Joe Biden november 3-i választási győzelme széles körben hozott megkönnyebbülést. Többek között zöld berkekben is felcsillant a remény, hogy Amerika a kampányban többször, világosan megígért visszatérése a Párizsi Egyezményhez új lendületet adhat a nemzetközi klímatárgyalásoknak. Kritikusok ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy a progresszív klímapolitikával szemben az Egyesült Államok visszatalálása az agresszív szabadkereskedelmi politikához a Demokrata Párt halatomba kerülésével legalább akkora kockázatot jelent, mint amekkora haszna a Párizsi Egyezményhez való visszatérésnek lehet. Vannak, akik szerint amúgy is csupán zöldrefestés mindaz, amit környezeti ügyekben az új elnöktől várhatunk. Mi van ténylegesen a serpenyőkben, ha Biden elnökségét zöld szempontból próbáljuk meg előzetesen mérlegelni?
Figyelmeztetés! A cikk érveken alapuló, vitatható véleményt fogalmaz meg. Aki eleve tudja, hogy Biden megmenti a Földet/csak egy hazug zöldrefestő, akiért hisztérikusan lelkesednek a libbantak, az ne olvasson tovább. Az írás a többieknek igyekszik támpontokat kínálni.
Donald Trump öröksége
Nem kétséges, hogy Donald Trump elnöksége környezeti szempontból katasztrofálisnak bizonyult. Nem csupán a frissen elfogadott Párizsi Egyezményből való kihátrálás okozott sokkot a zöld mozgalomban világszerte – bár ez kétségkívül szimbolikus, és nemzetközi nézőpontból talán a legsúlyosabb következményekkel járó lépés volt. De ennél sokkal átfogóbb dúlást hajtott végre az Egyesült Államokon belül, szakpolitikai, intézményi és társadalmi tekintetben egyaránt.
Elnöksége alatt szisztematikusan gyengítette a környezetvédelmi intézményrendszert, élén az amerikai környezetvédelem csúcsszervével, a Környezetvédelmi Ügynökséggel (Environmental Protection Agency, EPA). Évtizedeket ugorva vissza az időben, olyan a 70-es évek óta hatályban lévő szabályokon lazított, mint a vízvédelmi törvény, de megkönnyítette a hidraulikus repesztéses eljárással („fracking”) történő gáz- és oljakitermelést; beállt a szénipar mögé (még ha így se tudta igazából megmenteni); megkönnyítette a Dakota Accesshez vagy a Keystone XL-hez hasonló olaj- és gázvezetékek létesítését; eltörölte a Barack Obama által kitűzött 2030-as 32%-os kibocsátáscsökkentési célt az energiaiparban. Öt cég is lehetőséget kapott a tengeri élővilágot súlyosan veszélyeztető ún. „szeizmikus légrobbantásnak” nevezett olajkutatási módszerre; lazított a veszélyeztetett fajokról szóló illetve a vándorló madarak védelméről szóló törvényeken, védett területek méretét csökkentette Utahban, és engedélyezte a bányászatot, valamint az olaj- és gázkitermelést a területükön; és rendeletet adott ki a fakitermelés 30 százalékkal való növeléséről a szövetségi területeken (az blődséggel indokolva, hogy a kiterjedt erdőtüzeknek a rossz – értsd nem elég intenzív – erdőgazdálkodás áll a hátterében, nem pedig a klímaváltozás). Alaszka védett területeit megnyitotta az olajbányászat előtt, és még választási vereségét követően is további könnyítéseket fogadtatott el. A végtelenségig lehetne sorolni a katasztrofálisabbnál katasztrofálisabb intézkedéseket, a New York Times ( Harvard és a Columbia egyetemek elemzéseire támaszkodva) több mint 100, a környezet szempontjából káros jogszabálymódosítást szedett össze az elmúlt négy évből.
Legalább ilyen káros azonban az a kommunikációs hadjárat, amit a környezetvédelem, és általában a tudomány ellen folytatott, kétségbe vonva az ökológusok, környezetvédelmi szakemberek hitelességét, a klímaváltozás valódiságát, a környezet emberi rombolásának, szennyezésének káros hatásait, az ezért felelős intézmények szakértelmét, és szinte mindent, ami az ökológiai válság, a klímakatasztrófa tompításában elengedhetetlenül fontos lenne.
Szoros szövetségben a fosszilis iparral, és az ökológiai problémákra amúgyis afféle „liberális hoaxként” tekintő ókonzervatívok, közép-nyugati „redneck” szavazók, evangéliumi keresztény csoportok, a szorongó és lecsúszó alsó középosztály koalíciójával, súlyosan kikezdte az elemi társadalmi bizalmat minden, a krízis elhárítását célzó intézkedéssel szemben. Olyan megosztott Amerikát hagyott maga után, amelynek egyik fele zsigerből, ideológiai alapon utasít el, és tart politikai manipulációnak minden klíma- vagy környezetvédelmi intézkedést. Ez hosszú évekkel, vagy akár évtizedekkel vetheti vissza az Egyesült Államok cselekvőképességét egy olyan küzdelemben, amelyben csupán nagyjából egy évtizedünk maradt arra, hogy eredményesen cselekedjünk.
Aligha vonható kétségbe, hogy ehhez képest szinte bármi történik a Fehér Házban a következő években, az előnyös lesz a környezet szempontjából. Azok a kritikák, amelyek „egyik kutya, másik eb” alapon egyenlőségjelet tesznek Donald Trump és Joe Biden közé, vakok arra a szisztematikus rombolásra, ami az elmúlt években zajlott az amerikai környezetvédelemben, és figyelmen kívül hagyják az ebből fakadó, kézzel fogható és drámai környezeti károkat.
Biden: zöld jövő?
Nem fogadhatjuk el ugyanakkor Biden környezeti teljesítményét ab ovo pozitívnak csupán azért, mert előtte rendszerszintű, átfogó pusztítás zajlott az amerikai környezetvédelemben. Nem kell a demokraták következő elnökétől Trumphoz hasonló intézkedésekre számítanunk, de kérdés marad, hogy azon túl, amit nem cselekszik, várhatunk-e tőle pozitív, előremutató cselekvést is, illetve más területeken – elsősorban a kereskedelempolitikában – hozott döntései, politikai irányvonala nem járnak-e majd hasonlóan súlyos környezeti következményekkel?
Biden elnökjelöti programjának zöld pillére sok fontos célkitűzést fogalmaz meg. A klímaváltozás ügyében nem csupán a Párizsi Egyezményhez való, történelmi jelentőségű visszatérést fogalmazza meg. A megválasztott elnök az Egyesült Államokban – az EU-hoz hasonlóan – 2050-re el szeretné élni a teljes karbonsemlegességet, köztes célkitűzésként az energiaipart már 2035-ig dekarbonizálná. Minderre kétbillió (2000 milliárd) dollárt irányoz elő a következő 30 évre, ebből 400 milliárdot a következő tíz évben (a teljes klíma, fenntarthatóság és környezeti igazságosság programjára pedig 1,7 billió dollár szövetségi beruházást tervez 2030-ig). Ez a vállalás azt jelenti, hogy a világ három legnagyobb CO2-kibocsátója közül kettő, amelyek a globális kibocsátások negyedéért felelősek, 2050-re karbonsemlegessé válhat (a harmadik, Kína, ahonnan önmagában a kibocsátások 28 százaléka származik), 2060-ra tervezi elérni a teljes dekarbonizációt). Mindennek a nemzetközi klímatárgyalások dinamikája szempontjából is komoly jelentősége van. A Green New Deal programmal a klímasemlegesség elérésének eszközévé kíván tenni minden új beruházást, szövetségi programot, infrastruktúrafejlesztést és közbeszerzést a közlekedésben, az energetikában vagy a vízgazdálkodásban. A fosszilis ágazatok helyett a megújuló iparban kíván új munkahelyeket teremteni a rozsdaövezetekben elvesző és ezzel politikai cunamit elindító állások helyett. Biden nyilvánosan kiállt a Keystone XL-vezetékkel szemben, és bár a Dakota Access ügyében nem ismert az álláspontja, megválasztott alelnöke, Kamala Harris bírósági úton óhajtja leállítani a beruházást. A (hidraulikus repesztéssel történő) palagáz és olajkitermelést nem tiltaná be, de nem adna újabb engedélyeket szövetségi területeken továbbá tengeri fúrásokra, és szigorú határértékeket vezetne be a kitermelés során tapasztalható metánkibocsátásokra. Szigorú energiahatékonysági szabványokat kíván bevezetni, 2035-ig megfelezné az épületek CO2-kibocsátását. Támogatná a közlekedés elektrifikációját, a polgármesterekkel és a kormányzókkal 2030-ig félmillió elektromos töltőállomást alakítana ki. Szigorítaná a szennyező anyagokra vonatkozó szabályokat, és kivezetné az egyszer használatos műanyagokat (konkrét határidő említése nélkül). Visszaállítaná azoknak a területeknek a védettségét, amelyek Trump alatt vesztették el a státuszukat, és további területeket vonna védelem alá, 2030-ig összesen az Egyesült Államok 30 százalékára kiterjesztve a védettséget.
Ezeken a konkrét vállalásokon túl van még egy figyelemre méltó eleme Biden programjának. Ez pedig a környezeti igazságosság gondolatának a középpontba állítása. Egyértelműen kimondja, hogy sem a környezeti javakhoz való hozzáférés, sem a környezeti károknak való kitettség nem egyenlően oszlik meg a társadalomban, a kisebbségi csoportok, alacsonyabb jövedelmű rétegek súlyos környezeti igazságtalanságok elszenvedői.
Világosan megfogalmazza, hogy egyes szennyező vállalatok, különösen a fosszilis iparban a profitot az emberek elé helyezve aránytalan károkat okoznak egyes kiszolgáltatott közösségeknek, és ezzel szemben határozottan fel kíván lépni elnöksége alatt. De ezen túl a klímaátmenet egyik nagy veszélyével is foglalkozik: hogy a közpénzekből, állami beavatkozással végbemenő átállás a kedvezőbb társdalami helyzetű csoportoknál megy főképp végbe, hátrahagyva a leszakadókat, tovább mélyítve a társadalmi szakadékot. A támogatások azokhoz jutnak csupán el, akik maguk is képesek beruházni az átállásba, és végül a klímaváltozásért sokszor – az alacsonyabb fogyasztási szintjük folytán – kevésbé felelős, hatásainak viszont jobban kitett társadalmi csoportokat hagyjuk magukra, az eleve jobb helyzetű rétegek életminőségének javításával.
Biden – érzékelve azt a politikai veszélyt is, amit az amerikai gazdaság átalakulása során megélhetésüket vesztők jobbratolódása, Trump mögé sorakozása jelent – a rozsdaövezetek számára külön programot ígér, hogy a megújuló energia szektor és más fenntartható ágazatok támogatásával célzottan teremtenek állásokat ezeken a területeken. A teljes energiaterv költéseinek 40 százalékát kisebbségi és alacsony jövedelmű csoportoknak juttatná, az Igazságügyi Minisztériumon belül pedig külön egységet állítana fel arra, hogy a nagyvállalatok tevékenységének környezet következményeit, és azok hatását a közösségekre felügyelje, szabályozza és szükség esetén szankcionálja.
Sötét árnyak
Eddig az ígéretek és a pozitív jelek. Bár nyilván csupán a gyakorlatban fog kiderülni, hogy mindebből mennyit tud, vagy akar Joe Biden valóra váltani, az mindenesetre ígéretes, hogy az elnökválasztási kampányban Biden nem is fogadott el támogatást a fosszilis ipartól. A program szintjén tehát össze sem lehet hasonlítani az új elnököt Donald Trump pusztításával. Vannak ugyanakkor aggasztó jelek is, amelyek a Fehér Ház várható környezetpolitikájának árnyoldalait vetítik előre.
Először is az új elnöki adminisztráció megismerhető tagjai igencsak vegyes képet mutatnak. A nagyvállalati, főleg a tech-cégek emberei a jelek szerint jelentős szerepet kaphatnak, ami legalábbis kétségessé teszi, hogy a demokraták keményebben nekiállnak szabályozni azokat a nagy technológiai vállalatokat, amelyek a munkaügyi, adózási, stb. botrányaik mellett a globális CO2 kibocsátásban is egyre jelentősebb szerepet játszanak. Az adóelkerülések felszámolásának hiányában pedig a közszolgáltatások és a közösségek javát szolgáló zöld programok finanszírozási oldala válik bizonytalanná.
A szűk szakpolitika területén is vannak minimum vitatható tervek. A megválasztott elnök energiaprogramja kiemelten foglalkozik az agroüzemanyagokkal, anélkül, hogy bármilyen biztosítékot nyújtana arra, hogy szigorú környezeti fenntarthatósági kritériumok és társadalmi hatásvizsgálatok fognak kapcsolódni hozzájuk, illetve bármiféle technológiai kikötést tenne.
Így nincs garancia arra, hogy nem csupán harmadik generációs, mezőgazdasági hulladékból előállított bioüzemanyagok jöhetnek szóba. Ez tovább erősítheti az élemiszeralapú bioüzemanyag előállítást, súlyosbítva a már most is meglevő „food or fuel”, élelmiszer vagy üzemanyag konfliktust. Semmi nem zárja ki azt sem, hogy felpumpáljana egy olyan, erősen vegyszerezett, GMO-kat alkalmazó, az élemiszertermeléssel versengő agroüzemanyag buborékot, amelyet „zöldnek” kikiáltott szövetségi támogatásokból finanszíroznak.
Az energiaátmenet során a program hangsúlyosan kíván támaszkodni a nukleáris energiára, főképp kisméretű, moduláris atomerőművek formájában. Ezekről egyelőre kevés létesítési vagy üzemeltetési tapasztalat van, így az az álom, hogy a nagy atomerőművek költségeinek feléért, és minden inherens biztonsági kockázatot kiküszöbölve fognak működni, inkább csak óhaj, mint valóság. Nem beszélve a kiégett fűtőelemek jelentette környezeti problémáról, ami mérettől függetlenül minden nukleáris erőmű velejárója. Ugyancsak aggasztó a szén-dioxid leválasztás és tárolás (CCS) erőteljes megjelenése a programban. A technológia jelenleg kevéssé kiforrott, költségei rendkívül magasak, hosszú távú megbízhatósága pedig kétséges, különösen a programban szereplő, gáz formában való mélységi, geológiai elhelyezés esetén, ahol komoly kockázatként kell számolni a szivárgással már rövid és középtávon is. Bár pozitívumként említettük a palagáz és olajkitermelés bizonyos szintű korlátozásának szándékát (szigorúbb környezeti standardok, újabb engedélyek tilalma szövetségi területeken), ezzel együtt, a kitermelés folytatódásának, akár további növelésének, és bizonyos körülmények között új kutak megnyitásának nem kíván az útjába állni az új elnök. Fontos megjegyezni, hogy a palagáz minden környezeti ártalma ellenére fontos szerepet játszott az elmúlt években a szén kiszorításában az amerikai energiamixből, és így az egyik jelentős tényezője volt az USA évek óta tapasztalható kibocsátáscsökkentésének. A következő években azonban ez a szerepe elhalványul, és a „technológiai beragadás” miatt éppen hogy a további dekarbonizáció akadályává válhat. Az agráriumban ugyan megfogalmazza a program, hogy a mezőgazdasági szektor szénmegkötő képességét erősíteni kell, de semmilyen rendszerszintű javaslat nincs a teljesen fenntarthatatlan nagyipari, kemizált amerikai mezőgazdaság átalakítására.
A szabadkereskedelem mumusa
Az igazán nehéz kérdés azonban az új adminisztráció hozzáállása a szabadkereskedelemhez, konkrétabban az elkötelezettsége a szabadkereskedelmi egyezmények, a közösségi szektorok piacosítása illetve a szabadkereskedelem nemzetközi intézmények, politikai nyomásgyakorlás vagy akár operatív akciók révén való kikényszerítése iránt. A szabadkereskedelmi egyezmények és a hozzájuk kapcsolódó intézmények lehetetlenné teszik az áruk globális áramlásának akár környezeti érvekkel történő akadályozását, adóztatását, szabályozását. A közszolgáltatások piacosítása a környezeti javakhoz való hozzáférés szélsőséges egyenlőtlenségeit eredményezhetik, ahogy ezt a jól ismert cochabambai vízprivatizáció (Bolívia) is megmutatta. A szabadkereskedelmi jogok szerte a világon környezeti konfliktusok sokaságában a szennyező, környezetpusztító cégek legfontosabb támaszai közé tartoztak. A szabadkereskedelem hatásai szerteágazóak, de döntően akadályozhatják a környezeti és klímaszempontok érvényesítését. A demokraták jó kapcsolatai a Wall Street pénzügyi csoportjaival pedig aggasztóak abból a szempontból, hogy vajon milyen mértékig tudják érvényesíteni szabadkereskedelmi agendájukat a Fehér Házban.
Valószínűleg tévútra visz minket ugyanakkor, ha egyszerűen a Demokrata Párt Trump vagy a 2008-as pénzügyi válság előtti szabadkereskedelmi politikáját vetítjük előre a következő évekre.
Az a Demokrata Párt, amely a 2012-es kampányban a szabadkereskedelem révén kívánta megduplázni az USA exportját, és így munkahelyek százezreit megteremteni, a múlté. A szabadkereskedelem az elmúlt években nem teremtett, hanem tönkretett amerikai állásokat, és ezzel nagyban hozzájárult Trump 2016-os győzelméhez.
A Demokrata Párt 2020 júliusi elnökválasztási programja egészen más húrokat penget, és okkal. Mára az USA számos területen, elsősorban a fizikai termelésben elvesztette a versenyelőnyét, így az áruk szabad áramlása már nem szükségképpen neki kedvez. Munkahelyek vesznek el, kereskedelmi deficit halmozódik fel. Nem véletlen, hogy a szabadkereskedelem zászlaját ma sokkal inkább Kína emeli fel. A demokraták nem tehetik meg, hogy a rozsdaövezetek állásukért aggódó polgárainak ne ígérjék meg munkahelyeik megvédését, ahogy az világosan szerepel a júliusi programjukban is. És bár a gyakorlatban a Kínával folytatott kereskedelmi háborúval Trumpnak sem sikerült érdemi munkahelyteremtést elérni a védelem alá vett ágazatokban, a társadalmi elvárás mégis ennek a politikának a folytatása. A demokrata program a Kínával szembeni még keményebb fellépést ígér. Mára ugyanis az Egysült Államok elsődleges agendája nem a szabadkereskedelem (hanem azok a területek, ahol az USA-nak még van versenyelőnye, a szellemi termékek, a copy right és a technológia-transzfer). A COVID-járvány arra is rávilágított, hogy a globalizált kereskedelmi láncok igencsak sérülékennyé és kiszolgáltatottá teszik gazdaságainkat és társadalmainkat, ennek fényében pedig a szabadkereskedelmet fűtő piaci hatékonysággal szemben felértékelődik a gazdaság robusztusságga (ellenállóképessége) és rezilienciája (rugalmassága). Ezek pedig részben épp a nemzetgazdaságok globalizálódása ellen hatnak, és aligha engedik meg a Demokrata Pártnak, hogy a szabadkereskedelem további erősítésén munkálkodjanak. Sokkal inkább ezek az okok, mint a szabadkereskedelmi rezsimek súlyos klíma- és környezeti hatásai állhatnak az útjába a korábbi szabadkereskedelmi agenda újjászületésének.
Mindezek fényében talán túlzóak lehetnek a szabadkereskedelem párti demokrata politika újraéledésének környezeti hatásaitól tartó aggodalmak. Kétséges, hogy mindezek fényében újra napirendre kerülhet-e a TTIP (Transzatlanati Keresekedelmi és Beruházási Partnerség) ügye, ha az óceán mindkét partján más szelek fújnak ma már. Ne várjunk alapvető zöld adó- és kereskedelempolitikai fordulatot Joe Bidentől, de talán a korábbi jogos aggodalmak sem állnak ma már úgy fenn, mint korábban.
Kis lépés a világnak, nagy lépés Amerikának
Összességében a megválasztott demokrata elnök környezetvédelmi programja a Párizsi Egyezményhez való visszatéréssel egy nagyon fontos előrelépés globálisan is, amely lendületet adhat a nemzetközi klímatárgyalásoknak és a tényleges kibocsátáscsökkentésnek is. A többi ígérete kívülről nézve talán kevésbé sorsdöntő, azonban nagyon jelentős, alig túlértékelhető elmozdulás az amerikai politikai mezőben. A szakpolitikai javaslatok éppúgy, mint a környezeti igazságosság központi szervezőerőként való beemelése a programba nagyon fontos változás és üzenet az amerikai társadalomnak. Nem csak Donald Trump pusztításához képest van okunk reménykedni, hogy Joe Biden elnöksége környezeti szempontból előnyös lesz. Ettől persze Biden nem lesz zöld elnök. Az energiapolitikán túl nincs igazán ambiciózus, átfogó, rendszerszintű javaslat az Egyesült Államok gazdaságának és társadalmának fenntartható átalakítására – de nyilván senki nem is számított ilyesmire egy győzelemre hajtó amerikai elnökjelölttől. Az adott keretek között Biden környezeti programja pozitívan értkelhető, néhány egészen előremutató elemet is tartalmaz – persze a rendszer kereteinek feszegetése nélkül. Nem oldja meg az ökológiai krízist és a klímakatasztrófát, de legalább nem a megoldással ellentétes irányba halad.
A szerző, Jávor Benedek a Párbeszéd Magyarországért uniós tanácsadója, Budapest brüsszeli képviseletének vezetője.
(Borítókép: Joe Biden. Fotó: Wikimedia/Gage Skidmore)
