen próbálkozások kockázata.
Klímamérnökség, mint vészhelyzeti válasz
Májusban a The Guardian megkérdezte a klímaváltozással foglalkozó kormányközi testület (IPCC) több száz klímakutatóját, hogy milyen mértékű globális felmelegedésre számítanak. Az eredmények kijózanítóak: a válaszadók csaknem 80 százaléka úgy látja, hogy a hőmérséklet legalább 2,5 Celsius-fokkal emelkedik az iparosodás előtti szinthez képest. A Nature-ben megjelent 2018-as cikk már kimutatta, hogy „jó esély van” arra, hogy a „biztonságos” 1,5 Celsius-fokos küszöböt 2030-ra átlépik, nem pedig 2040-re, ahogy azt az IPCC jósolta. A cikk szerzői szerint ez az állapot három tendenciának köszönhető: a növekvő kibocsátás, a természetes éghajlati ciklusok és – paradox módon – a csökkenő légszennyezés.
“A kormányok gyorsabban számolják fel a levegőszennyezést, mint ahogyan azt az IPCC és a legtöbb klímamodellező feltételezte” – jegyezték meg a cikk szerzői. „Az aeroszolok, köztük a szulfátok, nitrátok és szerves vegyületek, visszaverik a napfényt. Ez az aeroszolpajzs hűvösebben tartotta a bolygót, globálisan akár 0,7°C-kal is.”
James Hansen klimatológus figyelmeztetett arra, hogy az ipar, különösen a hajózás aeroszolkibocsátásának csökkentése a globális hőmérséklet emelkedését okozhatja. Más szóval, a légszennyezés eddig azt valósította, ami a sztratoszférikus aeroszol injekció célja lenne: hűtötte a bolygót a kis részecskék visszaverő tulajdonságainak felhasználásával. Bizonyos értelemben már most klímamérnöki munkákat végeztünk a bolygón – nem szándékosan, hanem az ipari szennyezés mellékhatásaként.
Kínában a környezetszennyezés elleni évtizedes küzdelem 90 százalékkal csökkentette a kén-dioxid-kibocsátást, ami több százezer életet mentett meg, de közben hozzájárult ahhoz, hogy az ország átlag hőmérséklete 0,7 fokkal emelkedjen.
Mivel egy túllövéses forgatókönyv (azaz a 1,5 fokos küszöb átlépése) egyre valószínűbb, nem meglepő, hogy egyes progresszív véleményvezérek elkezdték komolyan venni a klímamérnöki elképzeléseket.
Út a mély dekarbonizációhoz
A közelmúltban Andreas Malm, Holly Jean Buck és J. P. Sapinski által szerkesztett esszégyűjteményben szerzők egy csoportja azon gondolkodott, hogy a túlmelegedés korszakában szükség lehet-e klímamérnöki megoldásokra. Ellentétben azzal a kritikával, miszerint a klímatechnológiák pusztán kapitalista technofixek, amelyek elkendőzik a radikális átalakítás szükségességét, Malm, az klímamozgalom neves szereplője, azzal érvel, hogy a napenergia klímamérnöki technológiája hosszú távú sikereket érhet el, feltéve, ha elmozdulás történik a szabadpiaci módszerektől a demokratikus tervezése felé. Ebben a forgatókönyvben egy központi tervező vezetne egy átmeneti globális napenergia klímamérnöki programot, amelyben a közjó érdekében minden állam együttműködne, és amelyből kizárnák a magán, profitorientált szereplőket.
A könyv a „klímatervezés kritikus politikai ökológiája” mellett szól, azzal érvelve, hogy kerülnünk kell mind a technofil és technofób előfeltevéseket, és ehelyett a klímatervezést egy – az erőteljes dekarbonizációt és alkalmazkodást célzó – komplex, jól megtervezett klíma-vészhelyzeti stratégia részének kell tekintenünk.
Egy friss tanulmány szerint, ez egy olyan stratégia, amely egyre népszerűbb a globális dél országaiban. „A globális észak és a globális dél közötti megkülönböztető vonás, amely a legjelentősebbnek tűnik [ami a klímamérnöki szemléletet illeti], az az országok lakosságainak átlagéletkora” – írják a tanulmányban. „Azok, akik a fiatalabb népességű országokban élnek […], általában lényegesen nagyobb támogatást fejeznek ki az éghajlat-beavatkozási technológiák iránt.” Ez egy olyan tágabb tendencia része, amelyben a fiatalabb generációk, akik még a jövőben bőven megtapasztalhatják a klímaválság hatásait, általában fogékonyabbak az ilyen típusú válaszokra.
Nincs mérnöki munka kutatás nélkül
Ahelyett, hogy moratóriumot vezetnénk be a klímamérnökségre, és ezáltal megnyitnánk az ajtót a magánjellegű és nem ellenőrzött törekvések előtt, a nemzetközi közösségnek arra kell törekednie, hogy megtegye azt, amit Buck és mások (beleértve az ENSZ által kijelölt szakértőket is) szorgalmaztak: létre kell hozni „az éghajlatkutatási központok globális hálózatát annak érdekében, hogy megbízható és legitim klímamérnöki kutatások legyenek”. Ez a nemzetközi együttműködés lehetővé tenné, hogy jobban megértsük az általunk oly kevéssé ismert technológiák kockázatait és lehetőségeit.
Buck szerint egy ilyen hálózat modelljei lehetnek – az élelmezésbiztonságot, az agroökológiát és az éhínség megelőzését célzó kutatásokat elősegítő – CGIAR központok. Sajnos azonban közel sem állunk egy ilyen megoldáshoz: a klímamérnöki kutatások szétszórtak, marginálisak és hiányzik az erre fordítandó közpénz. Jelenleg a napelemes mérnöki modellkészítés vezető központja a Harvard Solar Geoengineering Research Program (HSGRP), amelyet egy magánszemélyek és magánalapítványok által felállított 16 millió dolláros alap finanszíroz. Ám a nyilvános felügyelet teljes hiánya se nem kívánatos, se nem szükséges.
Jelenleg legalább két közfinanszírozott kutatási program létezik, amelyeket érdemes megemlíteni: a – Földi Sugárzásháztartás (ERB – Earth Radiation Budget) kezdeményezést amely az Egyesült Államok Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Igazgatóságán belül működik, valamint az EU GeoEngineering and Negative Emissions útvonalai Európában (GENIE) nevű programja. Ellentétben a különböző moratóriumokkal, a legjobb út az állami infrastruktúra bővítése lehet, amely az éghajlatváltozást előidéző technológiák területét a nemzetközi együttműködés és az interdiszciplináris kutatás irányába tereli.
Az átlátható kutatás, mely párbeszédben áll a nyilvánossággal, lesz a legjobb módja annak meghatározására, hogy a napenergia-technika egy életképes éghajlati stratégia részévé válhat-e, vagy olyan technológiai zsákutcáról van szó, amelynek veszélyei meghaladják az előnyeit. Ahogy Peter Singer filozófus fogalmaz: „Jelenleg fogalmunk sincs, hogy a napsugárzás-kezelés (SRM) kockázatai meghaladják-e annak kockázatait, ha nem próbáljuk meg. Akkor járunk el bölcsen, ha megpróbáljuk ezt kideríteni.”
Fordította: Csillag Gábor
Forrás: Green European Journal
Az eredeti cikk elérhető itt:
https://www.greeneuropeanjournal.eu/the-promises-and-perils-of-geoengineering/
Attribution-NonCommercial 4.0 International licenc
