„Mondjuk ki: igencsak úgy tűnik, hogy Putyin csúnyán elszámolta magát. Paradox módon ez teszi őt még veszélyesebbé. Ugyanis, ha nem tud felmutatni valamilyen eredményt, amiért érdemes volt meghozni mindezeket az áldozatokat, akkor már csak az marad a sarokba szorított Putyinnak, hogy fokozza a háború kiterjedését és tétjét.” Csillag Gábor publicisztikája
Rengeteg agyalás, elemzés zajlik ma Vlagyimir Putyin motivációiról, állapotáról, a skála igen széles. Zseniális taktikus, aki minden lehetőséget kihasznál. Ez az egyik véglet.
Pszichopata őrült, aki már elvesztette a kapcsolatát a való világgal. Ez a másik véglet.
Hogy hol van az igazság, lehet, hogy sohasem tudjuk meg, de hogy Putyin elég sok mindenben elszámolta magát Ukrajna megtámadásával, az már egészen biztos. Biztos, hogy rosszul mérte fel az orosz haderő ütőképességét. Biztos, hogy rosszul mérte fel az ukránok reakcióját, erejét és elszántságát.
Ha abból indulunk ki, hogy – a legtöbb elemző szerint – egy olyan villámháború volt betervezve, ahol az ukránok tárt karokkal üdvözlik az orosz testvérek „felszabadító” haderejét, hát akkor súlyos tévedésről van szó.
1. Zelenszkij – a hős
Volodimir Zelenszkij, a színészből lett államfő a háború kezdete előtt politikai karrierjének mélypontján állt, 20 százalék körüli népszerűséggel. Miközben az előző elnök, Poroshenko ellen folytatott innovatív kampánya után Zelenszkij rengeteg támogatót gyűjtött össze, jöttek a szürke hétköznapok és minden jóindulatú ígéret ellenére sem a korrupció elleni harcban, sem a gazdaság felélénkítésében nem tudott olyan átütő eredményeket felmutatni, amelyek tartóssá tették volna a népszerűségét. Ukrajnában sok volt a vetélkedő politikai irányzat, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, és nem tűnt úgy, hogy pont az amatőr Zelinszkij tudna mindebben rendet vágni.
Putyin sejthetően erre az aktuális népszerűtlenségre épített, amikor azt feltételezte, hogy az ukránok kifejezetten örülni fognak, ha elmozdítják Zelenszkijt a helyéről.
Aztán jött a háború és a világ megismerhette Volodimir Zelenszkijt. Csak hogy nem egy ügyetlenkedő amatőrt láthatott, hanem egy rendkívül elszánt, bátor, karakán államfőt, aki nem elmenekül (mint tette azt látványosan például Hámid Karzai afgán elnök), hanem saját életét is kockáztatva a nemzeti ellenállás élére áll. Emellett – nyilván filmes-tévés múltjából adódóan – Zelenszkij kitűnően beszél, kitűnően használja a médiát. Hatalmas kontrasztot teremt, hogy miközben Putyin nem nyilatkozik, s nem nagyon mozdul ki a Kremlből, Zelinszkij az online kapcsolatteremtés minden eszközét használva naponta többször buzdítja a népét, vagy éppenséggel lendületesen győzködi az angol, az olasz, vagy a japán parlamentet, az amerikai képviselőházat, a német Bundestagot, vagy éppenséggel az ENSZ közgyűlését – kérve őket, hogy segítsenek az orosz agresszió visszaverésében. Így állhat elő, hogy Zelenszkij nem csak hogy nemzetközi hőssé vált, de saját országában immáron 90 százalékos népszerűségnek örvend, ami egy nem-diktatórikus országban egészen páratlan.
2. Az EU és a NATO egységesebb, mint valaha
Putyin másik nagy „benézése” az, hogy hogyan fog reagálni a Nyugat. Ha jobban belegondolunk, miután a Nyugat csúnyán kihátrált Szíriából, és végül is az első, 2014-es ukrán háború nyomán az oroszok megsemmisítő ellencsapás nélkül lenyúlhatták a Krímet, volt alapja annak, hogy Putyin azt gondolhassa, a Nyugat kis sírás-rívás és néhány középerős szankció után most is benyeli az orosz agressziót. Csakhogy ebben is tévedett. Pont a fenti előzmények miatt, a Nyugat már nincs abban a helyzetben, hogy „még ezt is” szó nélkül hagyja. Tény és való, az EU nincs a csúcson (brexit, bevándorlás, gazdasági recesszió stb.) és a NATO is sok viszontagságon ment át (főleg Trump ellenséges fellépései miatt), de a háború nemhogy tovább repesztette volna az intézményeket, hanem éppenséggel összerántotta őket. Bár nyilván vannak nézetkülönbségek (főleg az orosz földgáz- és olajszállítások visszaszorítását illetően, ahol a németek és a magyarok behúznák a kéziféket), de alapjában az EU egységesebb, mint valaha.
Ez nem véletlen, hiszen, ha túlmegyünk az eurón, a vámunión, a szabad-mozgáson és még sok más mindenen, az Európai Unió keletkezéstörténetének központjában éppenséggel pont a háborúk megelőzése, a béke megőrzése áll.
Mivel már több olyan nemzedék kihalt, akiknek még voltak közvetlen emlékei a II. világháborúról, ez a toposz elhalványult ugyan, de most újra megtöltődött élettel. A napi borzalmakat interneten, tévében szemlélő európai polgárok számára ismét eleven valósággá válik a háború, és ismét felértékelődik a béke megtartása. Márpedig a közös félelem sokkal nagyobb erő, mint amit bármilyen EU-s marketing kampány előhozhatna.
Hasonló a helyzet a NATO-val. Az orosz narratíva eleinte leginkább Ukrajna potenciális NATO csatlakozását sérelmezte – egyesek szerint érthető módon. Jelenleg, bár nagyon nem valószínű, hogy Ukrajna egyhamar csatlakozik a NATO-hoz (hiszen ez az egyik engedmény, amit például Zelenszkij felajánlott az oroszoknak a békéért cserében) ellenben az eddig kimozdíthatatlanul semleges Svédország, illetve az Oroszországgal határos Finnország sürgősséggel kérte a NATO-ba való felvételét. A NATO országok emellett kitartóan ellátják fegyverekkel az ukránokat, és számos ország elkötelezte magát arra, hogy jócskán megemelje a hadiköltekezést.
Vagyis a putyini agresszió pont az ellenkező hatást váltotta ki, és a NATO bővítését, valamint megerősödését eredményezte.
3. Energiaválság és klímaküzdelem
Közismert, hogy Putyin ütőkártyája az energiaszállítás. Egyfelől Oroszország földgáz és olaj eladásból szerzi bevételeinek több mint kétharmadát, másfelől számos olyan európai ország van (kiemelten Németország, de például Hollandia, Olaszország vagy Lengyelország is), amely rengeteg olajat és földgázt vásárol az oroszoktól. Nem véletlen, hogy szakértői becslések szerint, ha pusztán két hónapig leállítanák az orosz energiaimportot, az orosz gazdaság azonnal megroppanna, és kénytelenek lennének véget vetni a háborúnak – mert egyszerűen nem lenne miből finanszírozniuk. Más kérdés – és nyilván erről szól a mostani sakkjátszma –, hogy egyes országok nem pusztán tételesen sok orosz energiát vásárolnak, hanem – alternatívák híján – energiaellátásuk igen erősen az oroszoktól függ (például a Magyarországon felhasznált földgáz közel 40 százaléka Oroszországból érkezik.)
Putyin jól tudja, hogy a gáz- vagy az olajcsapok elzárása komoly fenyegetést jelent Európa számára. Ám itt is elszámolta magát.
Rövid távon benne van a pakliban, hogy az orosz energiafüggőség limitálja egy-egy európai ország reakcióképességét, csakhogy pont a háborúval érte el Putyin, hogy ezen távlatilag változtatni kényszerüljenek az uniós országok. Nem véletlen születtek meg olyan radikális kivezetési tervek, amelyek néhány év alatt felszámolhatják az orosz olaj- és földgázfüggőséget. Vagyis míg rövidtávon zsarolhat ezzel Putyin, hosszabb távon épphogy elherdálja ezt a stratégiai pozíciót.
Ami a klímaküzdelmet illeti, itt is jelentkezik ez a rövid és hosszú távú kettősség. Rövid távon ez a fejlemény hátráltatja a klímavédelmet. Részint azért, mert egyszerűen elvonja róla a világ figyelmét, részint pedig azért, mert azon igyekezetükben, hogy meg tudjanak szabadulni az orosz függőségtől, jó néhány helyen Európában is, meg az USA-ban is felmerült, hogy ismét a széntermelés felé forduljanak – ami még fokozottabban árt a környezetnek. Hosszú távon viszont ez egy üdvös folyamat, hiszen az átállás alapvetően a zöld energiákra tud csak épülni. Amúgy is érdemes tudatosítani, hogy a megújuló energia, nem pusztán tiszta, de abból a szempontból is fontos, hogy felülírja az importfüggőséget – ezért egyik országnak sem kell feltétlenül kiszolgáltatottságban élnie, hiszen mindenki meg tudja termelni a maga energiáját.
4. Fegyverkezési verseny
Mint ahogyan a méltán világhírű történész, Yuval Harari is felhívja rá a figyelmet, az ukrajnai orosz agresszió egyik lehetséges következménye egy újabb fegyverkezési verseny elindulása. Miközben természetesen az USA és a NATO nem fog közvetlenül beszállni a háborúba (mivel ez egy nukleáris világháború veszélyével fenyegetne), igen nagy számban szállít fegyvereket az ukránoknak. Ennek egy része a volt szocialista országok elsősorban orosz gyártású arzenáljából származik, egy másik része viszont korszerű nyugati fegyverzet.
Az USA már több milliárd dollárt költött e célra, és az elemzők most nagy érdeklődéssel figyelik, hogy a két arzenál élesben hogyan szerepel egymással szemben.
Közismert, hogy a hidegháború végével a fegyverkezési verseny (legalábbis bizonyos típusú fegyvereknél) is enyhült, lehetővé téve minden érintett félnek, hogy más prioritások (például a gazdaságfejlesztés) mentén költekezzenek.
Emlékeznünk kell arra, hogy a hidegháború megnyerésének egyik alapvető oka épp az volt, hogy a Reagan-féle stratégia erőltette a fegyver-versenyt és az ilyen jellegű költekezést, amit az akkori Szovjetunió egyszerűen nem tudott megfinanszírozni. Egy hasonló verseny elindulása ismét csak végzetes lenne Putyin számára, hiszen míg Oroszország katonailag valóban nagyhatalom, gazdaságilag nagyon nem az – egy újabb fegyverkezési versenyhez egyszerűen nem lenne elég pénze.
5. Lassú halál: a szankciók és következményei
Ez átvezet a következő témához. Miközben az euroatlanti szövetségesek közvetlenül nem szálltak be a háborúba, gazdaságilag nagyon is büntetik Oroszországot. Ez nem olyasmi, ami látványosan megjelenik rövid idő alatt, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne komoly csapás. Az orosz gazdaság eleve nem túl erős, és egyáltalán nem diverz (hiszen, mint már elhangzott, a bevétel túlnyomó része az energiaexportból származik), így az kifejezetten rászorul a külső szereplőkre. Ezért elég könnyen destabilizálható. Teljesen egyértelmű, hogy Putyin ilyen erős szankciókra nem számított (pedig ezek sem a legerősebbek). Vagyis ketyeg az óra. Oroszország vagy képes belátható időn belül sikereket elérni Ukrajnában, vagy az idő múlásával – feltéve, hogy a szankciók fennmaradnak – egyre gyengébb helyzetbe kerül, hiszen folyamatosan amortizálódik a gazdasága. Ha és amikor a szankciók elkezdik lakossági szinten érinteni az oroszokat, bekövetkezhet az, amitől Putyin a legjobban retteg: hogy maga az orosz nép fordul ellene. A kialakulófélben lévő gazdasági válságot ideig-óráig még tompíthatja a majdnem totális állami média- és propagandagépezet – de jelentős életszínvonalcsökkenés esetén ennek a hatásfoka is alábbhagy.
Márpedig az elemzők többsége úgy véli, hogy minimum egy évtized kell majd ahhoz, hogy Moszkva akárcsak a mostani szankciók hatását kiheverje.
6. Akkor mindezt miért?
Ha figyelembe vesszük a fentieket, és hozzátesszük: bármi is lesz a végkifejlet, az biztos, hogy ez nem egy villámháború, amiben az oroszok éljenző tömegektől kísérve szépen begurulnak Kijevbe – feltehető a kérdés, mindez miért éri meg Putyinnak? És akkor még nem is beszéltünk az emberveszteségről, hiszen már 20 ezer fölé teszik az orosz hadsereg áldozatainak számát. Ukrán becslések szerint ehhez jön 176 kilőtt repülőgép, 153 helikopter és több mint 800 tank. Az emberi és eszközbeli veszteségek mellett van egy óriási erkölcsi és presztizsbeli veszteség is. Ez a háború ugyanis nem véleményes. Európában az oroszoknak lekötelezett szerbeket és a hűbéri szerepben lévő fehéroroszokat leszámítva mindenki szembefordult Oroszországgal. Világszerte egy-két stratégiailag semleges hatalmon kívül (például Kína és India) szintén egyértelműen az oroszokat látják agresszornak. Ha mindezeket összeadjuk, nagyon nehéz kihozni azt, hogy az oroszok jól jártak ezzel a háborúval .
Ez még akkor is igaz, ha az ukránok Kelet-Ukrajnában esetleg átadnak bizonyos területeket (amit nem mellesleg Zelinszkij momentán kizártnak tekint).
Mondjuk ki: igencsak úgy tűnik, hogy Putyin csúnyán elszámolta magát. Paradox módon ez teszi őt még veszélyesebbé. Ugyanis, ha nem tud felmutatni valamilyen eredményt, amiért érdemes volt meghozni mindezeket az áldozatokat, akkor már csak az marad a sarokba szorított Putyinnak, hogy fokozza a háború kiterjedését és tétjét.
A szerző stratégiai elemző.
Borítókép: Pixabay/DimitroSevastopol
