A Fővárosi Szabó Ervin Központi Könyvtár vezetőjének irigylésre méltó hobbija van, aktívan túrázik és népszerűsíti Magyarország természeti kincseit az interneten. Útjain élete párjának társaságában ismerkedik hazánk és Európa legszebb tájaival, az ott élő emberekkel.
Inkább meghallgatná? Nyomja meg a lejátszás gombot!
Farkas Ferenc családjában régóta jelen van a túrázás, már a nagyapa is szenvedélyes természetjáró volt. A könyvtárigazgató bő harminc esztendő alatt egyszer már „körbeért az Egyenlítőn”, mintegy negyvenezer kilométert tett meg gyalogszerrel meseszép tájakon. Szó szerint keresztül-kasul bejárta hazánkat. Farkas Ferenc a magyar vidéken a természet szépsége mellett helyiekkel is megismerkedik, jóízű beszélgetésekkel piheni ki egy-egy keményebb nap fáradalmait.
A bibliofil természet- és emberszeretete más módon is megnyilvánul, munkájához hozzátartozik a tudomány népszerűsítése, melyet több fórumon is lelkesen művel. A Facebookon vezetett Nekem szülőhazám elnevezésű blogját ezrek követik, nem véletlenül. Farkas Ferenc mesélt a Zöld Hangnak a túrázás szépségeiről, érdekes kalandokról, értékes emberekről és arról, hogyan kellene viszonyulni a természethez.
Mit szabad tudni “civilben” Önről? Hol és mi foglalkoztatja a hétköznapokon?
A fővárosban élek, amit bár hétvégén rendre faképnél hagyunk, hogy az országot és alkalmanként a világot járjuk, de külföldről hazatérve is mindig megállapítom, hogy az egyik legszebb és számomra a legkedvesebb város Budapest. Van persze ezernyi problémája, de mégis van varázsa és szerencsére emberi léptékű.
A munkám is hozzáköt, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárának munkáját irányítom, melynek a gyönyörű Wenckheim-palota ad otthont. Ez egy izgalmas, sokszínű feladat, csak ezt a könyvtárunkat évi hatszázezer látogató keresi fel és külföldről is több tízezer turista látogatja. Foglalkoztat a kulturális marketing, az olvasás népszerűsítés, rendszeresen vezetek beszélgetéseket ismert személyiségekkel.
Ezt a munkát egészíti ki, ellenpontozza a természetjárás, melyben Lilla, a párom, remek társam. Mindenkinek csak ajánlani tudom azt, hogy egymás “kipróbálásában” jó recept a párkapcsolat elején egy hosszabb vadkempinges vándortúra, ha ott működik a dolog, utána nagy baj már nem lehet.
Mióta érez vonzalmat a természet iránt? Mikor érezte azt először, hogy „ideje útnak indulni”?
Lehet, hogy vannak genetikai alapjai, mert nagyapám is szenvedélyes túrázó volt, persze akkor még nem voltak ilyen felszerelések, nem lehetett otthonról mindent meg szervezni, de valószínűleg jóval spontánabb élményeket élt meg. Amúgy már középiskolás koromban is vonzott az erdő, de egyébként később könyvtári berkekben is szerveztünk környezetvédelmi táborokat, még Kispesten, de volt egy túraköröm is, hét éven keresztül vezettem az Ott vagyunk már? csapatot, bár a logisztika néha nehézséget jelentett. Volt olyan túra, ahol több mint hetvenen jöttünk össze.
Azt tudja, hogy körülbelül hány helyén járhatott eddig az országnak?
Mintegy harminc éve túrázom. Az utóbbi bő évtizedben – azóta egy applikáció tartja számon a túrákat – összesen közel negyvenezer kilométert gyalogolva jelképesen a Földet kerültem meg, igaz jobbára Magyarországon. “Fordított Petőfiként” inkább a hegyek vonzanak, a 2550 kilométer hosszú Országos Kékkört körbejártuk, az 1170 kilométeres OKT-t most éppen hatodjára, de mindig más arcát mutatja. A hazai hegyvidékeken kis túlzással szinte minden jelzett utat bejártunk.
Külföldre is inkább túrázni járunk, mint mondjuk tengerparton pihenni. Az ismerőseink néha csodálkoznak, hogyan tudjuk így szervezni az életünket. Ennek persze ára van, például hétvégén is mindig hajnalban kelünk. Egyébként ahogy az olvasás esetén sem gondolom, hogy önmagában attól több lenne valaki másoknál, mert olvas, a túrázás miatt sem gondolom, hogy több lenne, viszont az biztos, hogy nagyon sok élményt ad mindkettő.
Melyik útjára emlékszik legszívesebben? Melyek voltak a legérdekesebb túrák?
A már említett vándortúrázás egy részről, úgy sokkal jobban része lesz az ember az adott vidéknek és kötetlenebb is. Így jártuk be először a Balaton-felvidéket, a Mecseket, Bükköt, Zemplént. Az emberekkel való találkozások sokat tesznek ehhez hozzá. Beszélgettünk a zempléni Erdőhorváti presbiterétől börtönviselt, de most kemény fizikai munkát végző encsi roma férfiig sokakkal. De elég csak bemenni egy kisboltba, vagy kocsmába, azok a helyi élet tükrei. Sokan mondjuk a borsodi Cserehát szegény falvain félelemmel vágnak át, de mi megtanultuk, hogy egy egyszerű köszönés jó útlevél. Mindig mondom, hogy a politikusoknak kötelezővé kellene tenni mondjuk a Kékkör lejárását.
Nagy szerelem Erdély, a Bihar, a Gyimesek, a Hagymás-hegység nagyon megkapóak. Ott szintén értek meglepetések, bizonyítva, hogy az előítéletekkel óvatosan kell bánni: Bedellőre menet, a rengeteg közepén, augusztus 20-án román fiatalokkal találkozva kiderült számukra, hogy magyarok vagyunk és erre lelkesen gratulálni kezdtek nemzeti ünnepünkhöz, de Kalotaszeg vidékén szintén román rendőr volt az, aki – ott is gyalogtúráztunk a falvak templomai között – megállva mellettünk felajánlotta, hogy elvisz minket a Varjúvárnál lévő szállásunkig. Egyáltalán nem akarom az etnikai együttélést idealizálni, de ahogy az ottani, akkori magyargyerőmonostori lelkész mondta rendre a politika szítja a feszültséget.
Távolabbi vidékekről kedvencünk Cornwall – ott belekóstoltunk a Kelta Útba, Írország, Umbria, a cseh homokkővidék – tavaly ott többek között néhány éve földrengés sújtotta Norcia, Castelluccio környékét jártuk be, hihetetlen vendégszeretettel fogadtak minket – most pedig a skót Felföld került sorra.
Egy népszerű túrázással kapcsolatos blogot is jegyez. Körülbelül mennyien követik rendszeresen a bejegyzéseit?
Több-kevesebb rendszerességgel 4-5 éve írom, most közel húszezren követik a Nekem szülőhazám oldalt, de ez amolyan hobbioldal. A hangulatvideó tartalmak révén mondjuk nagyságrenddel több ember érhető el, néhány egyenként félmilliós, vagy azt meghaladó nézettségű videó sokakhoz eljutott.
Persze ilyenkor gyakran kiderül, hogy bármin össze tudnak vitatkozni az emberek, a legártatlanabb dolgokon, a rókáktól a medvehagymáig, bevallom, a közösségi médiában ezt a stílust nagyon nem kedvelem. Viszont mindig meglep, zavarba hoz, ha túra közben “felismernek”, erre is volt többször példa, a legkülönösebb ilyen eset az erdélyi Torockószentgyörgy kisboltjának eladója volt.
Mi a célja a bloggal?
Eredetileg csak a személyes oldalamról akartam “leválasztani” az ilyen típusú tartalmakat, mert sok ismerős osztotta onnan tovább. A cél nem teljesen tudatos, de egyfajta ajánlása akar lenni a bejárt vidékeknek és annak, hogy érdemes felkelni, elindulni, kilépni a komfortzónából. A képek szinte utómunka és instafilterek nélkül kerülnek fel.
Teljesen feleslegesnek tartom a valóságot ilyen formában idealizálni, drámaivá tenni, nem lehet mindenhol kék ég bárányfelhőkkel. Tudatosan hangsúlyozom mindig, hogy nem tartom magam természetfotósnak, csak “dokumentálom” az utakat és esetenként szerencsém van, hogy jókor vagyok jó helyen. Soha nem pályázom a képekkel sehová, de a Nők Lapjától Cartographia kiadványokig azért megjelentek itt-ott. Annak szoktam a legjobban örülni, ha egy-egy vidékről szóló bejegyzés az ottélőkhöz, vagy az onnan elszármazottakhoz eljut és ők hozzátesznek információkat, érdekességeket.
Hogyan látja napjainkban a hazai természetvédelem helyzetét? Milyen tapasztalatai vannak ezen a téren?
Nagyon sok elkötelezett szakembert látok, például a természetvédelmi őrök között. No meg felelősen gondolkodó civil szervezeteket.
Az erőforrások kizsákmányolása viszont riasztó, aminek a jogszabályok gyakran úgy tűnik, hogy nem adnak kellő korlátot. Az erdőket járva nagyon sok a végvágás, a helyük meg vagy erodálódik, vagy bebozótosodik, papíron persze erdő marad, de minőségében… S itt most nem arra gondolok, hogy mondjuk a fenyvesek cseréje ne lenne indokolt a klímaváltozás miatt. A szívem fáj miatta, de megértem. Az építőipar miatt a kőbányák is aktívan terjeszkednek és bár most éppen csapadékosabb periódust tapasztalunk, de például az Alföldi Kéktúrán látható volt, hány korábbi tó száradt ki, így amikor vízigényes ipari beruházásokról olvasok, bőven van bennem aggodalom.
A természet védelméről, a klímaváltozásról sok szó esik, de az azért látható, hogy a hétköznapokban ezt magánemberként aprópénzre váltani, tudatosnak lenni nehezen megy, az eldobható csomagolásoktól – például a számomra teljesen érthetetlen dolog, hogy ha régen jó volt a tölcséres fagyi, minek kell ehetetlen műanyag/papírpoharas változatot kínálni – a túlzott autóhasználatig sok jele van ennek. De az is tanulságos, hogy bár egyre csökken Magyarország lakossága, mégis egyre több mindent építünk be, az agglomerációtól a Balaton partjáig.
Mit üzenne azoknak, akik (Önhöz hasonlóan) felelősen gondolkodnak a természetről?
Tisztelni, meghallgatni másokat és elfogadni, hogy nem látjuk egyformán a világot. Ezzel annyi a baj, hogy ez kölcsönös kellene legyen. De még akkor is ezer dolog köt össze minket és ezt jó (lenne) mindig fejben tartani. Nekem se mindig sikerül.
Akár felidézhetem a Másfélmillió lépés főcímdalát is: “Indulj el egy úton…”.
A mai kor embere számára pedig azt mondhatom, hogy napjainkban divatos a közösségi megosztáson alapuló szolgáltatások köre (egyébként a könyvtár talán a legelső ilyen volt), valahol a Földet is közösen használjuk elődeinkkel és utódainkkal. Hagyjuk úgy gyerekeinkre, ahogy mi is szépnek látjuk.
Fotók: Farkas Ferenc
