Németh Edvárd és Kocsis Dóra héthónapos házasként 2014 tavaszán indult nászútra. A 347 napos kalandra két hátizsákot vittek magukkal. Életük során eddig összesen 51 országban jártak, Talpalatnyi történetek című blogjukban pedig leírják, miként lehet felfedezni a világot anélkül, hogy kárt tegyen az ember a kultúrákban, élőlényekben és a természetben. Interjú.
Az olvasóban felmerülhet az a kérdés, miből engedheti meg magának egy fiatal házaspár a sok utazást?
Kocsis Dóra: Sokan egy átlagos horvátországi nyaralás költségeit képzelik el, és ezt szorozzák fel 365-el, ha kimondjuk, hogy egyszer körbeutaztuk a világot. A hátizsákos utazás egyáltalán nem ilyen. Sőt, néha kisebb a költségvetése, mintha itthon lennénk. Pedig spóroltunk, nem éltünk nagy lábon itthon sem. Tömegközlekedtünk, stoppoltunk úgy és ott ettünk, ahogy a helyiek, szálloda helyett couchsurfingeltünk vagy kivettünk egy családnál egy szobát. Mivel nem az utazásból vagy a blogolásból élünk, ezért 100%-ig tarthatjuk magunkat az értékrendünkhöz. Amit írunk, teljesen független és csak olyan szállásra megyünk, amit hitelesnek tartunk. Az, hogy egy utazás mennyibe kerül, attól függ, milyen igényeink vannak, mennyire vagyunk kényelmesek, mert végül ezt kell megfizetni. Lehet szinte pénz nélkül is utazni, erre számtalan példát láttunk az évek alatt. Magunk számára a teljes ingyenességet nem tudjuk elfogadni, az hogy mindig csak kapjunk, túl van a határainkon, szeretünk visszaadni a helyieknek monetárisan is, mert számunka ez így etikus. Utoljára egyébként az Őrségben voltunk idén, a hetedik házassági évfordulónkon.
Az utazások előtt is jellemző volt rátok a környezettudatosság?
Németh Edvárd: A felelős gondolkodás már sokkal korábban meghatározta mindkettőnk életét. Közös szakunk az egyetemen a filozófia volt, az ok-okozati folyamatokat így szélesebb spektrumban igyekszünk látni.
Célterületként a világ erőforrásainak a felhasználását jelöltük meg. Itt élünk a varázslatos, de véges erőforrású bolygón, és látjuk, hogyan sáfárkodik az ember ezekkel a kincsekkel.
A világban sok olyan folyamat van, ami szerintünk az értékek elvesztéséhez, elherdálásához vezet. Azt kutatjuk, hogy mi, egyszerű kisemberként mit tudunk tenni ez ellen.
KD: Arra jutottunk, hogy a rengeteg globális probléma közül egy valami van, ami ellen biztosan tudunk tenni egyénileg is, ez pedig a rengeteg hulladék. Ez az, amire biztosan minden nap hatással vagyunk.
Mit gondoltok, mi az, ami már nem egyéni felelősség?
NE: Ezt nem lehet szétválasztani, ha hiszünk a társadalmi összefogásban, vagy a demokráciában, akkor ki kell mondani: minden a mi felelősségünk.
Ha például arról beszélünk, hol legyen egy hulladéklerakó vagy égető, abba úgy tűnik, nincs beleszólásunk, sokkal magasabb szinten hozzák meg a döntéseket. Közben igenis van.
Magánszemélyként is el lehet menni jogszervezetekhez, van beleszólásunk. Abba pedig mindenképp, hogy milyen termékeket vásárolunk.
KD: Az, hogy a polcon milyen termékek vannak, látszólag nem a mi felelősségünk, de hogy a választhatók közül mit veszek le onnan, az már az én döntésem.
NE: Ha egy terméket megveszel, azzal szavazol. Támogatod azt a gyártást, ahogy készült. Azt üzened a pénzeddel annak az adott cégnek, hogy szükséged van a termékére, mégpedig úgy, ahogy ő gyártja.
Különféle társadalmi rendszereket láttatok, van értelme az összehasonlításnak?
KD: Mindegy, hogy milyen a politikai rendszer működött ott, ahol jártunk, rájöttünk, hogy ahol erősebb a közösségiség, és ahol az öko-lokalitás létezik, ott jobb a helyzet.
NE: Egy kicsi faluból származom, édesapám tagja volt a helyi képviselő-testületnek. 30 éve történt, de ma is probléma, hogy a drága szállítás miatt az emberek kiviszik a határba a szemetet. A testület évtizedekig harcolt egy elkerített lerakó kialakításáért, az itt összegyűlt hulladékot időközönként el is szállították volna. De ez nem így működik, az előírások miatt több tízmilliós beruházás lett volna, így nem is sikerült. Ezzel szemben majd két hetet töltöttünk Indiában, a Himalája egy kicsiny falujában, ahol a fiatalok, akik nem akarták, hogy a hegyi patakokat szennyezze a szemét, fogtak pár zsákot, és összegyűjtötték, amit találták. Szelektálták őket és mikor sok zsák összegyűlt, hívtak egy autót, ami elvitte. Ezt itthon elképzelhetetlen a bürokratikus akadályok miatt.
Anyagi helyzet kérdése a tisztaság?
KD: A tisztaság semmiképp sem. Durván hangzik és talán sarkítás is, de alapvetően minél több a pénze az embereknek, annál több szemetet termelhetnek.
Egy német család elmegy bevásárolni, és hazavisz több új elektronikai eszközt, rengeteg ételt, italt, csomagolást. Indiában pedig úgy tűnik, hogy több a szemét, mert az egyetlen eldobott csokipapír is ott marad az utcán.
Egy perem- és centrumország egyéni hulladéktermelése valójában összehasonlíthatatlan. Az életmódunkkal mi itt jóval többet termelünk. A magas jövedelem jelentősebb fogyasztással jár.
NE: Van ennek egy felszíni látszata. Svédországot vagy Németországot az egyik legzöldebb államnak tartják az emberek. A gondolkodásmódjuk talán sokkal zöldebb, de valójában a keletkező szemét nagy részét a jól működő hulladékgazdálkodás tünteti el. Az életmódjuk során keletkező negatív hatásokat kiszervezik másik országba.
KD: A peremországokban sokan élnek még mindig mezőgazdaságból, kézzel termelik az élelmet, kevesebb is a hulladék, ennél fenntarthatóbb dolgot nem nagyon lehet elképzelni. Persze ez nem önként vállalt egyszerűség vagy zero waste törekvés, esetleg környezettudatosság következménye. Ha lenne lehetősége az embereknek, többségük valószínűleg kényelmes amerikai típusú otthonokban szeretne élni, könnyebb munkát végezve.
A legszomorúbbnak azt találtuk a gazdaságilag fejletlenebb országoknál, hogy annak a szemétnek a nagy része, amit az utcán láttunk, lényegében mindenhol a világ öt-hat legnagyobb multinacionális cégének a csomagolása volt.
Az a felháborító, hogy ezek a gyártók úgy lépnek be a piacokra, hogy nincs megoldva az általuk keletkezett szemét újrahasznosítása, nincs is kötelezettségük arra, hogy kezdjenek ezzel valamit. Németországban persze könnyebb ezeknek a gyártóknak zöld kampányt folytatni, hiszen ott megvan a szükséges infrastruktúra.
Mi a további tervetek a Talpalatnyi Történetekkel?
KD: 2014-ben indultunk el az egyéves világkörüli útra. Eleinte csak azzal a szándékkal vezettük a blogot, hogy a barátainknak és a családnak ne kelljen külön írogatni, merre járunk, hogy vagyunk. Nem volt még Facebook-oldalunk, de internetünk sem mindenhol. Néha tudtunk csak skype-olni, a blog jó csatornának bizonyult. Később azt vettük észre, sokkal többen olvassák, mint amennyire számítottunk, és amikor hazaértünk, sok meghívást kaptunk a médiába. Akkor döntöttük el: megérdemli a blog, hogy formába öntsük. Pár éve már Facebook-oldalunk is van, ahol napi szinten kommunikálunk a hulladékmentes hétköznapjainkról, az általunk fontosnak tartott értékekről, helyi élelmiszerekről, szezonális alapanyagokról.
Már az egyéves úton is sok mindenre figyeltünk, PET palackos víz helyett víztisztítót vittünk, de az igazi szupertudatosság 2017-ben kezdődött, azóta a blognak is ez lett a fő tematikája. Bárhova megyünk, tudósítunk arról, hogy abban az országban hogyan lehet kivitelezni a zero waste életmódot. Imádjuk az előadásokat is, cégekhez, iskolákba, fesztiválokra, konferenciákra hívnak, Dóri pedig egy zero waste szakácskönyvön dolgozik.
Az ismertség megváltoztatott benneteket?
KD: A szemléletmódunk és az alapértékeink nem változtak, továbbra is az a célunk, hogy megosszuk a tapasztalatainkat és azokat a praktikákat, amiket megtanultunk.
Az ismertség lehetőséget adott arra, hogy megismerjünk sok hasonló gondolkodású embert, akikkel összefogva sokkal nagyobb hatást tudunk elérni a szemléletformálásban.
NE: Mivel nálunk az a főszabály, hogy ne vegyél feleslegesen semmit, így kevés olyan cég van, akikkel együttműködünk, random hirdetési felület pedig egyáltalán nincs az oldalunkon.
Fenntartható ez a világ?
NE: Ciklikusan változó, előfordul, hogy engem is elönt az érzés, amely szerint rohanunk a katasztrófa felé és reménytelennek látom, hogy ezt meg tudjuk fordítani. Máskor úgy gondolom, igenis van remény.
KD: Egyértelműen azzá lehet tenni. Edvárddal mindketten végeztünk humánökológia képzést, ott konkrét megoldásokról is tanultunk. Olyan emberekkel vesszük magunkat körbe, akik pozitív jövőképpel élnek. Sok muníciónk van, reménykeltő, hogy rengeteg fiatallal találkozunk, akiken látszik, tenni akarnak a jövőért. Az ő kezükbe kell adni a megoldási javaslatokat.
Nem a tömegeket kell próbálnunk megváltoztatni. Az egy reménytelen vállalkozás, akit nem érdekel, az akkor változik majd meg, amikor már más irányba megy a világ.
Annak a néhány embernek, aki viszont szeretne változtatni, minden inspirációt és motivációt meg kell adni, ami tőlünk telik.
Borítókép: Talpalatnyi történetek blog
