A történelmi tapasztalatok nem támasztják alá sem a technológiai pesszimizmust, sem a közgazdasággal szembeni szkepticizmust – érvel esszéjében Bod Péter Ákos közgazdász.
„Holnap minden jobb lesz, mint tavaly.” Van, aki így gondolja, ám nem ez ma a korszellem. Holott a haladás ígérete általános életérzés volt a 19. században és a 20. század nagyobb felében, legalább is a világ fejlettebb részén. A tervgazdaságokban pedig ideológiai rangra is emelkedett: „holnapra megforgatjuk az egész világot”. Volt alapja az optimizmusnak, hiszen a modern tudomány és az abból táplálkozó technikai fejlődés látványos, kézzelfogható előnyöket hozott. A társadalom óvatoskodó fele is elfogadta az olyan vívmányokat, mint a gyorsvonat, villanyvilágítás, konzerv, telefon, lift, golyóstoll, tüdőröntgen.
Magyarország ugyan akkor sem tartozott a legfejlettebbek közé, ám száz éve a Posta már működtetett Pesten elektromos levélszállító járművet, hogy a jelen „forradalmian új” trendjeinek egyikére utaljak. Érdemes felidézni, hogy a Ganz, az Egyesült Izzó, a Láng Gépgyár, a gyógyszergyárak mögött komoly műszaki-tudományos háttér állott. Aztán jött az erőltetett iparosítás, gyerekkorom világa, amelyről az ifjúi emlékezés vegyes élményeket őriz meg; az űrhajózás slágertémája nem feledtette teljesen, hogy zavaros rendszerbéli okokból nálunk késve és kishibásan jelentek meg a nyugati technikai vívmányok. De azért hihető volt, hogy kellő ösztönzők és értelmes döntések mellett a korszak ígéreteiből sok megvalósul.
És most? Nehéz mérni a tudomány fejlődésének a sebességét, ám aligha csökkent a tempó. Mindennapjainkhoz tartoznak az innovatív ipari kultúra olyan termékei, mint a mobiltelefon, a légkondicionáló, a tömegturizmust kiszolgáló légiközlekedés, a megfizethető és hatékony vakcina. Immár nemcsak a kiváltságosoké ezek a vívmányok, a világ legtöbb térségében jelen vannak.
A cégek és kormányok a kutatásba rengeteget fektetnek, várható tehát, hogy áttörések következnek be hamarosan az energetikában, az anyaggazdaságban, és valami vadonatúj bontakozik ki a mesterséges intelligencia, a robotizálás, a géntechnológia terén.
Mégis roppant felerősödött a szkepticizmus a világban, miközben a tudomány szédítő távlatokat nyit meg – csakhogy éppen emiatt sokasodnak a fenntartások, aggályok, sőt félelmek. És itt nemcsak a laikusnak az újtól, ismeretlentől való félelme munkál. Már fél évszázada sokasodnak a bizonyítékok a kor gazdasági-technikai folyamataival járó veszélyekről; mostanra elégséges tudás gyűlt fel arról, hogy az utóbbi évtizedek trendjei fenntarthatatlanok. Ha volt egykor tényalapja a gazdasági és technológiai optimizmusnak, akkor sajnos bőséges indok van most aggodalomra.
Ez kivetül a közgazdaságtanra is. Művelőit gyakran éri elmarasztalás, hogy a gazdaságon túli vonatkozásokkal nem törődnek eleget. Az üzleti szereplők megítélése pedig régen volt ennyire negatív, és nemcsak a politikai baloldalról vádolják a cégeket rövidtávú profithajszolással, a fogyasztók manipulálásával. Sőt, most már az az életérzés is megjelent, adatokkal alátámasztva egyébként, hogy a fiatal nemzedék anyagi kilátásai rosszabbak a szüleikénél. Vajon átmeneti, múló válságok okozzák ezt a fura új helyzetet, vagy valóban baj van a mai piacgazdaság teljesítményével?
Az önvizsgálat igencsak indokolt. Abban segítségünkre lehet a hasonló történelmi helyzetek felidézése. Itt van például J. M. Keynesnek, a 20. század talán legnagyobb hatású közgazdászának már bőven a tőzsdekrach után, a gazdasági világválság közepén, 1930 nyarán elmondott előadása: „Gazdasági lehetőségek unokáink számára ”(megjelent: Keynes: Essays in Persuasion, 1930). Felemlíti a világméretű depressziót, a súlyos munkanélküliséget és az elkövetett hibákat, de matematikusi hátterével hosszú trendeket vett elő, hogy érveljen kora két pesszimizmusa ellen. Az egyik a forradalmároké, akik szerint olyan rossz a helyzet, hogy csak erőszakos változás segít; a másik a reakciósoké: a törékeny helyzet miatt nem szabad újítani, kísérletezni. Keynes mást szűrt le az emberiség történelméből, így abból, hogy a 16. századtól beindult a tőke felhalmozása, a 18. századtól pedig megnyílt a tudomány és a műszaki innovációk kora. Ezt követően a népességszám gyors emelkedése ellenére Európában és az Egyesült Államokban megnégyszereződött az átlagos életszínvonal: a technikai hatékonyság javulása révén egy emberélet során a mezőgazdasági, bányászati, ipari munkákat negyedannyi erőfeszítéssel el lehetett végezni.
Igaz, fellép a technológiai munkanélküliség, írja 1930-ban, ám azt az alkalmazkodás átmeneti zavarainak tudja be. Keynes előrejelzést is adott, mégpedig roppant optimistát: a progresszív országokban az életszínvonal száz év alatt négy uszkve nyolcszorosra fog nőni. Ha a gazdasági problémán az alapvető szükségletek kielégíthetőségét értjük, akkor – ez a fő következtetése – az emberiség már az ő korában eljutott a probléma megoldásáig. Az unokáink, mondta, a megelőző korok mindennapos gazdasági gondjaitól mentesen fognak élni; 15 órás munkahét, napi 3 óra elfoglaltság is elég lesz 2030-ban.
Ne vágjuk rá, hogy lám, nagyhírű tudósok mekkorát tévedhetnek. Írásában ugyanis a prognózisának négy előfeltételét említi. Ezek: a népességszaporodás kontrol alatt tartása; a háborúk elkerülése; a tudományra kell hagyni a tudományos ügyek megoldását; és végül folytatódjon a tőkeakkumuláció. Igazi szabadelvű közgazdászként meg is jegyezte: az utóbbi majd gondoskodik saját magáról, ha az első három rendben van.
Nos, nagyon nem volt rendben. A fejlett Európában hamarosan újabb világháború robbant ki, tragikus emberi és anyagi veszteségeket okozva. Majd a 20. század második felében a világ többi részén a malthusi jóslatokat felidézően nőtt a népesség. Ami pedig a tudományt illeti, azóta tömegpusztító képességben legalább akkorát produkált, mint a gazdálkodási gondok megoldásában.
Minden értelmes előrejelzés csakis a kiinduló helyzet és a főbb keretfeltételek realitása mellett vehető komolyan – a világ pedig nagyon más lett 1930 után, mint lehetett volna. És most?
Nemrég Kristalina Georgieva, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója is elővette Keynes sokat idézett beszédét, hogy értékelje a száz évet, és kipillantson a jövőre (IMF, Finance and Development, June, 2024). Úgy látja, hogy a Keynes által említett két fő hajtóerő (a műszaki haladás és a tőkefelhalmozódás) lényegében a prognózis szerint működött. Másfél milliárdan emelkedtek ki a masszív szegénységből, százmilliók érték el a középosztályi életszínvonalat csupán az elmúlt három évtizedben! Drámaian nőtt a glóbuszon a születéskor várható élettartam, csökkent a gyermekhalandóság, csaknem általános lett az írni-olvasni tudás, a lányoknál is. Említi saját hazáját, Bulgáriát, ahol igen nehéz átmenet után már érezhető az anyagi viszonyok gyors javulása (ez persze magyar fülnek különösen hangzik: a nálunk gyakran lesajnált Balkán éppen most ért utol minket fogyasztási képességben).
Georgieva nem a világkapitalizmus apologetikáját adja, mert regisztrálja a társadalmon belüli és országok közötti jövedelem-egyenlőtlenség gondjait. Azonosít három olyan ügyet, amelynek értelmes feloldása nélkül illúzió jobb jövőt ígérni az unokáinknak. Az egyik: befektetés a klímagazdaságba, a második: a most formálódó ipari forradalomba; harmadszor invesztíció az emberbe, annak tudásába, egészségébe, társadalmi biztonságába.
Reális elemzés, ám magam ennél bonyolultabbnak és aggasztóbbnak látom a jövőbeli képet. Keynes nem számolt prognózisában háborúkkal, holott első nagy műve („A béke gazdasági következményei”, 1920) pontosan azt vetítette elő, hogy az aránytalan és igazságtalan békeszerződés további szenvedéshez és szinte biztosan újabb háborúhoz vezet. Az pedig be is következett. Ma is, véres háborúval a szomszédunkban, van okunk aggodalomra.
A demográfiai folyamatok szintén rettentő bonyolultak. Kontinensünket „természetes fogyás” jellemzi, ahogy a demográfusok nevezik a halálozások számától elmaradó születés-számot. Sőt a jelenség már Kínára is igaz. Eközben a népességrobbanás elérte Afrikát, óriási teherpróba alá vetve gazdaságot, társadalmat, államot egy nehéz helyzetű földrészen.
Egy friss adat: az egy főre jutó fehérjefogyasztásban az átlag-kínai beérte az átlagos amerikait, meghaladva a japánt, és pláne a globális átlagot, amely egyébként maga is növekvő trendet mutat, a világ lakosságának gyors növekedése ellenére. Íme, egy komplex etikai-gazdasági-környezeti-fenntarthatósági ügy. Az agrárgazdaság és a globális kereskedelem lám jól teljesít – csak hát mi lesz ennek környezeti következménye, kihatása az élelemiszerek világpiaci árára? Továbbá: egy sokáig szegény, ám immár felső-közepes jövedelmű fél-kontinensnyi társadalom az amerikaiakhoz hasonul fogyasztási szintben: örülni kell-e ennek? Vagy megrettenni a kínai és más „emerging” országok fogyasztás-növekedésétől? Hiszen annak erőforrásigényei vannak. A kereslet-kielégítés mellékhatásai („externáliák”) tovább rontják glóbuszunk fennmaradási esélyeit. Megjegyzendő: a kínai fehérjefogyasztás nagyobb fele nem állati eredetű – de a fogyasztási trend attól még sokféle fenntarthatósági aggodalomra adhat okot.
Ám milyen logikai-etikai alapon mondhatná egy európai vagy amerikai polgár, hogy mások ne áhítozzanak arra a jólétre, amelyet a technikai-gazdasági rendszer eddigi működése neki lehetővé tett?! Féltheti-e a mai középkorú és jómódú réteg a glóbuszt attól a fiatal korosztálytól, amely maga is legalább olyan jó anyagi körülményekre aspirál, mint az „ősöké”?! Csodálkozhat-e egy keleti parti gazdag, vegetáriánus amerikai, hogy az ország közepén élő kékgalléros nem akar elektromos autót, marhahús a kedvence, és olyanokra szavaz, akiknek ő így is megteszi (szavazóként), és akik a hatalomban félreteszik a „klímahisztit”, vámokkal védik az ipari munkahelyeket?!
Nem szaporítom a kérdőjelek-felkiáltójelek sokaságát, inkább ideteszem kifejtés nélkül téziseimet.
Kell az emberiségnek (nem üres fogalom ez) a modern technológia és a korszerű tudomány, noha láthattuk a potenciális és tényleges mellékhatásokat. Ám azt is bőven látjuk a médiában, hogy mennyire terjed a sarlatánság, laposföld-hiedelem, tudományellenesség…
Szüksége van az embernek a közgazdaságtanra, hogy modellezhesse a rövidtáv és a hosszú táv mindennapos konfliktusainak hatását; hogy a véges erőforrásokkal hatékonyan tudjunk gazdálkodni az értelmes ösztönzők és indokolt tiltások piaci rendszerén belül. Megtapasztaltuk a parancsuralmi rezsimek pazarlásait, a hiánygazdaság miatti veszteségeket és másfelől pocséklásokat.
És nagyon kellenének olyan játékszabályok („alkotmány”, politikai szisztéma, nemzetek közötti/feletti megállapodások), amelyek keretet adnak az eltérő értékrendű, rövidtávú érdekeiket tekintve egymással szemben álló, ám legitim törekvéseknek az egyeztetéséhez. Mert ritka a „win-win”, vagyis hogy egy új műszaki megoldással, egy ígéretes nagy társadalmi cél kitűzésével és kikényszerítésével mindenki jól jár. Emlékszünk, hogy az Európai Bizottság és annak elnöke milyen határozottan állt ki a klímaharcban öt éve, elfogadtatva az Európai Zöld Megállapodást, ám azt is megtapasztaltuk, hogy a kikényszerítő szabályok sértettek releváns agrárérdekeket, az elektromos autózás forszírozása pedig ellenállást vált ki. Ursula von der Leyen most inkább az európai versenyképességgel érvel, és talán valami kompromisszumra kényszerül a belső égésű motorok ügyében. A purista már az atomenergia zölddé nyilvánítását sem fogadja el, de az orosz agresszió óta nagy erővel jött be az energiaellátási biztonság ügye, ami arrébb tolta a társadalmi optimum pontját. Mit csináljunk, a nagy ügyek intézése nem megy politika nélkül…
Kitermelhet a technológiai fejlődés olyan vívmányt, amely enyhülést hoz egy adott területen. Magam úgy látom, hogy a történelmi tapasztalatok nem indokolják a technológiai pesszimizmust. A közgazdasággal szembenit sem. Csak az csalódik az anyagi fejlődés e két nagy hajtóerejében, aki csodafegyvert, egyszeri és végleges megoldást vár. Aki pedig ilyet ígér, sarlatán.
(A szerző közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke.)
Címlapkép: rogerhe on Freeimages.com
A vitacikk-sorozat korábbi cikkei:
Csillag Gábor: Félisten nyertesek és ellehetetlenült vesztesek osztályharca jöhet
Kis Miklós: Fenntartható-e a technológiai fejlődés? (Főszerkesztői vitaindító.)
