A táj, a természet szépségének leírása és forradalom gondolata egyszerre jellemzi Petőfi Sándor líráját, és egy ponton a kettő találkozik, ha az Alföld életét bemutató verseiből kiragadunk egy híres trilógiát.
Loránd István irodalmár a tanári pályáján mesterien mutatta be, hogy jutunk el Az alföld című vers idilli békéjéből (1844), A Tiszán című vers haragosodó hangvételén át (1847) A puszta, télen című költemény trónfosztásáig.
Az alföld egy szerelmes vallomás a szülőföldről:
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Csodálatos természeti leírás:
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
És mindjárt egy tájkép:
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.
A három évvel később papírra vetett A Tisza még a végtelen béke birodalmából indul:
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
Az ötödik versszakban viszont, nem is olyan váratlanul, megjelenik a vér:
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Később egy újabb, híres vallomás, ezúttal már a természethez való ragaszkodásról. És briliáns első két sor a magánhangzóknak köszönhetően:
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.
Zárásként azonban mégicsak eljutunk oda, hogy a jámbor Tisza sem bírja tovább:
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
A puszta, télen című, 1848 januárjában írt versnél már a nyitán hangulata is valami egészen más:
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Bámulatos életképek közepette (De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak) odakint a természet már lázad:
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Befejezésként nem marad el a Petőfi által is olyannyira vágyott a trónfosztás:
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Kiemelt kép: Petőfi Sándor portréja (Barabás Miklós alkotása). Forrás: Wikipedia Commons
