Joe Biden már a kampányban jelezte, hogy kormánya tükrözni fogja Amerika sokszínűséget. Az elmúlt 20-30 évben mindig ildomos volt figyelni egy-egy kabinet diverzitására, de Biden tényleg létrehozta a leg-ek kormányát.
Néhány történelmi első:
Janet Yellen – első női pénzügyminiszter (Yellen már korábban is történelmet írt, hiszen ő volt az amerikai jegybank – a Ferderal Reserve – első női vezetője is)
Lloyd Austin – első afro-amerikai védelmi miniszter
Deb Haaland – első őshonos-amerikai miniszter, ráadásul belügyminiszter
Alejandro Mayorkas – első latino, aki vezeti a Belbiztonsági Minisztériumot
Pete Buttigieg – első nyíltan meleg bármilyen miniszter, jelen esetben a szállítás- és közlekedésügyi tárca vezetője
Avril Haines – az első nő, aki irányítja a hírszerzési munkát (Director of National Intelligence – DNI)
És még egy sor egyéb „elsők” a miniszter-helyettesi vagy ügynökség-vezetői pozíciókban.
A két nagy kérdés, melyre a válasz: nem és nem
A törvényhozási munka megkezdésekor két nagy nyitott kérdés volt.
1. A bukás és a botrányos januári 6-ai Capitolium elleni ostrom után elindul-e jelentős mértékű eltávolodás Donald Trumptól.
Egy-két bátortalan próbálkozás mellett, a válasz ma már egyértelmű: nem. Trump továbbra is rendkívül népszerű a republikánusok körében, és megdöbbentő módon, a republikánus szavazók kétharmada a mai napig tényleg azt gondolja, hogy csalás történt a választásokon.
2. Ezzel szoros összefüggésben nagy kérdés volt az is, hogy a képviselőház, illetve a szenátusbeli republikánusok milyen mértékben lesznek hajlandóak együtt dolgozni a Biden kormánnyal.
A válasz itt is egyértelmű: semmilyen. Az eddigi szavazási minták világosan megmutatják, kb. mindegy mit terjeszt elő a Biden és a demokrata párt, azt a republikánusok (bele értve a mérsékelteke) nem támogatják.
A kibúvó, amiből fegyver lett
Első pillantásra azt gondolná az ember, hogy mit számít az, hogy a republikánus kisebbség együttműködik-e a Biden-kormánnyal vagy sem, hiszen az amerikai törvényhozás mindkét házában demokrata többség van. Erre a válasz az úgy nevezett filibuster – azaz az obstrukció intézménye.
Ez a jogi intézmény 1806-ig nyúlik vissza, csakhogy az 21. századik operatív szinten nem volt nagy jelentősége. Az eredeti törvény voltaképpen arra vonatkozott, hogy egy szenátusbeli szavazást ki lehetett tolni, addig míg a vita le nem zárult.
Ezért akadtak olyanok, akik azzal kísérleteztek, hogy gyakorlatilag folyamatosan beszélnek, és nem adják át a szót – ily módon akadályozva egy-egy vitának lezárását.
A rekordot e tekintetten egy szélsőjobbos dél-karolina-i szenátor, Strom Thurmond tartotta, aki 1957-ben tiltakozásul a kisebbségek szavazati jogait megerősítő polgárjogi törvény (Civil Rights Act) ellen, szót kért, majd 24 órán és 18 percen keresztül folyamatosan beszélt. Hosszú ideig az ilyen obstrukció inkább csak szimbolikus volt. Csakhogy az ezredforduló után megváltoztak a szabályok és a szokások, immáron nem volt kötelező végigbeszélni egy-egy filibustert- elég volt kérelmezni a vita folytatását. Nem véletlen, hogy a korábban egyszer-egyszer elővett eszközből, Obama idejére már egy rutinszerű obstrukciós formula lett (2008-2010 között például már 137-szer éltek ezzel a lehetőséggel – gyakorlatilag megbénítva a törvényhozást.) Ám Thomas Woodrow Wilson-elnök óta (aki megunta, hogy az első világháborúban akadályozzák a hadügyi lépéseket) a filibuster is felülírható a szenátusban, csakhogy ehhez jelenleg 60 fő, azaz 3/5-ös többség kell. (Jelenleg 50-50 az állás, azzal, hogy szavazategyenlőség esetében, az alelnök szavazata dönt. Vagyis a demokraták a szükséges 60 szavazat közelében sincsenek.)
Természetesen egyre gyakrabban felmerül, hogy meg kellene szabadulni a filibustertől. A mostani választásokon számos szenátor ezzel kampányolt, csakhogy a filibuster egyoldalú megszüntetése egy úgynevezett „nukleáris megoldásnak” számítana, ami gyakorlatilag polgárháborús viszonyokat hozna létre a két párt között. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a demokrata párton belül is vannak olyan szenátorok, akik nem támogatják a filibuster eltörlését – arra hivatkozva, hogy fordított esetben erre a lehetőségre a demokratáknak is szükségük van (éltek is vele Trump alatt, ha nem is olyan intenzitással, mint a republikánusok Obama idején.)
Kompromisszumos megoldásként felmerült, hogy maradjon ugyan a filibuster, de akkor ismét kötelező legyen folyamatosan „végigbeszélni”, ahogyan a közelmúltban szokás volt. Ez ugyanis jelentősen lecsökkentené a vállalkozó kedvet.
1,9 billió dollár
Biden tanult Obama hibájából. Elnöksége elején, Obama ugyanis mindenáron meg akarta szerezni a republikánusok támogatását javaslataihoz, annak ellenére, hogy meg volt a többsége a törvényhozásban. Ezt a támogatást azonban sohasem kapta meg, majd az elnöksége félidejénél megtartott képviselő-választáson el is veszítette a demokrata párt a többséget. Biden tett ugyan kísérleteket és gesztusokat, de amikor egyértelművé vált, hogy nem lesz együttműködés, egy kiskapuhoz folyamodott. Vannak ugyanis bizonyos rendeleti fajták, amelyeket az idő során kivettek a szokványos törvénykezés sorából – így rájuk az obstrukciós lehetőség nem vonatkozik.
Ilyen az úgynevezett „reconciliation”, azaz (jobb híján) „megbékélési” folyamat, amely évente egyszer lehetővé teszi egyes költségvetési jogszabályok elfogadásának felgyorsítását az Amerikai Egyesült Államok Szenátusában, feltéve, ha azok bizonyos típusú kiadásokra, bevételekre és a szövetségi adósságkorlátokra vonatkoznak.
Ezek elfogadásához elég a sima többség. Biden élénkítési csomagja klasszikusan nem ilyen típusú törvény, de egy kis kreatív szövegezéssel és törvénykodifikációs ügyeskedéssel úgy írták meg, hogy ennek számíthasson.
Így át is ment a Biden-Harris duó 1,9 billió dolláros élénkítési csomagja, ami az Egyesült Államok történetének legnagyobb ilyen vállalkozása, és amilyen fejlesztési javaslatot amerikai Roosevelt New Deal-je óta tényleg nem látott. A csomag sok valóban forradalminak mondható intézkedést tartalmaz, például, hogy minden, évi 75 ezer dollárnál alacsonyabb jövedelmű egyedülálló személy 1200, és minden kevesebb, mint 150 ezres jövedelmű házaspár 2400 dollárt kap az államtól. Ezen felül, a csomag további 250 milliárd dollárt tartalmaz a munkanélküli segélyek kiterjesztésére, egy 500 milliárdos hitelkeretet a válság által leginkább sújtott gazdasági szektorok kisegítésére, valamint 350 milliárd hitelt a kisvállalkozások támogatására. A csomag értelemszerűen rendkívül népszerű a választópolgárok (beleértve a republikánusok) körében, úgyhogy komoly stratégiai győzelem Biden számára, hogy ezt az elnöksége elején sikerült tető alá hozni.
Sereghajtóból éllovas
Biden első számú prioritása deklaráltan a koronavírus elleni küzdelem. A számok tükrében ebben is igen sikeresnek mondható. Egyik korai ígérete az volt, hogy első 100 napja alatt 100 millió oltást adnak majd be. Ezt sokan (már akkor) egy tudatos taktikai alábecslésnek tartották – és valószínűleg joggal. Ahogyan teltek a napok ugyanis egyértelművé vált, hogy a 100 milliót relatíve „könnyen” teljesítik, Biden tett is egy újabb bombasztikus bejelentést, miszerint a célszámot megemelik 200 millióra. Jelenleg mintegy 167 milliónál tartanak, vagyis az amerikaiak fele megkapta legalább az első oltást, ami nagyon komoly eredmény – pláne, ha figyelembe vesszük, hogy Trump alatt milyen káosz volt e téren.
Nyilván Trumpnak nem is volt igazán ideje arra, hogy százmilliókat beoltson, hiszen januárban lelépett a színről, de ennél sokkal többről van szó.
Trump eleve egy saját maga által ellehetetlenített helyzetből indult, hiszen politikájának lényege a Covid-veszély lebecsüléséből állt. Ha egyszer nem nagy a veszély, minek annyira igyekezni az oltással – és tragikus módon, Trump ennek megfelelően járt is el. Gyakorlatilag lemondott a komolyabb állami-kormányzati irányításról, és szétdobta az oltóanyagot az egyes államoknak – tegyenek velük, amit akarnak. Ennek meg is lett (a negatív) eredménye. Ezzel szemben, Biden magához ragadta a kezdeményezést, bevállalta például, hogy alkalmazza az úgynevezett „védelmi-termelésre” való utasítási jogát, amely lehetővé teszi részint a hadsereg oltásügyi mozgósítását, részint azt, hogy magáncégeket is kötelezzen az oltási folyamatok segítésére. Nem véletlen, hogy a demokraták 92 százaléka, de még a republikánus szavazók többsége is úgy véli, Biden jól kezeli a Covid-válságot.
Szűk időrés a történelmi nagysághoz
Természetesen nem minden fenékig tejföl. A bevándorlás és a határkezelés területén például a Biden nagyon nehéz helyzetbe került. Persze itt is paradox a történet, hiszen pont az vezetett válsághelyzethez, hogy Bidenről az a közvélekedés, hogy rendes ember. Ez a közép-amerikai menekülteket is arra késztette, hogy tízezrével induljanak el az USA mexikói határállomásaihoz, gondolván, hogy ez a rendes ember majd biztosan beengedi őket. Csakhogy az amerikai határrendészet erre a rohamra egyáltalán nem volt felkészülve, ismét kezelhetetlen és embertelen körülmények alakultak ki a határoknál. A helyzet annyira súlyossá vált, hogy Biden kénytelen volt a tévében bejelenteni, hogy nem lesz „jófej”, ne jöjjenek.
Az elnök újabb nagy dobásra készül, a mentőcsomag után egy még annál is nagyobb, 2,3 billiós infrastruktúra csomaggal állt elő. Tudni kell, hogy bár az USA a világ vezető gazdasági hatalma, a belső infrastruktúrája nagyon elavult. Az utak, hidak, csatornák minősége igen gyenge, már évtizedek óta szó van egy nagy felújítási tervről. Ez Trumpnak (a „nagy építőnek”) is egyik fő ígérete volt, amiből ugyanakkor az égvilágon semmi sem lett. Az infrastruktúra-csomagnak amúgy óriási gazdasági jelentősége van. Bár rengeteg pénzbe kerül, de sok tízmillió munkahelyet hozz létre, és a gazdaságélénkítő hatása rendkívüli lehet. Márpedig a Covid okozta gazdasági válság után, Amerikának, és bizonyos értelemben az egész világnak, pont ilyen élénkítésre lenne szüksége. Biden most ezt a csomagot is megpróbálja átverni a törvényhozáson, de nincs sok ideje. Az amerikai választási rendszer ugyanis úgy épül fel, hogy két nagy választási ciklus van. Az elnököt négyévente választják, és ilyenkor kerül sor számos képviselő, szenátor, kormányzó, önkormányzati képviselő megválasztásra is. Ám az elnök kivételével, a fent említtetett tisztségviselők közel felét szándékosan és bölcsen, az elnöki ciklus felénél választják meg. Ez biztosítja azt, hogy ha a választók elégedetlenek a kormányzással, akkor így tudnak módosítani a hatalmi viszonyokon. És ezt rendszerint meg is teszik! Hogy ugyanaz a párt adja az elnököt és az alsó, illetve a felsőházi többséget, az igen ritka.
A mostani előtt, utoljára ifj. Bush első időszakában volt csak erre példa, de el is veszítette mindkettőt az akkori „midterm” azaz felezős választáson. Ahogyan Obama is elvesztette előszőr az alsó házat 2010-ben, majd mindkettőt 2014-ben, és ahogyan Trump alól is kihúzták a képviselőházat 2018-ban.
Tehát ketyeg az óra, és Biden pontosan tudja, hogy potenciálisan csak két éve van arra, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. Ha a mentőcsomag után sikerül elfogadtatnia az infrastruktúra csomagját is, akkor viszont tényleg bevonulhat a történelembe, mint aki Roosevelt léptékű fejlesztéseket vitt véghez az 21. században.
Borítókép: Joe Biden és Kamala Harris. Fotó: Flickr/ Lawrence Jackson/Biden for President
