Gálhidy László elmondása szerint a magyarországi erdőkben tízezres nagyságrendben kóborolnak kutyák, Erdélyben pedig a pásztorkutyák miatt lehetünk veszélyben. Jávor Benedek többek között arról beszélt, Európában rovarapokalipszis folyik, miközben az ökoszisztémák stabilitása az ízeltlábúakon, rovarokon áll vagy bukik. Jordán Ferenc szerint most a Balatonnál az ingatlanbefektetők nevetnek, de mire az ötcsillagos szállók felépülnek, tényleg egy büdös posvány lehet az egész tóból. Bután és korlátoltan bánunk vele, és a legrosszabb, amit tehetünk, hogy kiirtjuk a nádasokat, ami olyan a számára, mint számunkra az immunrendszerünk. Íme három biológus kerekasztal-beszélgetése honlapunk eseményén. Aki a helyszínen kihagyta, még itt elolvashatja a lényeg egy részét vagy videón visszanézheti az egészet.
A helyszínen vastapsot kiérdemlő kerekasztalbeszélgetést folytatott három ismert biológus, három egykori ELTE TTK-s évfolyamtárs természetvédelemről, tudományről, klímaváltozásról hétfő este a Jaromír Open Road Bázison, honlapunk rendezvényén. Gálhidy László, a WWF Magyarország erdőprogramjának vezetőjeként és a Normafa Természetesen Koalíció szakértőjeként, Jávor Benedek, Budapest brüsszeli képviseletének vezetőjeként és volt európai parlamenti képviselőként, míg Jordán Ferenc immár a CEU kutatójaként, rendszerökológusként, a Balatoni Limnológiai Intézet volt igazgatójaként mutatta be többek között erdeink sorsát, csúcsragadozókhoz való egészséges hozzáállást, a Balaton és a Normafa állapotát, jövőjét.
Erdőtörvény, farkastörvény – mi van, ha jön a medve?
„Ami felé haladnunk kell az, hogy nem lehet minden erdőben fát termelni – mondta Gálhidy László. – Magyarországnak szinte az összes erdejében fakitermelés folyik Az erdőknek vissza kell adni azt az ellenállóképességet, ami a klímaváltozás ellen is biztosítékot jelent a fennmaradásukra. Először is vissza kell venni a fakitermelés intenzitásából, aztán regenerálni kell az erdeinket, a fajösszetételt, utána pedig, de ez már a hab a tortán, olyan vadonszerű területeket kell kialakítani, ahol a teljes ökoszisztéma működni tud.”
Jordán Ferenc hozzátette:
„Már nem elég megvédeni, ami jó, hanem muszáj visszaadni a természetnek területeket.
A szakadékba már féllábbal beléptünk. A farkasok medvék jelenléte e tudósokban, természetvédőkben is vegyes érzelmeket kelt. Én örülök. A természet úgy működik, hogy a növényevőket a ragadozók kontrollálják. Nagyon sok európai ökoszisztéma pedig úgy működik, hogy már nincsenek csúcsragadozók, a növényevőket a vadászok kontrollálják.
Én a csúcsragadozók pártján vagyok, de azokat is megértem, akik kézzel-lábbal tiltakoznak ez ellen. A probléma az, hogy hiába nagy a tudásunk, a döntéshozók nem feltétlenül fogékonyak rá, pedig ember is, csúcsragadozó is jól érezhetné magát.
És megjelent a hisztéria a sajtóban.
Rettegnek az emberek, hogy széttépik a nyájat, de nem kellene ezt gerjeszteni. Tartósan túlszaporodni nem fognak a nagyragadozók, mert akkor lecsökken a növényevők száma, ekkor pedig a nagyragadozók is visszavesznek a populáció számából. Mindez szépen beállhat, a kérdés az, hagyjuk-e a természetet működni, vagy íróasztal mellett akarjuk megtervezni, hogyan működjön.”
Kóborkutyák, pásztorkutyák: az igazi veszély
Gálhidy László úgy látja: mindenképpen nagyon fontos a csúcsragadozók jelenléte. Ahol megvannak, Kárpátalján vagy Erdély bizonyos részein, egész más az erdők állapota. Ezért érdemes Székelyföldre ellátogatni, ahol leseket építettek és meg lehet figyelni, az odajáró medvéket.
„Akkor látja az ember, hogy mennyi esélyünk lenne ellenük, statisztikailag mégis kicsi a valószínűsége, hogy halálos sérülést kapjunk.
Gondoljunk bele, hogy emberek milliói élnek ilyen körülmények között, nemcsak Kelet-Európában, hanem például Svédországban, az Egyesült-Államokban, sőt Japánban is.
Olyan fejlett országokba, ahol az egyéni biztonság kérdése sokkal hangsúlyosabb, mégis sikerült az együttélést valamilyen szinten megoldani, a közvéleményben nyugalom tapasztalható. Kóborkutyák sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, a magyar erdőkben tízezres nagyságrendben kóborolnak, Erdélyben pedig a pásztorkutyák miatt, ha a gazdájuk távol van, biztosan veszélyben vagyunk, ha megközelítjük a nyájat. Magyarországon, az Északi-Középhegységben is azt látjuk, hogy elfelejtettünk velük együtt élni.
Elfelejtettük, hogy a nyájat hogyan kell velük őriztetni.
Mi a WWF-nél azon vagyunk, hogy segítsük ennek a tudásnak a visszahozását. Én azt mondom mindenkinek, hogy nyugodtan menjen kirándulni, attól hogy itt vannak a ragadozók, minimálisan nő a kockázat, az autópályán sokkal nagyobb veszélyben vagyunk.”
Jordán Ferenc szerint lehet rettegni a medvétől, a cápától meg az oroszlántól, de a kullancs sokkal több problémát okoz az embernek.
„Lehet persze a medvére kenni azt, hogy borzalmasan veszélyes életünk van. A mai ember úgy megy ki az erdőbe, hogy parkerdőt vár, padokkal szalonnasütőkkel, de ez nem így működik.”
Jávor Benedek úgy fogalmazott:
„Én is a medvékkel vagyok, ki lehet alakítani az együttélés szabályait.
Az igazi kérdés a visszavadulás. Mennyire engedjük, hogy az ökoszisztémába, ami Európában és különösen Magyarországon mindenhol emberi beavatkozás alatt áll, visszaengedjük a természetes folyamatokat. Rengeteg helyen békén kellene hagyni a természetet, a kevésbé ismert állatokat is. Engem az eddigieknél is sokkal jobban aggaszt, hogy Európában az elmúlt tizenöt évben rovarapokalipszis folyik, a rovarpopulációk száma hetven-nyolcvan százalékkal csökkent. És tudjuk, hogy az ökoszisztémák stabilitása az ízeltlábúakon, rovarokon áll vagy bukik.
Teljes katasztrófa, armageddon megy végbe.
Ha nem tudjuk megfordítani ezeket a folyamatokat, visszahozni a természetes fajokat, kapcsolatokat, táplálkozási hálózatokat, akkor egy idő után a mezőgazdasági rendszerek is össze fognak omlani. Abból a szempontból a nagyragadozókat csak egy elemnek látom, hogy képesek vagyunk-e a természetnek teret endedni.”
A budapesti és a brüsszeli Normafa
A Normafa és az ide tervezett lombkorona-sétány viszonyával honlapunkon többször foglalkoztunk. Miután Gálhidy László részletesen elmesélte, amit a hely múltjáról tudni érdemes, hozzátette:
„A lombkorona-sétányokat trópusi erdőkre találták ki, a Normafánál a lombkorona életét nem nagyon tudjuk majd tanulmányozni, kilátónak felel meg leginkább, ami lesz. De legalább nem lesz gigantikus, ám hátránya, hogy a látogatóforgalmat tovább növelni fogja. Az ottani nagyon értékes öreg erdőt viszont valószínűleg sikerül megmenteni.”
Jordán Ferenc szerint:
„A mi erdeinkben látszik a lombkorona alulról, teljesen felesleges fölmenni. Most a Hévizi-tavon valósítottak meg egy hasonló koncepciót: azért, hogy jobban lássák az erdőt, hatalmas területet lebetonoztak.
Kis túlzással kiirtják az erdő egyik felét, hogy a másikat jobban lássák.”
Jávor Benedek pozitív ellenpéldát hozott a lakhelyéről: „Részt vettem tavaly nyáron egy nagyon érdekes terepbejáráson Brüsszelben, ahol van egy Normafa-szerű hely. Egy olyan terület, amely szintén nagyon erős turisztikai nyomásnak van kitéve nagyon régóta. A kettőt terhelés ott is megvolt, évtizedeken át folyt a fakitermelés, amire rájött egy nagyon intenzív rekreációs célú használat. Innen tíz-tizenkét éve kezdett elmozdulni a város, amikor azt mondta, ennyire frekventált helyen nem engedheti meg magának a fakitermelést. Az lett a cél, hogy meghagyják minél természetközelibb állapotban, sőt ezen is túlmennek. Azt mondják, a klímaváltozással az erdők veszélybe kerülnek, annyira eltolódnak a klímaövek, hogy ez a bükkerdő sem tud stabilan megmaradni.
Elindítottak egy folyamatot, hogy apránként, évtizedek alatt átvezessék az erdőt az új klímarealitások közé, egy új dinamikus egyensúlyba.
A hozzáállás az igazán izgalmas, eszerint a végén úgyis a természet alakítja ki, hogyan nézzen ki. Csak támogatni lehet, a diverzitást lehet növelni, hogy abból szelektálódhassanak az átalakuló klímának leginkább megfelelő fajtársulások. Beleültetnek hársakat, kőriseket, tölgyeket, hogy a saját dinamikájukban átalakulhassanak egy olyan erdőtársulássá egy stabil erdőtársulássá. Ehhez képest kicsit aggasztó, hogy Budapesten sípálya és lombkorona tanösvény, amit az erdővel kezdeni akarunk, még mindig harminc éves elmaradásban vagyunk a realitásoktól, és álmodozunk arról, hogy a természettel mit lehet kezdeni.”
Törzsi harcok a Balatonnál
A Balaton kutatásának részteleibe Jordán Ferenc avatott be mindenkit. Szerinte, ha a világ legokosabb embereinek kellene megoldaniuk, hogy ott mindenki jól érezze magát, az is nagyon nehéz feladat lenne, de ettől nagyon messze vagyunk. A törzsi harcok szintjén dől el minden, helyi érdekek érvényesülnek, provinciális a gondolkozás.
„Akik nevetnek az egészen, azok az ingatlanbefektetők.
A Balatonnal nagyon bután és korlátoltan bánunk. Lehet, hogy mire felépülnek az ötcsillagos szállók, egy büdös posvány lesz az egész. Simán lehet. A legrosszabb, amit a Balatonnak csinálunk az, hogy megszüntetjük az adaptációs képességét, gúzsba kötjük például azzal, hogy kiirtjuk a nádasokat. A nádas egy pufferzóna: segít, akár a túl magas vízszint, akár a parterózió, akár a szennyezések hatását ellensúlyozni. Ha a nádasokat tönkretesszük, az olyan, mintha egy ember immunrendszerét tennénk tönkre: utána a legkisebb betegség is ledönti a lábáról. Most ezt csináljuk a Balatonnal, elképesztően cinikus magatartással, sokszor kizárólag az üzleti érdekeket szem előtt tartva.”
Mint elmondta, az iszapkotrás hatását igazából senki sem tudja, és a kutatók is sárosak abban, hogy nem tudunk eleget a Balatonról:
„Nem engedünk oda külföldi szakembereket, mert majd mi megoldjuk…”
A Balatoni Limnológiai Intézet pedig tavaly az Indexből tudta meg, hogy másnap kotornak majd Balatongyöröknél, ami esetlegessé teszi a kutatást.
„Mi legalább megpróbáltuk kutatni a Balatont, mások ösztönből »tudják« a kotrás hatását. Ezek után a tudósok nem mutogathatnak a politikusokra, a befektetőkre, magukra kellene mutogatniuk. A mai napig azt mondják a kutatók, hogy több pénz kellene, hogy rendesen kutassák, de ez nem igaz, hiszen most rengeteg pénz van. Az embereket kellene lecserélni, ami általában nem szokott sikerülni. Okos embereknek fele ennyi pénz is elég lenne.”
A folytatásban a meghívott biológusok érzékeltették azt az átláthatatlan folyamatot, amelyben fontos döntések születnek Magyarországon, de nemzetközi példák alapján az is kiderült, a természet időnként jobban jár egy diktatúrában, mint egy demokráciában – persze ellenpéldákat is szép számmal lehet találni. Bemutatták azt is, hogyan alakult a természetvédelem és -kutatás sorsa Magyarországon a rendszerváltás óta – vagyis azóta, hogy egyetemistaként évfolyamtársak lettek az ELTE TTK-n.
Az eseményről készült galériánk:
Kiemelt kép: Rácmolnár Milán
