A kritikus nyersanyagokért folytatott küzdelem meghatározza a 21. század geopolitikai folyamatait, új – kontinenseken átívelő – hatalmi dinamikákat és politikai, környezeti konfliktusokat teremtve.
A modern történelem során a nyersanyagokat mindig meg lehetett találni a geopolitikai mozgások, alkalmasint konfliktusok hátterében. A fa, később a szén, még később az olaj, a földgáz vagy az urán megkaparintása a geopolitikai sakkjátszmák meghatározó, ám nem mindig közismert motívuma volt. Ma sincs másként.
| Nagyon sok angol és magyar terminus forog manapság a médiában, és könnyen el lehet bennük veszni. Az angol REM rövidítés is okozhat problémákat, hiszen egyaránt megfeleltetik több kifejezésnek (Rare Earth Materials, Rare Earth Metals, Rare Earth Minerals – ritkaföldanyagok, ritkaföldfémek, ritkaföldásványok). Mi itt, amikor az anyagok összességéről beszélünk, a kritikus nyersanyagok tágabb kategóriáját használjuk, mely tartalmazza a fentieket, de más stratégiailag fontos anyagokat is. |
Egy elektromos jármű halk zümmögése, egy okostelefon képernyőjének nyomogatása, egy szélturbina forgása – a modern élet ezen mindennapi történései olyan ritka elemek jelenlététől függenek, amelyekről a legtöbb ember még csak nem is hallott. A kobalt talán még egy kicsit ismerős, de a neodímium, a diszprózium, a terbium olyan nevek, amelyek leginkább az sci-fi sorozatok félhalandzsa szövegkönyveire emlékeztetnek. Ám ezek azok a kritikus nyersanyagok (ritkaföldfémek, stratégiai fémek stb.), amelyek digitális világunkat, és nem utolsósorban a zöld energiára való átállást működtetik. Ma ezekért a kritikus anyagokért folytatott globális verseny egy új geopolitikai horizontot teremt, ahol a technológiai fejlődés rejtett költségeiként gyakran megjelennek az emberi jogi visszaélések, vagy éppenséggel a környezet pusztítása.
A kiindulópont: Kína markában a világ?
2025 áprilisában Kína látványosan emlékeztette a világot arra, hogy a ritkaföldfémek piacán ő a domináns szereplő – amikor új exportkorlátozásokat vezetett be hét ritkaföldfémre és az ezekből származó állandó mágnesekre, olyan anyagokra, amelyek a modern élet és nem utolsó sorban, a modern hadviselés alapját képezik. E lépés sokkhatása azonnal érzékelhetővé vált a globális ellátási láncokon belül, legyen szó vadászgépekről és rakétákról, elektromos járművekről vagy szélturbinákról.
Kína befolyása a ritkaföldfémek piacán csak erősödött az elmúlt években, hiszen 2020 és 2024 között 82 százalékról 86 százalékra tudta növelni a piaci részesedését, mivel a globális ritkaföldfém-feldolgozási és -finomítási kapacitások túlnyomó többségét Kína tartja ellenőrzése alatt. Ez a hatalomkoncentráció azt hozta létre, amit a szakértők „kritikus gyenge pontnak” (SPOF „single point of failure”) neveznek a globális gazdaságban. Az SPOF egy olyan kulcselem egy rendszerben, amivel, ha baj van, az az egész rendszer leállását vagy súlyos zavarát okozza. Vagyis egy ilyen helyzetben a következmények messze túlmutatnak a gazdaságon, és az egész globális rendszerünk működését érintik.
Peking ezen anyagok feletti ellenőrzése példátlan befolyást biztosít számára a nemzetközi kapcsolatokban, lehetővé téve, hogy az ellátási láncait fegyverként használja fel a geopolitikai riválisokkal szemben. Az olyan stratégiai fémek, mint a gallium, a germánium vagy az antimon közelmúltbeli exportkorlátozásai, – amelyek kritikus fontosságúak a félvezetőgyártás és a védelmi alkalmazások szempontjából – azt mutatják, hogy a „fémdiplomácia” hogyan vált a geopolitika kulcsfontosságú eszközévé.
Már most egy új hidegháborúban vagyunk…
A kritikus nyersanyagokért folytatott harc talán legfontosabb eleme, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei megpróbálnak mindent megtenni azért, hogy csökkentsék a Kínától való függésüket – leginkább úgy, hogy alternatív ellátási forrásokat biztosítanak. Ez a verseny helyenként már most átalakítja a hagyományos szövetségi rendszereket, és új befolyási központokat hoz létre világszerte – e folyamat várhatóan csak erősödni fog.
Ha ránézünk az amerikai külpolitika jelenlegi mozgásaira, itt is jól látható a fenti törekvés. Ukrajna esetében, miközben Donald Trump még mindig nem hajlandó nyíltan szembe menni a putyini Oroszországgal, az egyetlenegy konkrét megállapodás, amihez ragaszkodott, az épp a kritikus nyersanyagokat érintette. Ukrajna ugyanis jelentős, még nagyrészt kiaknázatlan kritikus ásványkincs-készletekkel rendelkezik, beleértve egyes ritkaföldfémeket (pl. lítium, grafit, titán, de akár urán vagy cirkónium is). Miközben nagyban zajlik a háború és semmivel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz, Trumpot leginkább az érdekelte, hogy az ásványkincsek majdani – Ukrajnára nézve nem túl méltányos – kitermelésére vonatkozó megállapodás mindenképpen megköttessék.
Trump különös érdeklődése Grönland iránt többek között szintén ezzel magyarázható, hiszen ott is jelentős – nagyrészt szintén még kiaknázatlan vagy fejlesztés alatt álló – lelőhelyek vannak.
Emellett az Egyesült Államok – már Joe Biden idejében – számos kezdeményezést indított a hazai ritkaföldfém-kapacitások újjáépítésére. Ilyen volt a CHIPS és Tudományos Törvény, valamint a Védelmi Termelési Törvény. Azonban az évtizedekig tartó ellátási láncok kiépítése továbbra is hatalmas kihívást jelent, mivel nemcsak bányászati műveletekről van szó, hanem teljes feldolgozó és finomító kapacitások kifejlesztésére is szükség van.
Feltörekvők
Számos olyan ország és terület kerül előtérbe, amely korábban nem volt a geopolitikai játszmák középpontjában.
Ausztrália például az új sakkjáték egyik kulcsszereplőjévé vált, mivel jelentős ritkaföldfém-lelőhelyekkel rendelkezik, és igyekszik Kína megbízható alternatívájaként pozícionálni magát. A Mount Weld bányája, amelyet a Lynas Corporation üzemeltet, az egyik kevés nem kínai feldolgozott ritkaföldfém-forrás, bár továbbra is kihívásokkal néz szembe a termelési és feldolgozási kapacitások növelése terén.
Latin-Amerikában olyan országok, mint Chile és Argentína, lítiumkészleteiket – amelyek elengedhetetlenek az akkumulátorgyártáshoz – a külföldi befektetések és technológiai partnerségek bevonzására használják fel. Az ilyen megállapodások ugyanakkor számos konfliktushoz vezettek, mivel a helyi közösségek felléptek például a vízellátást és a hagyományos megélhetést veszélyeztető bányászati projektek ellen.
Környezeti csataterek: Az új technológiák rejtett költségei
Az új technológiákra – és paradox módon –a zöld energiára való átállás iróniája, hogy olyan bányászati tevékenységektől függenek, amelyek gyakran jelentős környezeti károkat okoznak. Ez az ellentmondás új kategóriákat teremtett a környezeti konfliktusokban, ahol a tiszta energia ígérete ütközik a piszkos kitermelés valóságával.
Mint már utaltunk rá, a chilei Atacama-sivatagában az elektromos járművek akkumulátoraihoz szükséges lítium kitermelése jelentősen veszélyezteti a törékeny ökoszisztémákat és az őshonos vízjogokat. A világ egyik legszárazabb régiójában található sósíkságokon, ahol ezt a “fehér aranyat” termelik, hatalmas mennyiségű vízre van szükség az anyagok kinyeréséhez, ami súlyos feszültségeket kelt a bányászati vállalatok és azon helyi közösségek között, akik generációk óta függenek ezektől az erőforrásoktól.
Hasonló konfliktusok alakulnak ki más ásványi anyagokban gazdag régiókban is. A már említett Grönlandon a ritkaföldfém-bányászat lehetőségei összefonódtak a politikai függetlenségről és az éghajlatváltozásról szóló vitákkal, mivel az olvadó jég új ásványlelőhelyeket tár fel. A sziget kis lakossága nehéz választásokkal néz szembe, és momentán nem világos, hogyan egyeztethető össze a gazdasági „fejlődés” és a környezetvédelem.
A ritkaföldfémek feldolgozása további környezeti kihívásokat vet fel. Egyes elemek szétválasztása jellemzően mérgező vegyi anyagokat igényel, és radioaktív hulladékot termel, ami megnehezíti a feldolgozó létesítmények kialakítását a szigorú környezetvédelmi előírásokkal rendelkező országokban. Ez a helyzet is hozzájárul Kína dominanciájához, mivel az ottani rezsim hajlandónak mutatkozik arra, hogy figyelmen kívül hagyja ezeket a környezeti „költségeket”.
Őshonos közösségek: Az elfeledett érdekelt felek
A kapitalista termelési logikák könyörtelensége természetesen itt is megjelenik. A globális ritkaföldfém-ellátási láncban az őslakos közösségek gyakran aránytalanul nagy költségeket viselnek, miközben hasznuk minimális. Az észak-svédországi számi rénszarvaspásztoroktól kezdve az ausztrál őslakos közösségekig, akik az új bányászati projektek miatt komoly egzisztenciális válságba kerültek, , az ásványkincs-kitermelés gyakran lábbal tiporja az őslakosok jogait hagyományos földjeiken. Ezek a közösségek több ezer éve összhangban élnek a helyi ökoszisztémákkal és fenntartható módon gazdálkodnak az ottani erőforrásokkal, ám ezt a növekvő bányászati tevékenység teljesen figyelmen kívül hagyja. Bár vannak védett területek, ahol elő van írva az előzetes tájékoztatás, az őshonos közösségek gyakran ki vannak zárva a területeiket és megélhetésüket befolyásoló döntéshozatali folyamatokból. Nem véletlen, hogy a kritikus nyersanyagok kitermelése, és az őslakosok jogainak metszéspontja a vállalati elszámoltathatósággal és a környezeti igazságossággal foglalkozó mozgalmak számára egy új és egyre lobbanékonyabb gyújtóponttá válik.
Kongói Demokratikus Köztársaság: A kobalt-konfliktusok gócpontja
Egyetlen ország sem illusztrálja jobban az ásványkincs-bányászat sötét oldalát, mint a Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK), amely a világ kobaltkészletének körülbelül 70 százalékát adja. A kobalt szintén egy kritikus fontosságú összetevő az elektromos járművek akkumulátoraiban és a megújuló energia tárolásában. Miközben a kobalt lehetővé teszi a globális zöld energiára való átállást, az ott élők számára az ország ásványkincse egyszerre áldás és átok.
A kobaltkitermelés emberi költségei megdöbbentőek. Az ipari méretű kobalt- és rézbányák terjeszkedése a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK) egész közösségek kényszerű kilakoltatásához és súlyos emberi jogi visszaélésekhez vezetett, beleértve a szexuális zaklatást, a gyújtogatást és a testi kényszerítés sok más formáját. Ezek a kényszerű elvándorlások több ezer családot tesznek otthontalanná, gyakran megfelelő kártérítés vagy alternatív lakhatás biztosítása nélkül. A környezetkárosítás csak súlyosbítja az emberi tragédiákat. A 2024 márciusában végzett elemzés előzetes eredményei azt mutatták, hogy az összes felmért víztestet érinti a savas ipari szennyezés. A Katapula és a Kalenge folyókat már “hipersavasnak” minősítették. Ennek a szennyezésnek halálos következményei vannak, a szennyezésnek való kitettség nem csak bőrkiütéseket és sebeket, de koraszüléseket vagy halvaszületéseket is okozhat.
A helyzetet tovább bonyolítják az évtizedes fegyveres konfliktusok. Az ásványokban gazdag régiókban csak tovább erősödtek az összetűzések, hiszen az erőforrásokért folytatott küzdelem súlyosbítja a meglévő konfliktusokat.
A mianmari tényező: kinek a kezében vannak a kritikus erőforrások?
Mianmarban szintén vannak figyelemreméltó lelőhelyek. A 2021. februárban bekövetkezett újabb puccs tovább növelte a globális ritkaföldfém ellátás kockázatait, hiszen az ottani katonai junta azonnal kiterjesztette a hatalmát a bányászati műveletekre. Bár az ezek után kivetett nemzetközi szankciók korlátozták a hozzáférést Mianmar ásványkincseihez, de ez csak az illegális bányászat és csempészet felé terelte a folyamatokat. A mianmari helyzet jól mutatja, hogy az erőforrásokban gazdag országok politikai instabilitása hogyan teheti sebezhetővé az ellátási láncokat, és hogy nincs kellő szabályozás a kritikus anyagok etikus beszerzésével kapcsolatban.
A következő határ: A tengerfenékért folytatott küzdelem
Ahogy a szárazföldi lelőhelyek egyre nagyobb nyomás alá kerülnek, a figyelem az óceánfenékre irányul, amely az nyersanyagok kitermelésének következő határterülete. A mélytengeri felszín olyan hatalmas polimetallikus csomókból áll, amelyek rengeteg kobaltot, nikkelt és ritkaföldfémeket tartalmaznak. Mivel igen sok rivalizáló nemzet igényt tart a víz alatti területekre, az ásványokért folytatott verseny számos geopolitikai konfliktus forrásává válhat.
Ami még aggasztóbb, a mélytengeri bányászat példátlan környezeti kockázatokat jelent, és potenciálisan elpusztíthatja azokat az egyedülálló ökoszisztémákat, amelyeket a tudomány még csak most kezdett el igazán megérteni. A Nemzetközi Tengerfenék Hatóság most sebtében próbál egy olyan szabályzásért harcba szállni, amely valamilyen egyensúlyt teremthet az ásványok iránti növekvő kereslet és a környezet védelme között.
A tengerfenéki bányászat lehetőségei ismét csak új szövetségeket és új feszültségeket teremtenek a nemzetek között. Nem véletlen, hogy a nagyhatalmak és bányászati óriás cégek hirtelen udvarolni kezdtek azon csendes-óceáni szigetállamoknak, amelyek az ásványokban gazdag tengerfenék nagy területeit ellenőrzik. Más kérdés, hogy a bányászat okozta környezeti károk kezelésére ezen országok egyáltalán nincsenek felkészülve…
Technológiai szuverenitás és nemzetbiztonság
Mint láttuk, az a tény, hogy például a ritkaföldfém-feldolgozás zöme Kínában történik, egyértelműen nemzetbiztonsági kérdéssé emelkedett. A ritkaföldfémek katonai alkalmazásai olyan széleskörűek, a precíziós irányítású lőszerektől a fejlett radarrendszerekig, hogy a védelmi intézmények számára az ellátásbiztonság stratégiai fontosságú dilemmává vált világszerte.
A COVID-19 világjárvány rávilágított a globalizált ellátási láncok sebezhetőségére. Nagyon nem mindegy tehát, hogy a kritikus ásványianyag-termelés „baráti” vagy ellenséges területeken történik. Az országok többsége ma már a ritkaföldfém-kapacitásokat ugyanolyan elemi biztonsági kérdésként kezeli, mint mondjuk az élelmezési- vagy energiafüggetlenséget.
Ahol ez lehetséges, a technológiai szuverenitásra való törekvés hatalmas kormányzati beruházásokat ösztönöz a hazai bányászati és feldolgozási kapacitások bővítése érdekében. Mint már utaltunk rá, az Egyesült Államokban hozott számos új törvény, de úgyszintén az Európai Unió kritikus nyersanyagokkal kapcsolatos törvénye, valamint a hasonló japán és dél-koreai kezdeményezések mind a kínai ritkaföldfém-készletektől való függőség csökkentését célozzák, miközben rohamtempóban dolgoznak azon, hogy alternatívákat építsenek ki.
Hogyan tovább? A biztonság, a fenntarthatóság és az igazságosság egyensúlyba hozása
A kritikus nyersanyagokért folytatott verseny korunk egyik meghatározó kihívása, amely magában foglalja a technológiai fejlődés és a környezetvédelem, a nemzetbiztonság és a nemzetközi együttműködés, a gazdasági fejlődés és a társadalmi igazságosság között lévő számtalan feszültséget. Bár nyilván vannak, akik a „lassítás” stratégiáját ajánlják, adottnak vehetjük, hogy ahogy a világ a tisztább energia és a fejlettebb technológiák felé halad, ezen kritikus anyagok iránti kereslet csak fokozódni fog. Erre reagálva két fontos azonnali tennivaló van. Az egyik technikai, a másik politikai természetű.
Mindenekelőtt meg kell vizsgálni milyen technológiai alternatívák vannak, milyen alternatív anyagokkal bevonásával lehet pl. a ritkaföldfémeket iránti keresletet csökkenteni. Még fontosabb, hogy radikális fejlesztésekre van szükség az újrahasznosítás területén. Már most sokan vizsgálják, hogy pl. hogyan lehet kinyerni a ritkaföldfémeket elektronikai hulladékokból, ami jelentős mennyiségű ilyen anyagot biztosíthatna – további környezeti károk nélkül.
Politikai és erkölcsi szinten létfontosságú, hogy létrejönnek olyan nemzetközi együttműködési mechanizmusok, amelyek felállítják az etikus nyersanyag kinyerés és beszerzés kereteit. Az OECD már kiadott egy útmutatót, amely vállalatok számára felvázolja, hogy hogyan működhetnek az ellátási láncok – hogy milyen kockázatok merülnek fel és azokat hogyan kell felelősségteljesen kezelni.
A „haladás” valódi ára?
Látni kell, a kritikus nyersanyagok kitermelésének, feldolgozásának és elosztásának módjáról ma hozott döntések évtizedekre meghatározzák a geopolitikai kapcsolatokat. Hogy az ezek iránti robbanásszerű kereslet ösztönzi fogja az innovációt a fenntartható bányászat és a nemzetközi együttműködés terén, vagy éppenséggel fokozódó konfliktusokhoz és környezetpusztításhoz vezet, ma még teljesen nyitott kérdés.
Világos, hogy a naiv vagy éppenséggel álszent technooptimizmus kora lejárt. Hogy mi a digitális és zöld jövő valódi költsége, az nem csak egyes anyagok értékesítési árában ragadható meg. magában foglalnia a környezetkárosodást, az emberi jogi visszaéléseket, az ellátási láncokba ágyazott geopolitikai feszültségeket, és sok minden mást… Csak ezen költségek elismerésével tudjuk reálisan modellezni, hogy milyen jövő vár ránk.
A tét nem is lehetne nagyobb. Egy olyan világban, amely egyre inkább függ a kritikus nyersanyagoktól, azok a nemzetek és a vállalatok, amelyek ezeket az erőforrásokat ellenőrzik, elképesztő hatalommal fognak rendelkezni. A kérdés az, hogy ezt a hatalmat egy kiegyensúlyozottabb, fenntarthatóbb jövő építésére fogják használni, vagy csak folytatódnak – alkalmasint fokozódnak – a kizsákmányolás és a konfliktusgerjesztés azon folyamatai, amelyek az eddigi történelmünk során az erőforrás-kitermelést jellemezték.
