Jordán Ferenc: mégis kinek képzeljük mi magunkat?

A technológiai fejlődés helyett a kulturális változásokban kell a megoldást keresni – írja esszéjében Jordán Ferenc hálózatkutató biológus.

Élőhelyünk, a Föld, pontosan egy darab bolygó, egy nagy, de véges méretű otthon. Az emberi történelem során alaposan kiaknáztuk erőforrásait, közülük sokat olyan mértékben, hogy nem látszik, hogyan tudna megújulni, regenerálódni. A tengeri halállomány, a faanyag, a talaj vagy az ásványkincsek részben megújuló, részben nehezen, vagy egyáltalán nem megújuló anyag- és energiaforrások. Az Atlanti-óceán észak-keleti részén lehalászott tőkehal-állományok a második világháború vége óta eltelt 70 évben sem tudtak regenerálódni. A Földközi-tengert övező erdőségek módszeres kiirtása egyesek szerint hozzájárult a Római Birodalom bukásához is. A talaj kizsigerelése a felelőtlen, rövid távú gazdálkodás egyik legjobb és legismertebb példája. A lítium és a kobalt készleteinek globális kimerülésére elég pontos becsléseket tudunk ma már adni (annak ellenére, hogy a legújabb energetikai megoldások részben ezekre épülnének).

Mindez puszta kézzel nem ment volna. A tudomány és a technika hatalmas előrehaladást ért el élettartamunk meghosszabbítása, életkörülményeink javulása vagy éppen a globális emberi populáció táplálékának biztosítása terén. Amikor a hatalmas természetben apró pontnak éreztük magunkat, elfogadható volt minden módszer bevetése annak érdekében, hogy nekünk kicsit jobb legyen. Ma mi vagyunk hatalmasak és a természet szorul vissza sokszor apró, pontszerű helyekre. A gondolkodásunk viszont nem változik. Még mindig abban a hitben élünk, hogy a korábban lehetetlennek tűnő határok feszegetését dicsőségnek tartjuk és elvárjuk. Technooptimista és pozitivista módon bízunk benne, hogy a növekvő emberi populáció növekvő fogyasztását és energiaéhségét is sikerül majd megoldani (a modern technológiába vetett hittel kapcsolatban lásd Lányi András a mesterséges intelligenciához fűződő gondolatait a sorozat egy korábbi írásában).

A föld végessége azonban belátható módon véges eltartóképességet is jelent, bár ezt többször is jelentősen kitoltuk már. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a végtelenségig folytathatjuk a végtelenbe tartó növekedést. A „mindig volt valahogy” elv egy darabig működik, azon túl nem. Csak időskála kérdése, hogy még érvényesnek tekinthető-e. Hosszabb távon nem érdemes hinni benne. Ha elfogy a tüzelőnk, kivághatjuk a körtefát. Ha azt is elégettük, jöhetnek a bútorok, majd a háztető, és eddig a pontig működik is a fenti elv. Ezen a ponton túl viszont már nem, innentől már nincs „valahogy”, menni kell, melegebb helyre. A Földről viszont nincs hova.

A technológiai fejlődés ráadásul sokszor hatalmas ökológiai lábnyomot hagy, és ha valahol átmeneti megoldást nyújt is, nagy eséllyel máshol generál problémákat. A globális összhatást nem könnyű számszerűsíteni, de nem sok olyan példát találni, ahol egy új technológia kisebb ökológiai lábnyomot eredményezett volna. Mindennek ára van, egyre növekvő, legfeljebb okosan el van rejtve és megfelelően van kommunikálva.

A természet ökológiai rendszereiben az eltartóképességet csak rövid távon, és csak lokálisan lehet meghaladni. Kicsit foghatunk több halat a maximális fenntartható hozamnál, megoldódik. Különböző szabályozó mechanizmusok olyan negatív visszacsatolásokat eredményeznek, melyek hamar visszatérítik a rendszert az egyensúlyközeli állapotba. Ennek egyik módja a térbeli átrendeződés: a lokálisan tönkretett halállomány pótlódik máshonnan. Az általunk létrehozott globális faluban erre viszont sokszor már nincs lehetőség, semmilyen technológia sem segít a globálisan kimerülő készletek regenerálásban. Persze, lehet bányászni a Holdon, de az egyelőre a vicc kategóriájába tartozik és talán nem túlzottan óvatos vélemény, hogy az is marad.

A társadalmi alrendszerek közötti kapcsolatokat is érdemes figyelembe venni. Ha a technológiai fejlődés az orvostudományban jelentkezik (járványok visszaszorítása), akkor hamar kihívások elé állhat az élelmiszeripar (növekvő népesség). Ha a fejlődés a mezőgazdaságban jelentkezik (olcsó élelem), akkor az orvostudománynak lesznek megoldandó feladatai (növekvő népesség és járványok). Ha az energia olcsó, akkor nő a tömegturizmus mértéke és annak isszuk a levét. Globális megoldásokat nem érdemes várni, legfeljebb helyi és alkalmi félmegoldásokat. A kongói őserdő és a bolíviai fennsíkok mértéktelen irtása az ára az európai tiszta energiának már most is. A probléma és a megoldás földrajzi elkülönülése távolról sem szimmetrikus, az ebből fakadó konfliktusok pedig erősödnek. A mai migrációs mintázatok valószínűleg csak aperitifnek tekinthetőek a végletekig tönkretett és kizsákmányolt trópusi társadalmak fényében.

A források lassú kimerülése csak a népesség csökkenése és a fogyasztási szokások drámai változásai, az energiaéhség jelentős csökkentése mellett képzelhetőek el. Sajnos a globális kihívások tárgyalását a széndioxid-kibocsátás csökkentése és a megújuló energiaforrások fejlesztése dominálja, pedig a fogyasztáscsökkentés, a népességcsökkentés, az energiaéhség drámai visszafogása, a természetes területek helyreállítása vagy a mélyreható kulturális változások sokkal fontosabbnak tűnnek.

Az egészséges természet békén hagyását sokszor tartják zöld hisztériának, pedig pont a technológia csúcsát ismerő űrkutatók értik legjobban, mennyire triviális mindaz, amit a természettől ingyen és automatikusan kapunk, őnekik viszont nulláról kell megoldani az űrhajósok életkörülményeit biztosítva. Nem néhány lepke túlélése a tét, hanem a tiszta víz, az oxigén, a szemét lebontása vagy éppen a virágos növények beporzása. Technológia ide vagy oda, Kína legszennyezettebb területein, ahol már kipusztult a beporzó rovarok nagy része, létráról, ecsettel porozzák a munkások az almafákat. Ilyenkor tűnik csak fel, mennyire alapvető és természetes, hogy eddig mindig valahogy be voltak porozva.

Érdemes megemlíteni, hogy bizonyos értelemben véve a technológiai „megoldások” inkább úgy hatnak, mint olaj a tűzre. Ahogyan egy új autóút építése is erős forgalomgeneráló hatással van, és sokszor már viszonylag rövid távon a korábbinál is nagyobb dugókat generál, úgy az új és esetleg olcsó energia is fogyasztást generál, a kapitalista gépezet pedig kihasználja, amit ki lehet. Rövid távon és az ökológiai rendszerek hosszabb távú folyamatait általában teljes mértékben figyelmen kívül hagyva. Ha éveken belül nagy hasznot hajt a talaj kizsigerelése, nem éri meg a hosszabb távú, fenntarthatóbb gazdálkodás szempontjait figyelembe venni. És egyre inkább úgy tűnik, hogy a sokat emlegetett iparnál is nagyobb károkat okoz a modern mezőgazdaság (például kémiai szennyezés és mértéktelen élőhelypusztítás révén). A hatalmas táblákon pedig többségében takarmányt termelünk, hogy a még hatalmasabb területeken élő marháknak legyen mit enniük.

A megoldás elvben sokkal egyszerűbb, mint gondoljuk. Viszont egészen máshol, a technológiai fejlődés helyett a kulturális változásokban kell keresni. Hosszú távú gondolkodás, nemzetközi koordináció és új szabályok (fogyasztási szokások, társadalmi normák, jog és erkölcs) szükségesek az emberiség valóban fenntartható jövőjének biztosításához. És elég mélyre kell ásni, a papírszívószál nem elég. Érdemes például megkérdezni magunktól, milyen alapon gondoljuk, hogy a többmillió között egyetlen fajként deklarálhatjuk magunknak a szaporodáshoz való jogot. Kinek képzeljük magunkat? Egy tapír, egy kaktusz vagy egy baktérium nem érzi úgy, hogy joga lenne szaporodni. Próbál túlélni, próbál szaporodni, de hogy ez mennyire sikerül, azt az ökológiai közösség tagjai együtt „döntik el”. Hogy mennyi nyúl él a mezőn, abba beleszól a róka és a répa is. Mi milyen alapon gondoljuk, hogy ez a mi bolygónk és nekünk jogunk van ennek totális megszállásához? Mára már kiléptünk az ökológiai társasjátékból, jórészt technológiai újításainknak köszönhetően, és már nem a jól bevált szabályok szerint játsszuk azt. Nekünk mindent szabad, másnak semmit, és ha valami nem tetszik, rá is boríthatjuk a táblát a többi játékosra (mondjuk kiirtjuk a medvéket, mert 8 milliárd emberből kettőt megettek). Ez viszont sokáig nem működik, jobb óvodákban alaposan hátba vágják az embert, ha így viselkedik.

Új szabályok kellenek tehát, ahogyan ezt Bod Péter Ákos is vázolja a sorozat korábbi írásában, de nem olyan együgyű és naiv elvek mentén, mint például az Európai Zöld Megállapodás ígérete, mely szerint az európai polgároknak nem kell félniük, senkit sem hagynak magára. Mélyreható változásokra van szükség, melyek során egyének, családok, cégek és teljes szektorok kerülnek majd a tönk szélére. És még egy kicsit odébb is. Ezen nincs mit szépíteni, ha nem így csináljuk, kár belekezdeni is. Ha egy váll kiugrik, akkor azt vissza kell rántani, a masszázs nem segít.

Az esély nem túl nagy arra, hogy alaposan újraírjuk a szabályainkat, hiszen a hihetetlen sebességgel változó világhoz rendkívül mereven viszonyulunk, és szinte alig-alig vagyunk képesek alkalmazkodni hozzá (kvázi magunkhoz). Évszázados, évezredes szabályokat követünk, hazugságokkal és álmegoldásokkal áltatjuk magunkat, és még ha látunk is részmegoldást itt-ott, túlbonyolított és végtelenül merev társadalmunkban nem tudjunk ezeket megvalósítani. Az alkalmazkodás képessége nem új energiaforrásokon vagy nyersanyagokon múlik, hanem rugalmasságunkon. Ennek lényege annak belátása, hogy kultúránk (beleértve jogi és gazdasági alrendszereinket) egyetlen eleme sincs kőbe vésve. Újratervezés kell, mert nagy sebességgel rohanunk a fal felé.