Az Orbán-kormány sebtében meg akar állapodni a szlovákokkal Bősről: alku tárgya a jogsértő módon elterelt, a Szigetközből hiányzó víz „elengedése” és Nagymaros megépítése is. A sajtó megírta, a kormány pedig nem cáfolta, vagyis biztosan készülnek valamire.
„A bíróság elfogadta, hogy második erőművet és duzzasztót nem kell építeni, mivel mindkét fél lemondott a csúcsrajáratásról, ezért a nagymarosi vízlépcső felépítésének elmaradása csak annak tervezett befejezési időpontja és az ítélet közötti időben jelentett jogsértést, 1997 óta nem. A Duna elterelése viszont 1992 óta folyamatos jogsértés. Az ezzel okozott (és a megállapodásig okozandó) valamennyi kárt a Csehszlovákia helyébe lépett Szlovákiának meg kell térítenie. A bősi vízerőtelep és a két hajózsilip – a felvíz-és alvízcsatornával, a tározóval, valamint a dunacsúni duzzasztóval együtt – üzemelhet ugyan, de csak úgy, hogy valamennyi jelenbeli környezetvédelmi követelményt kielégítsen, beleértve ma már a vonatkozó EU-szabályokat is.” Így foglalta össze Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, a perben a magyar álláspont képviseletét segítő jogászcsapat tagja 2019-ben az 1997-es hágai ítélet lényegét. Maga a 28 évvel ezelőtti eljárás a hágai Nemzetközi Bíróság első fajsúlyos környezetvédelmi ügye volt, ahol a Duna 1989-es eltereléséről, illetve a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer nagymarosi oldalának meg nem építéséről kellett döntést hozni. Az ítélet megszületett, maga a konfliktus azonban máig nem jutott nyugvópontra: sem a vízmegosztásról, sem az egyoldalúan (és jogtalanul) elterelt Duna egyéb, szintén a szlovák fél által szedett hasznairól, például az így termelt áramról nem született megoldás, a Szigetköz pedig egyre inkább kiszárad. Ahogyan ugyancsak Nagy Boldizsár megfogalmazta: „A Duna főmedrébe az évi átlagos vízhozam húsz százaléka érkezik, a Bősnél megtermelt elektromos energiából nem részesedünk (csak ha megvásároljuk), a környezet állapota – a vízpótló rendszerbe fektetett milliárdok ellenére – folyamatosan romlik. Eközben a főmeder és a mellékágak kapcsolatáról folyó, a nyilvánosság számára gyakorlatilag láthatatlan tárgyalások témája egy olyan műszaki megoldás, amely a főmedret keresztgátakkal lassú folyású víztestekre, szinte tavakra szabdalja – éppen úgy, ahogy azt az eredeti rendszer tervezői elképzelték.”
A fentiekhez képest új fejlemény, hogy az Orbán-kormány – hogy a választások előtti végkiárusítás keretében, vagy egyéb okok miatt, az nem egyértelmű – június 30-ig meg akar állapodni a szlovákokkal az összes vitás kérdésekről. Ehhez a kiszivárgott hírek, illetve az energiaügyi tárca illetékes államtitkárának nyilatkozatai alapján azzal járulnának hozzá, hogy feladnák az elmúlt közel három évtized nagy részében képviselt magyar álláspontot, voltaképp legalizálva a Magyarország számára egyoldalúan hátrányos status quo-t. Mindez a legjobb esetben azt jelentené, hogy marad minden úgy, ahogyan most van, de létezik rosszabb opció is: utóbbi alapján mégiscsak megépülne Nagymaros, lehetővé téve a bősi mű áramtermelésének kimaxolásához szükséges csúcsra járatást, és vele a Bős, illetve Nagymaros közötti Duna-szakasz parti sávjában az élővilág elpusztítását (az érintett partszakaszon naponta több métert ingadoznak a vízszint amit néhány moszatfajon kívül semmilyen élőlény nem visel el) – erre mondta még a rendszerváltás előtt az MTA, hogy az okozott ökológiai kár, ha átszámítjuk forintra, soha nem térülne meg a termelt áramból illetve az esetleges további gazdasági előnyök révén.
A mostani eset pikantériája, hogy 1998-ban a Fidesz egyebek mellett azért nyert – és Orbán Viktor azért kerülhetett kormányra –, mert fellépett egy, a mostanihoz kísértetiesen hasonló, csak épp a Horn-kormány által sürgetett megállapodás ellen. Hogy Hornékat anno mi motiválta, az máig rejtély – Orbán számára, amennyire tudható, az a vonzerő, hogy szüksége van Fico vétójára az uniós magyar vétókhoz, illetve azokban az ügyekben, amikor a renitens Magyarország szankcionálása csak egyhangú döntéssel működne.
Hogy a kormánypárt most fordított szereposztásban újrajátszaná 98-at, arra nem csak a folyamatosan szivárgó szóbeli információk utalnak. A szóban forgó államtitkár, Czepek Gábor május 13-án azt írta ki a Facebookra: „Holnap irány Győr, jön a 11. tárgyalás. Ha minden jól megy, hamarosan lezárhatunk egy 36 éves jogvitát, pont kerülhet Bős-Nagymaros ügyének végére. A cél az, hogy mindkét félnek megfelelő, az energiabiztonsági és a környezetvédelmi szempontokat egyaránt figyelembe vevő megoldás szülessen.” Csakhogy a mindkét félnek megfelelő megoldás fából vaskarika: Szlovákia az elmúlt évtizedek alatt egyszer sem adta jelét, hogy bármely ponton engedne az álláspontjából, és most is csak arról hallani, hogy Magyarország készül engedményekre – ilyen alapon bármikor meg lehetett volna egyezni korábban is.
Ugyanő néhány nappal később már azt tette ki: „Egyre közelebb vagyunk a lezáráshoz, június 30-ig egy előzetes megállapodást tervezünk kötni a főbb tartalmi pontokról” – amelyeket természetesen azóta sem hoztak nyilvánosságra. Egy 2024 őszi szakmai konferencián viszont beszélt róla, megemlítve a csúcsra járatást – amihez a nagymarosi duzzasztó is kell –, mint ahogyan ugyanabban az időszakban Orbán Viktor is posztolt „jó ütemben haladó tárgyalásokról”.
A fentiek nyomán csak azért nem állítjuk, hogy napokon/órákon belül kiderül, lesz-e Bős-Nagymaros és csúcsra járatás (azaz szembefordul-e az Orbán-kormány az utolsó hónapjaiban a rendszerváltás egy újabb tabujával), mert a készülő szlovák-magyar megállapodást nem kívánják nyilvánosságra hozni. Csak a főbb pontjait, amelyeket, mint láttuk, korábbra ígértek, de azóta is titokban tartanak.
Különösen aggasztó, hogy amikor a napokban a Népszava megírta a sztorit, a kormány beismeréssel felérő nyilatkozatot adott ki, a nagymarosi műről pedig egy szót sem ejtett (de nem is cáfolta az arra vonatkozó értesülést).
Bármi történjék is, az ökológia és a jog alapvető törvényszerűségei nem változtak 1997 óta: a víz fele nekünk jár(na) és a Szigetköznek szüksége is volna rá, Nagymarost nem indokolt felépíteni, az uniós környezetvédelmi előírásokat pedig Bősön is be kell(ene) tartani – aki ezekről lemond, az egyértelműen a magyar nemzeti érdekeket adja fel.
Fotó: wikipedia (Lukáš Malý)
