Felszedi a szemetet, igyekszik tudatosan élni és a piacon vásárolni, mert tudja, hogy a termelőnek ez a fennmaradását jelenti. Szirtes Edina Erkel Ferenc-díjas énekes, zeneszerző írt zenét a többi között a Szegedi Színkör, Szegedi Kortárs Balett, Kováts Kriszta Színháza, Baltazár Színház és a Magyar Rádiószínház számára is. Az önmegvalósításról és a környezettudatosságról is beszélgettünk a hegedűművésszel.
Mennyire működik ma Magyarországon az önmegvalósítás?
Természetesnek tűnik, hogy zenész akartam lenni, zenét írni. Mégis annyi minden eltéríti az embert, főleg, ha sikeres, hiszen akkor úgy tűnik, hogy minden rendben van, de ez egyáltalán nem garantálja azt, hogy amit megvalósítasz, azt az üzenetet akarod valójában átvinni.
Nagyon sok zenei megoldás létezik, ami megbízásra, felkérésre születik, ilyenkor az ember azzal védekezik, hogy ezek a hangok valóban szívből születnek, de valahol a lelkünk mélyén tudjuk, hogy az időnket, és a zenénket másra fordítanánk.
Kicsiként nem arról álmodozol, hogy lesznek olyan megbízásaid, amelyeket hálásan megköszönsz, azért, hogy a járvány idején ne kelljen ételfutárként dolgoznod. Hol van a határ? Állandóan ezt a kérdést kell szem előtt tartani, és nem tudom rá a választ.
Sok a megalkuvás?
Minden nap összegeznem kell, mert másoknak írok zenét, ami önmagában nagyon izgalmas szakmai kihívás. Van olyan, ami nagyon közel áll hozzám, de lássuk be, mindig így éltek a művészek. Egyben megtiszteltetés is, és kényelmes, hiszen előfordul, hogy ha szimfonikus zenekart, vagy kórust kérek, akkor biztosítják, amit egyedül soha nem engedhetnék meg magamnak. Ráadásul nagyon sokat tanulok, mert úgy fogom fel, hogy egy pihe-puha tenyér mindezt megengedi nekem.
Mégis naivan arra várok, hogy egyszer majd, ha elég bátor leszek, akkor visszatérek, és magamnak írok zenét.
Nem is jó kifejezés erre, hogy magamnak, inkább az, hogy megbízás nélkül alkotni olyat, ami mindazt tartalmazza, ami én vagyok, teljes odaadással.
Hogyan értékeli a műveit?
Álszentség legyinteni rájuk, nagyon sokat jelentenek nekem. Nem azért, mert annyira tetszenek, csak egyszerűen felnézek az égre, és azt mondom a Jóistennek, hogy köszönöm.
Zenét szerezni kiváltság, nem sikerül, ha gondolkozik az ember, csak akkor, ha áldott állapotba kerül.
Meghallani magunkban azt dallamot, amit egy gondolat jelent. Hegedűművész szakon végeztem az egyetemen, a zeneszerzést magamtól kellett elsajátítani, és óriási ajándék volt, amikor Cser Ádám és Pál Tamás karmesterek, vagy éppen Szecsődi Ferenc hegedűművész elemezték a műveimet. A mesterek szavai nagyon sokat lendítenek, lássuk be, ezért vannak ezek az egyetemek. Hallottam olyanokat, akik még ismerték Bartókot, akik leírták azt, hogy milyen körülötte az atmoszféra, hogyan tanította a vonósnégyeseit, mennyire volt szigorú és következetes, szinte könyörtelen. Ha egy ilyen mester mellé kerül az ember – akinél szerintem nincs nagyobb géniusz a földön – akkor másképp ül a széken, kihúzza magát, szebben zenél.
A zsenialitás nem csak a hangokban nyilvánul meg, hanem a viselkedésben is.
A mesterek jelenléte pótolhatatlan előrelépés egy zenész életében, ők azok, akik meghívnak bennünket egy más jelenlétre.
Ma már Szirtes Edina is mester?
Egyszer egy hölgy felhívott, elnézést kérve, hogy ismeretlenül zavar, majd elmondta, hogy a férje, aki súlyos beteg és éppen a kórházban műtétre vár, hallott a rádióban egy interjút velem. Korábban nem ismerte a zenéimet, de úgy érezte, hogy a beszélgetés visszaadta a hitét, megerősítette a lelkét, és egy lemezt kért tőlem.
Akkor éreztem igazán a felelősséget és akkor is, amikor a gyerekeknek játszok, például amikor a Kapolcska Fesztiválon vonós kamarazenét tanítok.
A tíznapos oktatás végén a bemutatón mindig sírnom kell, amikor látom őket, ahogy teljes odaadással játszanak. Minden koncert előtt félnie kell, bízni abban, hogy sikerüljön valamit adni, mert a zenétől vagyunk emberek. A fogyatékosokból álló Baltazár Színház „A világot tartó oszlopok” című drámájához írtam nemrég zenét. Sokan közülük olyan monológokat, dialógusokat mondtak, ami egy egészséges embernek is szinte lehetetlen, a darab égén pedig körtáncot adnak elő.
Mindenki Bartók Béla szeretne lenni, de mi egészségesek ezeknek az embereknek a hiányosságait fel sem tudjuk fogni.
Nem lehet a korlátjaink ismereteiben meghatározni a céljainkat, mert akkor mindig alulmaradunk. Azzal a szándékkal kell mindig alkotnunk, hogy attól megváltozik a világ.
Magányos?
Ha nem halunk bele, akkor minek csináljuk? Persze nem drámai elmúlásra, kivérzésre gondolok, ez csak a megfogalmazása annak, hogy teljes odaadással kell megdolgozni minden hangért. Ha a mű azt kívánja, hogy könnyed és játékos legyél, akkor annak kell történnie, de minden esetben át kell szellemülni. Az alkotómunkában az a legnehezebb feladat, hogy mindent egyedül kell megoldani, a magánynak súlya van. Mindig eszembe jut, az az időszak, ahogy kezdtük, amikor a barátainkkal utaztunk, jókedvvel, és úgy éreztük magunkat, mint egy család. Ez elveszett, ma már alig lehet koncertekre egyeztetni időpontokat.
Mennyire él tudatosan?
Most voltam az Egyesült Államokban koncerten, és azt láttam a szállodában, hogy a reggelinél minden be van csomagolva, a legkisebb porciót is műanyagdobozban adják. Azt tartom az életemben a legtisztább dolognak, hogy a környezetemben felszedem a szemetet, mert az egyértelműen jobbá teszi a világot, de tudom, hogy kevés.
Itt Nagymaroson, ahol élek, szerencsére van termelői piac, ahol összehasonlíthatatlanul finomabb dolgokat lehet kapni, mint az áruházakban.
Amikor az ember bekerül, egy ilyen környezetbe, megváltozik a véleménye, mert nem lehet érzéketlennek maradni a jóravaló emberek közösségében, ahol mindenki ismeri egymást. Sokszor veszek virágot magamnak, mert tudom, hogy annak a néninek, aki ezt árulja, az életét jelenti.
Borítókép: Szirtes Edina
