Egy hónap múlva már tudni fogjuk, ki az Egyesült Államok új elnöke, de ma még – történelmi léptékben is – páratlanul szoros a verseny. Harris vagy Trump?
Vitától vitáig
Trump íve
Nem is olyan régen, Trump az egekben volt. Hatalmas felfelé ívelést láthattunk, ami a Biden elleni júniusi vitával indult, ahol – bár Trump sem szerepelt különösebben jól, de – Biden élőhalottnak tűnt, aki dadarászva[1] [2] zavarodik bele saját mondataiba. (A vita amúgy szokatlanul korán volt, általában csak szeptember-októberben szoktak lenni – egyesek szerint épp azért, hogy ha váltani kell, még legyen idő…de ne fussunk előre.) A vita megnyerését követően káosz alakult ki a demokrata táborban, miközben Trumpra ismét rámosolygott a sors, egy sor bírósági döntés formájában. Elsőként – sokakat meglepő, sőt megriasztó módon – az amerikai Legfelsőbb Bíróság (ahol épp a Trump által kinevezett 3 új bíró durván elbillentette a testületi egyensúlyt a konzervatívok irányába) úgy döntött, hogy az elnök nagyon széleskörű immunitást élvez hivatali tevékenysége alatt, ezzel jelentősen leszűkítve a későbbi jogi számonkérés lehetőségeit. Annak idején, amikor Richard Nixon belebukott a Watergate botrányba, a legendás angol újságírónak, David Frostnak adott későbbi interjújában, Nixon azt nyilatkozta, hogy ha valami elsőre törvénytelennek is tűnik, utólag nem az, ha és amennyiben azt az Egyesült Államok elnöke csinálta… Ez a kijelentés akkor hatalmas felháborodást váltott ki, hiszen úgy értelmezték, mint az ellenőrizhetetlen hatalmi pöffeszkedés megnyilvánulását. Nos, most a bíróság – amúgy tényleg ijesztő lehetőségeket kinyitva – voltaképpen azt mondta ki, hogy Nixonnak igaza volt, az elnök – pusztán azért, mert elnök – nem kérhető számon hivatali minőségében véghez vitt cselekedetei miatt, még akkor sem, hogy ha azok amúgy törvénybe ütköznek. Ez hatalmas győzelem volt Trump számára, hiszen így a január 6-i Capitolium elleni ostromban játszott szerepe sokkal kevésbé számonkérhető. Ugyanebben az időszakban, Trump egyéb peres ügyeiben is kiderült, hogy húzó-halasztó taktikája működni látszik, és ezért számos nagyon is inkrimináló tárgyalásra és eljárásra már csak a választások után kerülhet sor. Még egy pont a Trump-csapatnak. Ezt követően jött a merénylet kísérlet, amit megtervezni sem lehetett volna jobban (persze sok is a találgatás, hogy vajon tényleg nem volt-e megtervezve…) Trump ebből nem jöhetett volna ki jobban. Komoly baja nem lett, viszont volt dráma és hőssé avatás, sokan azt gondolták, game over, ez a pátosz megnyeri neki a választást. Majd jött az – akkor még ígéretesnek tűnő – alelnök kiválasztás, hiszen J.D. Vance egy jó kiállású, jól beszélő fiatal politikus, aki szegénységből küzdötte fel magát, és benne volt az ígéret, hogy sikeresen el tudja játszani a nép egyszerű fia szerepet. Ezt zárta le a feszes és jól megszervezett Republikánus Konvenció (választógyűlés) és ekkor már Trump egy jó 8-10 százalékkal vezetett Biden előtt, és úgy tűnt, megállíthatatlan.
Harris íve
Csakhogy megtörtént, amiről sokan úgy gondolták, hogy lehetetlen, a demokraták jelöltet váltottak. Nem volt egy könnyű szülés. Biden hónapokig kirobbanthatatlannak tűnt, de nap mint nap növekedett a nyomás és nem csak, sőt nem elsősorban a politika felől. Először az olyan megasztárok, mint George Clooney mondták ki, csere kell, majd egy sor befolyásos donor jelezte, nem pénzeli tovább Bident, mert már nem hiszik el, hogy nyerni tud. Nagy nehezen megtört a jég. Biden bejelentette, hogy visszalép, majd néhány órával később, hogy alelnökét Kamala Harrist támogatja. Csakhogy ez nem így megy, ahhoz, hogy valaki elnökjelölté váljon, meg kell szerezni több száz delegált támogatását. Ez volt az első nagy teszt, hogy Harris képes-e erre… A válasz egy erőteljes igen volt, Kamala Harris meglepő gyorsasággal letárgyalta, kilobbizta, hogy meglegyenek a delegáltjai. Egyéb potenciális reménységek sorra bejelentették, hogy nem indulnak a jelöltségért, végül még a demokrata nagyágyúk, a volt házelnök, Nancy Pelosi, a Clinton házaspár, majd utolsóként az Obama házaspár is beállt Harris mögé. Ott a pont. Jött a következő kérdés, jó-jó, hogy Harris háttéralkukban hatékony, de vajon milyen, amikor ki kell állnia a nyilvánosság elé. Harris nem a szónoki képességeiről volt híres. Miközben a legtöbben karizmatikus személyiségnek tartották, múltbeli szereplései, akár beszédekről, akár vitákról volt szó, inkább a közepes kategóriába estek. Nem így most. Harris első néhány beszéde kifejezetten profi volt, igen gyorsan elhallgatta a kételkedőket. Ezt követően megindultak a pénzcsapok, és Harris rekordmennyiségeket gyűjtök be, kis és nagy donoroktól egyaránt. Jóval dinamikusabban működött az adománygyűjtő gépezete, mint Trumpnak. Harris – taktikusan – nem verte szét a Biden-féle kampánystábot sem, azt a Jen O’Malley Dillont kérte fel kampányfőnöknek, aki a Biden-Harris kampányt is vezette, és aki korábban a bideni Fehér Ház kabinetfőnök-helyettese volt. Ezzel kontinuitást és stabilitást teremtett, hiszen Harris számára a legnagyobb kihívás az idő volt, mivel ekkor már csak egy pár hét volt a Demokrata Konvencióig. Ami viszont már akkor egyértelműen látszott az az volt, hogy a demokraták iszonyúan megkönnyebbültek, hogy nem kell lesniük, hogy az agg Biden mikor követ el valami nagyon ciki hibát, és elkezdett visszatérni a lelkesedés és a jókedv a kampányba, ami létfontosságú. Harris előtt újabb nagy kihívás állt: ki legyen az alelnök jelöltje? Ennek kitalálása általában több hónapos folyamat, ám Harrisnek kb. 10 napja volt erre. Ismét sokakat meglepett, amikor nem egy nagyágyút (pl. a jövő sztárjának tartott pennsylvaniai kormányzót Josh Shapirot választotta, hanem talán a legszürkébb jelöltet, Minnesota kormányzóját, Tim Walzot, akinek legfőbb előnye, hogy semmi különös nincs benne. Se nem celeb, se nem milliárdos, hanem csak egy kedves volt tanárbácsi és kosárlabda edző, akivel viszont éppen ezekért igencsak könnyen azonosul az átlag választó. Ma már tudjuk, az alelnök asszony nagyon jól választott, hiszen Walz sokkal népszerűbb, mint a jelölése óta botrányos el és beszólásokat halmozó J. D. Vance. Újabb pont Harrisnek. A Demokrata Konvenció talán még a republikánusnál is jobban sikerült. Egy párt, amely csak néhány héttel korábban a bukás szélén állt, most lendületet, lelkesedést és reményt sugárzott. Végül, hogy teljes legyen a kör, elérkeztünk a második elnökjelölti vitához, amelyben Harris látványosan jobb volt, mint a jelöltváltás óta láthatóan megzavarodott Trump.
Mire elég ez?
Miközben azt láttuk, hogy Trump szerencseszériájára sikerült Harrisnek rálicitálnia egy talán még nagyobb sikersorozattal, a verseny még mindig nyugtalanítóan kiegyenlített. Egyfelől, Harris le tudta dolgozni Biden hátrányát, sőt mind országosan (ami amúgy kevéssé számít), mind a döntő billegő államok többségében (ahol viszont minden eldől) kiharcolt egy néhány százalékos előnyt, de ez az 1-2 százalék még abszolút a statisztikai hibahatáron belül van – vagyis igazából az utolsó pillanatig nem lehet megbízhatóan előre jelezni, hogy meg lesz-e az első női, sőt színesbőrű női elnök, vagy Trump kap még 4 évet.
Nyilván az USA-n kívül sokan értetlenül állnak az előtt, hogy egy többszörösen bűnözőként elítélt, botrányairól elhíresült, államcsínyben vétkes Trump hogy lehet még mindig versenyben. A válasz természetesen összetett, de alapvetően 3 tényező kiemelkedik a sok közül.
1) MAGA[1] tábor: Trumpnak igenis van egy hatalmas populista tábora, amely ráadásul az évek során egy alternatív világot épített ki magának. Ebbe a világba minden információ egy speciális keretezést kap. Például minden, ami kritikus Trumpot illetően automatikus egy összeesküvés-elméletes narratívába lesz ágyazva, vagyis mindegy hányszor ítéli el egy bíróság, vagy milyen újabb botrány pattan ki az mind csak rágalom, amivel a hatalom el akarja hallgattatni a nagy vezért… Ezt a tábort láthatóan nem lehet elbizonytalanítani, történjen bármi.
2) Az USA meglehetősen konzervatív ország, és igen sokan vannak, akik nem szeretik ugyan Trumpot, de egyszerűen „sok” nekik, hogy egy színesbőrű nőre szavazzanak. A „tipikus kaliforniainak” (azaz elkényeztetett elitnek) megfestett Harris az „átlag” amerikai számára kicsit túl liberális, túl baloldali – vagy legalábbis annak tűnhet. És a Trump kampány természetesen mindent meg is tesz annak érdekében, hogy annak is tűnjön, Trump például rendszerint lekommunistázza az alelnököt, és csak Harris Elvtársként utal rá. Bár ez egy klasszikus – és meglehetősen primitív – trumpi rágalom, de tény, hogy még mindig sokan – főleg az alacsonyabb iskolázottságú szavazók körében – idegenkednek Harristől.
3) A harmadik és legkomolyabb ok, a világ, és főként a gazdaság állapota. Az átlag szavazó nem ismeri a külpolitika vagy a gazdaságpolitika részleteit, nem elemzi a makrogazdasági vagy makropolitikai folyamatokat. Csak annyit lát, hogy Trump alatt olcsóbb volt a benzin, olcsóbbak voltak az élelmiszerek, nem volt háború sem Ukrajnában, sem a Közel Keleten. Trump persze mindezt saját érdemeként hirdeti, ami egyfelől nevetséges, másfelől érthető. Történelmi távlatban egyértelmű, hogy a trumpi gazdaság- és külpolitikára kisebb katasztrófaként fognak emlékezni, és ezzel szemben, Biden teljesítményét a legnagyobb elnökök mellett emlegetik elismerőleg, de az itt és mostban ez nem sokat számít. Tagadhatatlan tény, hogy számos nemzetközi fejlemény, kiemelten az ukrajnai háború elindított egy negatív spirált (energiaárak emelkedése, élelmiszerárak megugrása, elszabaduló infláció stb.), ami súlyos életszínvonalbeli visszaeséshez vezetett – világszerte. Ez nem Biden, és pláne nem Harris „sara”, de ettől függetlenül olyan tényezők, melyek egy választás során meghatározóak lehetnek.
A második és harmadik pontok együttes hatása két fontos demográfiai csoportnál is jól látható.
Színesbőrű férfiak
Kb. Kennedy (azaz a 1960-as évek) óta egészen mostanáig a képlet nagyon egyszerű volt. Az afro-amerikai és latin-amerikai származású szavazótábor egyértelműen és óriási többségben a demokraták mögött állt. Ez politikailag érthető volt, hiszen a modernkori baloldali demokraták sokkal fontosabbnak tartották a polgári és emberi jogokat, az antidiszkriminációs intézkedéseket. Amerikai viszonylatban a demokraták jelentik a tolerancia, az esélyegyenlőség és a sokszínűség pártját. Ez Trump alatt némileg megváltozóban van, ha nem is összképet tekintve (a nettó számok viszonylatában a színesbőrű szavazók még mindig nagyságrendileg inkább a demokratákat támogatják), de elmozdulás látszik egy fontos rész-csoportnál. A színesbőrű férfiak körében igen sok a Trump támogató. Hogy ennek pontosan mi az oka, arról vita van. Az egyik tábor egyszerűen azt mondja, hogy ez egy olyan réteg, amelyet különösen erősen és közvetlenül érint az életszínvonal csökkenés és az egzisztenciális fenyegetettség. A másik tábor inkább kulturális okokat lát a háttérben, nevezetesen, hogy ennek a csoportnak a kulturális tradíciói igen konzervatívak. Nekik az a fajta nyers, populáris, alkalmasint „macsó” stílus, ami Trump sajátja, imponáló tud lenni. Tanulságos, hiszen tudható, hogy ez a réteg korábban egyértelműen Obama támogató volt, vagyis itt az tény, hogy Harris nő negatív irányban láthatóan többet számít, mint hogy amúgy színesbőrű.
Szervezett munkásság
A demokraták másik biztos támogatói mindig is szakszervezetek voltak. De ma már ez nem egyértelmű – voltaképpen ugyanígy a fenti okok miatt. Az olyan hatalmas szervezetek, mint a fuvaros szakszervezet, az autógyártók, vagy az acélipari dolgozók stb. mindig is a demokraták bázisát jelentették. Ez azonban már 2016-ban megváltozott. Bár akkor „hivatalosan” ezek a szervezetek odaálltak Hillary Clinton mellé, a tagságuk láthatóan másként gondolta (ezért vesztette el Clinton az úgy nevezett „rozsdaövezet” – vagyis a hagyományos iparvidék – államait, Wisconsin, Michigan, Pennsylvania, ami egyben a választások elvesztését is jelentette). Biden azért tudott nyerni, mert ezeket visszahódította. Neki ez még ment, hiszen a háttere ezt lehetővé tette. Eleve Pennsylvaniában született, és politikai karrierje során mindig is erős kapcsolatokat ápolt a szakszervezetekkel. Nem túl jó jel Harris számára, hogy a mostani választásokon számos szakszervezeti óriás, pl. a fuvarozókat képviselő Teamsters Union bejelentette, hogy egyik jelöltet sem támogatja. Erre azért került sor, mert kialakult egy egyértelmű kettősség a szervezeten belül. A vezetőség a hagyományoknak megfelelően oda akart állni a demokrata jelölt mellé, ám amikor a tagságon belül szavazást tartottak, kiderült ott a trumpisták vannak többségben. Ezért született az a kompromisszum, hogy akkor hivatalosan egyik jelöltet sem támogatják. Demográfiai értelemben itt amúgy egy hasonló jelenségről van szó, hiszen pl. itt a szakszervezeti tagság túlnyomó többsége alacsony-iskolázottságú férfiakból áll….
„October surprise”
Októberi meglepetésnek nevezik azokat a váratlan fejleményeket, amelyek a választás előtti utolsó hónapban jelentősen befolyásolhatják a végeredményt. (Sokak szerint ilyen volt pl. amikor 2016-ban az FBI akkori igazgatója James Comey, 10 nappal a választások előtt nyilvánosságra hozott egy jelentést Hillary Clinton „titkos” emailjeiről.) Most sincs híján ezekből. Bár még csak most kezdődött a hónap, már beazonosítottak két ilyen fejleményt, és mindkettő inkább Trumpnak kedvez.
A legfontosabb, hogy a gázai háború átterjedt Libanonra, és így létrejön a követlen háború lehetősége Irán és Izrael között. Itt nem pusztán arról van szó, hogy Trump rámutathat arra, hogy a Biden-Harris adminisztráció alatt milyen instabillá vált a világ, a veszély nagyobb és konkrétabb. Mivel Irán az egyik meghatározó olajhatalom, egy ilyen konfliktus (pl. ha Izrael megtámadja az iráni finomítókat) egy újabb hatalmas energiaválsághoz vezethet. Ebben a szcenárióban azonnal drasztikusan megemelkedhetnek a benzinárak, amit az amerikai fogyasztók nyomban megéreznének. Ez egy hatalmas veszély Harris számára, és egy óriási lehetőség Trumpnak.
A másik csapás, ami kisebb kiterjedésű, de mégis kihathat a választásokra, az a Helene Hurrikán, ami pont abban a délkeleti régióban végzett hatalmas pusztítást, ahol több billegő állam található. Észak Karolinában és Georgia államban körülbelül 1 százalék, vagy még annyi sem választja el Trumpot és Harrist. Trump már most elkezdte mondogatni, hogy mennyire rosszul kezelte a Biden-Harris csapat a hurrikánt, mennyire elégtelenek a kárrendezési munkálatok stb. Valószínűleg ezzel nem tudja elemi módon amortizálni Harrist, de nem is kell neki. Elég, ha néhány ezer billegő szavazó fogékony erre – hiszen kb. 10 ezer fő egy ilyen államban eldöntheti a helyi választás eredményét.
Bármi lehet
Politológusok, közvéleménykutatók egyetértenek: évtizedek óta nem volt ilyen szoros választás. Bár ha ma lennének a választások és minden kizárólag a mostani számoknak megfelelően történne, akkor Harris lenne az új elnök, de olyan minimálisak a különbségek, hogy még minden lehet. Tudvalevő, hogy a győzelemhez 270 elektorra van szükség. Jelen pillanatban minden elképzelhető. Akár az is, hogy Harris nyer a legkisebb különbséggel (ez 270 – 268 lenne). Akár az, hogy Trump nyer kis különbséggel. De még az is benne van a pakliban, hogy mégis nagy lesz a különbség, akár így, akár úgy – és valamelyik jelölt jócskán 300 felé megy. Ha Harris megtartja a „rozsdaövezet” államait (Michigan, Pennsylvania, Wisconsin), ahol most átlagosan 1- 1 1/2 %-al vezet, és elhódít néhány déli államot az úgy nevezett „sun-belt-ben” (napos-övezet), pl. Arizona, Georgia, Észak Karolina, akkor megvan a 300 feletti eredmény. Csakhogy ez fordítva is igaz, ha Trump megtartja a déli államokat, ahol ő vezet átlagosan 1- 1 1/2 % -al, és „belenyúl a rozsdaövezetbe” – akkor övé a nagy győzelem.
Egy hónap múlva ilyenkor már tudni fogjuk. Más kérdés, hogy Trumpot ismerve, ha veszít, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy csendben le is vonul a porondról… de ez már egy másik történet…
Kapcsolódó podcast:
Az amerikai elnökválasztás hatása a globális zöld politikára
[1] MAGA = Make America Great Again. Trump szlogenje az 2016-os választás óta, mely később táborának elnevezésévé is vált.
