Ferenc pápa egy új világnapon: A megöregedés nem büntetés, hanem áldás!

Ferenc pápa szerint egyfajta betegségnek tartják napjainkban az öregséget, mellyel jobb elkerülni mindenféle érintkezést: az idősek nem érintenek bennünket – gondolják –, jobb, ha minél távolabb vannak, esetleg együtt, olyan helyeken, ahol gondoskodnak róluk, és amelyek megóvnak minket attól, hogy törődnünk kelljen gondjaikkal. A Szentatya új világnapot vezetett be 2021-ben, a nagyszülőkét és idősekét, amelynek dátuma július negyedik vasárnapja, vagyis idén július 24. Az alkalomból az alapító üzenetet írt, amelyet a Magyar Kurír fordításában adunk közzé az alábbiakban.

A 92. zsoltár verse – „öregségükben is gyümölcsöt teremnek” (Zsoltárok könyve 92,15) – jó hír, igazi „evangélium”, melyet a nagyszülők és idősek második világnapja alkalmából hirdethetünk a világnak. Ez szembemegy azzal, amit a világ gondol erről az életkorról, és azzal a megkeseredett hozzáállással is, amelyet néhányan közülünk, idősek közül tanúsítanak, akik kevés reménnyel haladnak előre, és semmit sem várnak már a jövőtől.

Az öregség sok embert megrémít.

Egyfajta betegségnek tartják, mellyel jobb elkerülni mindenféle érintkezést: az idősek nem érintenek bennünket – gondolják –, jobb, ha minél távolabb vannak, esetleg együtt, olyan helyeken, ahol gondoskodnak róluk, és amelyek megóvnak minket attól, hogy törődnünk kelljen gondjaikkal. Ez a „leselejtezés kultúrája”: az a mentalitás, amely azt érezteti velünk, hogy különbözünk a leggyengébbektől, semmi közünk törékenységükhöz, és feljogosít arra, hogy azt képzeljük, külön utakon járunk „mi” és „ők”.

Valójában azonban a hosszú élet – ahogy a Szentírás tanítja – áldás, és az idősek nem számkivetettek, akiktől el kell távolodni, hanem a bőséges életet adó Isten jóságának élő jelei.

Áldott az az otthon, amelyben időssel törődnek! Áldott az a család, amely megbecsüli a nagyszülőket!

Az öregkor valójában olyan időszak, amelyet nem könnyű megérteni, nekünk sem, akik már benne élünk. Bár hosszú út megtétele után érkezik, senki sem készített fel rá, szinte meglepetésként ér bennünket. A fejlettebb társadalmak sokat költenek erre a korosztályra, de nem segítenek értelmezni azt: gondozási terveket, de nem létterveket kínálnak. Ezért nehéz a jövőbe tekinteni és olyan horizontot találni, amely felé törekedni lehet. Egyfelől igyekszünk elűzni az öregséget azzal, hogy elrejtjük ráncainkat és úgy teszünk, mintha mindig fiatalok lennénk; másfelől úgy tűnik, nem tehetünk mást, mint hogy kiábrándultan élünk, beletörődve abba, hogy már nem tudunk „gyümölcsöt teremni”.

A munkavégzés befejezése és a gyerekek családból való kirepülése megszűntetik az okokat, amelyekért annyi energiánkat áldoztuk. Annak felismerése, hogy erőnk megfogyatkozóban van, vagy egy betegség kialakulása válságba sodorhatja bizonyosságainkat. A világ – a maga gyors tempójával, mellyel nehezen tudunk lépést tartani – úgy tűnik, nem hagy számunkra alternatívát, és arra késztet, hogy elfogadjuk a leselejtezés gondolatát. Így a zsoltár imája száll az ég felé:

„Öregkoromban se taszíts el magadtól, akkor se hagyj el, ha erőm elfogy!” (Zsoltárok könyve, 71,9).

De ugyanez a zsoltár – mely nyomon követi az Úr jelenlétét a különböző életszakaszokban – arra hív, hogy továbbra is reménykedjünk: jöhet az öregség és megőszülhetünk, az Úr mégis éltet majd, és nem hagyja, hogy a rossz legyőzzön bennünket. Ha bízunk őbenne, erőt találunk majd ahhoz, hogy megsokszorozzuk dicséretünket (vö. Zsoltárok könyve 71,14–20), és felfedezzük, hogy az öregedés nem csupán a test természetes elhasználódása vagy az idő elkerülhetetlen múlása, hanem a hosszú élet ajándéka.

A megöregedés nem büntetés, hanem áldás!

Ezért vigyáznunk kell magunkra, és meg kell tanulnunk lelki szempontból is aktív öregkort élni, ápolva belső életünket Isten igéjének buzgó olvasásával, mindennapi imádsággal, a szentségek vételével és a liturgián való részvétellel.

Teréz anya és Ronald Reagan. Forrás: Wikipedia Commons

És az Istennel való kapcsolatunkkal együtt az emberekkel való kapcsolatainkat is ápolnunk kell: mindenekelőtt a családunkkal, gyermekeinkkel, unokáinkkal, akiknek felkínálhatjuk gondoskodó szeretetünket; továbbá a szegény és szenvedő emberekkel, akikhez konkrét segítséggel és imával lehetünk közel. Mindez segít abban, hogy ne érezzük magunkat egyszerű nézőnek a világ színházában, hogy ne csak „erkélylakók” legyünk, ne csak az ablakból nézelődjünk.

Ehelyett, ha élesítjük érzékeinket, felismerjük az Úr jelenlétét, olyanok leszünk, mint „zöldellő olajfák Isten hajlékában” (vö. Zsoltárok könyve 52,10), és

képesek leszünk áldássá válni a mellettünk élők számára.

Az öregkor nem haszontalan idő, amikor félre kell állnunk és be kell húznunk az evezőket a csónakba, hanem olyan időszak, amikor még gyümölcsöt teremhetünk: új küldetés vár ránk, mely arra hív, hogy a jövőbe tekintsünk. Az öregkor, az öregek különlegesen érzékenyek a minket emberivé tevő figyelmességekre, gondolatokra és szeretetkifejezésre, és ennek az érzékenységnek újra sokak hivatásává kellene válnia. Ez az öregek döntése lesz az új generációk iránti szeretet mellett!

Ez a mi hozzájárulásunk a gyengédség forradalmához, ahhoz a lelki és fegyvertelen forradalomhoz, amelynek főszereplőinek hívlak benneteket, kedves nagyszülők és idősek.

A világ kemény megpróbáltatáson megy át,

melynek első szakasza a világjárvány váratlan és dühödt vihara, amelyet a békét és a fejlődést globális szinten megakasztó háború követett. Nem véletlen, hogy a háború egy olyan időszakban tért vissza Európába, amikor a múlt században háborút átélt nemzedék eltűnőben van. És ezek a nagy válságok azzal a veszéllyel járnak, hogy érzéketlenné tesznek bennünket arra a tényre, hogy vannak más „járványok”, és az erőszak más, széles körben elterjedt formái is, amelyek az emberi családot és közös otthonunkat fenyegetik.

Mindezzel szemben mélyreható változásra, megtérésre van szükségünk, amely lefegyverzi a szíveket, és lehetővé teszi mindenkinek, hogy testvért ismerjen fel a másikban. Nekünk, nagyszülőknek és időseknek pedig nagy felelősségünk van:

meg kell tanítanunk korunk embereit, hogy ugyanolyan megértéssel és gyengédséggel tekintsenek másokra, amilyennel mi nézünk unokáinkra.

Emberségünket a másokkal való törődésben csiszoltuk ki, és ma egy békés, a leggyengébbekre figyelő életmód tanítói lehetünk. A mi életmódunkat talán tévesen gyengeségnek vagy belenyugvásnak látják, de a szelídek, és nem az agresszívek vagy a törvényszegők fogják örökölni a földet (vö. Máté evangéliuma 5,5).

Az egyik gyümölcs, amelyet hoznunk kell, a világ őrzése. „Mindannyian nagyszüleink térdéről indultunk, akik ölükben tartottak bennünket;” de ma itt az ideje, hogy térdünkön tartsuk – konkrét segítséggel vagy akár csak imával – sajátjainkkal együtt azt a sok rettegő unokát, akiket még nem ismerünk, és akik talán a háború elől menekülnek vagy a háború miatt szenvednek.

Őrizzük szívünkben – ahogyan Szent József gyengéd és gondoskodó atyaként tette – az ukrajnai, az afganisztáni, a dél-szudáni… gyermekeket!

Sokunkban megérett az a bölcs és alázatos tudatosság, amelyre a világnak oly nagy szüksége van: egyedül nem üdvözülünk, a boldogság olyan kenyér, amelyet csak együtt ehetünk.

Tegyünk róla tanúságot azok előtt, akik azzal áltatják magukat, hogy a szembehelyezkedésben találnak személyes kiteljesedésre és sikerre. Mindenki, még a leggyengébbek is megtehetik ezt: azzal, hogy hagyjuk magunkat gondozni – gyakran más országokból származó emberek által –, azt üzenjük, hogy az együttélés nemcsak lehetséges, hanem szükséges is.

Forrás: Wikipedia Commons

Kedves Nagymamák és Nagypapák, kedves Idősek, arra kaptunk meghívást ebben a világban, hogy a gyengédség forradalmának megvalósítói legyünk! Tegyük ezt úgy, hogy megtanuljuk egyre többször és egyre jobban használni a legértékesebb eszközt, amellyel rendelkezünk, és amely a legmegfelelőbb életkorunk számára: az imát.

Kicsit váljunk mi is az imádság költőivé:

próbáljunk élvezettel rátalálni saját szavainkra, magunkévá téve mindazt a szót, amelyet Isten hozzánk intézett igéjében találunk! Bizakodó könyörgésünk sokat tehet: kísérheti a szenvedők fájdalmas kiáltását, és segíthet megváltoztatni a szíveket. Lehetünk „állandó »kórusa« egy nagy lelki szentélynek, ahol a könyörgő ima és a dicsőítő ének támogatja a közösséget, mely az élet terepén dolgozik és küzd”.

A nagyszülők és idősek világnapja tehát alkalom arra, hogy ismét örömmel elmondjuk, hogy az Egyház együtt akar ünnepelni azokkal, akiket az Úr – ahogy a Szentírás mondja – „napokkal lakatott jól”. Ünnepeljünk együtt! Kérlek benneteket, hogy hirdessétek meg ezt a napot plébániáitokon és közösségeitekben; látogassátok meg a legmagányosabb időseket otthonaikban és az öregotthonokban!

Senki se élje meg magányosan ezt a napot!

Ha van valaki, akit várni lehet, az megváltoztathatja a napjait azoknak, akik már semmi jót nem várnak a jövőtől; és az első találkozásból új barátság születhet. A magányos idősek meglátogatása az irgalmasság egyik cselekedete korunkban!

Kiemelt kép: Pixnio

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Oldal Tetejére