A katasztrófavédelem kigolyózásával az utolsó autonóm hatósági szereplőt is kizárta a kormány a hatalom számára fontos beruházásokból. A lépéssel a magánberuházók időt és pénzt nyernek, a környezet és az egészségünk viszont borítékolhatóan veszít, ami mögött nagyon nehéz fölfedezni a közérdeket.
Előbb – szerzői minőségében – a mára, felejthetetlen produkciója ellenére, méltán elfeledett Szájer József, majd a kormányfő, Orbán Viktor ígérte meg ország-világ előtt, hogy az Alkotmány alaptörvényre cserélése nem jár a környezetvédelem jogi és intézményi garanciáinak csökkenésével. Nem is járhat(na) amúgy, mert az Alkotmánybíróság a visszalépés tilalmáról szóló nevezetes határozatában kimondta: amíg az egészséges környezethez való alapjog része a magyar jogrendnek, a környezet- és természetvédelem jogszabályban rögzített szintje nem csökkenthető legálisan. Aztán történt, ami történt: megszüntették az önálló zöldhatóságot, a kiemelt beruházásokról szóló törvény módosításával a hatalom számára legfontosabb (részben magán-) projekteket kivonták az érdemi hatósági és társadalmi kontroll alól, a zöld jogszabályok betartatása utolsó mentsvárként a bíróságokra marad – hogy az új szisztéma mennyit képes biztosítani az említett alapjogból, azt a környezetet és az egészséget egyaránt veszélyeztető akkugyárak és akkuhulladék-feldolgozók körüli ismétlődő botrányok mutatják meg a legtisztábban. Most pedig ezt a rendszert gyengíti tovább a kormány azzal, hogy a katasztrófavédelem kiemelt beruházásokat érintő iparbiztonsági, vízügyi, vízvédelmi és tűzvédelmi hatósági jogosítványait is a kormányhivatalokhoz telepíti.
A környezet- és természetvédelem önálló, a mindenkori kormánytól formálisan független hatósági intézményrendszerének létrehozása a rendszerváltás egyik fontos vívmánya volt. A környezet- és természetvédelmi hatóságok élén szakmai kritériumok alapján, és nyílt pályázat útján kinevezett szakemberek álltak, olyannyira, hogy országos botrány lett belőle, hogy 2010-ben, a kormányváltás után az akkori környezetvédelmi államtitkár egy csupán biológiatanári végzettséggel rendelkező vezetőt ültetett a Fejér megyei felügyelőség igazgatói székébe. Az utódintézmény megyei kormányhivatalokat (amelyeknek a főosztályaiként működnek ma az egykori felügyelőségek) ugyanakkor politikai kinevezettek irányítják: az újabban főispánnak nevezett kormánymegbízottak kiválasztásánál az egyetlen érdemi kritérium a kormány(fő) iránti lojalitás; a közigazgatási tapasztalat és a jogi végzettség csupán előny, de nem feltétel, a környezetvédelmi szakértelem pedig hivatalosan még előnynek sem számít. Utóbbi azért súlyos probléma, mert hiába állnak esetleg szakemberek a kormányhivatalok környezet- és természetvédelmi főosztályai élén, a főnökeik, azaz a kormányzati/kormányfői akaratot közvetítő főispánok átnyúlhatnak a fejük fölött.
Ebben a felállásban a katasztrófavédelem képviselte a szakmai autonómia utolsó védvonalát – annak ellenére is, hogy az Orbán-rendszerben szintén alapos átalakításon esett át, és (többek között a tűzoltóság minden magyar hagyománnyal ellentétes bekebelezése után) a belügyminiszter kézi vezérlése alá került. Katasztrófamegelőzési ügyekben azonban hajlamos volt szakhatóságként fellépni, azaz tiltani, korlátozni, illetve ellenőrizni. Hogy csak egyetlen példát említsünk: visszavonták a haváriák sorát produkáló szigetszentmiklósi akkumulátorgyár engedélyét – ilyesfajta erélyes fellépést a kormányhivataloktól az akkumulátor-nagyhatalommá válásunk kezdetei óta nem láthattunk. És a jövőben várhatóan nem is fogunk, a jogfosztott katasztrófavédelemtől sem: általánosságban sem lesz lehetőségük beleszólni, a módosításokat tartalmazó rendelet pedig a biztonság kedvéért név szerint is felsorolja azokat a jelenleg zajló illetve előkészület alatt álló beruházásokat, ahol a katasztrófavédőknek a továbbiakban semmi keresnivalójuk.
Hogy mi ebben a közérdek, mennyiben szolgálja a környezeti biztonságot, az egészségvédelmet, netán a jövendő generációk érdeket, azt nem tudni, a szóban forgó rendelet sem ad hozzá támpontot. Sokkal könnyebb azt megérteni, hogy mi benne a kockázat, és hogy ennek ellenére miért csinálják. Ma Magyarországon az állam a legnagyobb beruházó, ha pedig nem csak az állami finanszírozású, hanem a kormányzati akaratból, de magántőke felhasználásával megvalósuló beruházásokat is ide számítjuk, akkor egyértelműen domináns helyzetben van. Ezen projektek esetében a kormányzati akarat arra irányul, hogy a beruházások minél gyorsabban, minél alacsonyabb költséggel megvalósulhassanak. A környezet- illetve katasztrófavédelmi előírások betartása költségnövelő és időhúzó tényező. Kétféle érdekviszony áll tehát szemben egymással, a „köznek” pedig (amennyiben egy egyébként értelmes fejlesztésről van szó, ami mondjuk egy akkuüzem esetében nem mindig magától értetődő) az az érdeke, hogy mindkettő érvényesüljön. Erre találták ki a független hatósági rendszert: az autonóm hatóságnak nemhogy azzal nem kell törődnie, hogy mennyi idő alatt épül fel az üzem, vagy mennyibe kerül, de azzal sem, hogy mit akar a kormány – neki csak az számít, hogy ne veszélyeztesse az építők, a majdan ott dolgozók, a környezetében élők és az utánunk jövő nemzedékek jogait, meg a környezeti értékeket. Ez a fajta autonómia azonban a kormányhivatal, és az azt vezető kormánymegbízott esetében föl sem merül: neki definíciószerűen az a dolga, hogy a kormány akaratát érvényesítse.
Gödön, Komáromban, Iváncsán stb. látjuk, hogy ez a fajta hatósági szemlélet hova vezet: halálesetek, sorozatos egészségkárosodások, drasztikusan romló életminőségű települések járnak a nyomában, és ezek még csupán a rövid távú következmények. A katasztrófavédelem jogfosztása nyomán a környezetvédelmi jogérvényesítés hazai leépülése minden bizonnyal felgyorsul – kérdés, lesz-e valamilyen alkotmányos fék, vagy meg kell várnunk, amíg mondjuk egy tömeges havária bizonyítja be (a döntéshozók számára is), hogy ez az út járhatatlan.
