Gébert Judit: a megfelelő technológia és az újraelosztás számít

A technológiákat nem pusztán a hatékonyság és a profitszerzés szempontjából kell értékelni, és az átalakuló munkaerőpiac miatt sokkal erősebb szociális hálóra, radikálisabb újraelosztásra van szükség – írja vitacikkében Gébert Judit ökológiai közgazdász, filozófus.

Az utóbbi hetekben a Zöld Hang hasábjain élénk eszmecsere bontakozott ki a technológia és fenntarthatóság viszonyáról. Az alábbiakban szeretnék röviden reagálni a hozzászólásokra és kicsit vitatkozni is.

Hatékonyság

Egyetértek Jordán Ferenccel abban, hogy a technológiai hatékonyság növelése önmagában nem garantálja a fenntarthatóságot. A már felsorolt érveket hadd bővítsem még eggyel: a visszapattanó hatással. Ezt a jelenséget már William Stanley Jevons is felismerte a 19. században: a megfigyelései szerint a szénfelhasználás hatékonyságának növekedése nem vezetett a felhasznált szénmennyiség csökkenéséhez, sőt, növelte azt. Ezt nevezi a szakirodalom Jevons-paradoxonnak is. Ez a paradoxon más erőforrások esetén is megfigyelhető: például a mesterséges gumi felhasználása nem csökkentette a természetes gumi keresletét, vagy a szintetikus szálak – mint a poliészter, vagy nejlon – sem csökkentették a pamut keresletét.

Ugyanezt látjuk a megújuló energia kapcsán: globális szinten a megújuló energiából származó energiatermelés nem váltotta le a fosszilis energiatermelést, hanem csak hozzáadódott a meglévő fosszilis energia kapacitásokhoz. Miért? Azért, mert a technológiai változások okozta energiakereslet nagyobb mértékben nő, mint ahogy növeljük a megújuló energiaforrásból származó energiakínálatot. Vagy vegyük a vízigényünket. Gondoljunk bele abba, hogy mennyi vizet igényelnek a mesterséges intelligenciát működtető szerverek. A Google vízfogyasztása 2022-ben – részben a mesterséges intelligencia növekedésének köszönhetően – 20%-kal nőtt 2021-hez képest, a Microsoftnál ugyanebben az időszakban 34%-os volt a növekedés. Ráadásul a nagyvállalati technológiák szerverhűtéshez használt vízfogyasztásának nagy része ivóvízforrásokból származik. A trendek szerint 2027-re 4,2-6,6 milliárd köbméter lesz a mesterséges intelligencia vízigénye, mely Dánia jelenlegi teljes vízigényének 4-6 szorosa.

Egyetértek Lányi Andrással, hogy egyre kevésbé tudjuk kontrollálni a technológiai változást. De nem azért, mert – mint Lányi véli – a technológia önállóan cselekvő szörnyként („Frankensteinként”) viselkedik, hanem azért, mert egyre nagyobb komplexitással bír. Összetett technikai rendszerekben a különböző részek sokszorosan kapcsolódnak egymáshoz – ezért produkálnak előre nem látható helyzeteket. A részek egymáshoz kapcsolódásának összetettsége miatt lehetetlen minden hibát előre felmérni – minden lehetséges forgatókönyvre felkészülni. Minél bonyolultabb egy rendszer, annál valószínűbb, hogy olyan hibák fordulnak elő, melyeket a tervezői nem láttak előre. Annál valószínűbb a „bug”, amikor is egy aprócska hiba okozza a rendszer teljes összeomlását. És ez nem csak egy számítógéphálózatra lehet igaz, hanem olyan összetett technikai-gazdasági rendszerekre, mint amilyen a globalizált világgazdaság. Gondoljunk bele, milyen óriási pénzügyi károkat okozott a világgazdaságnak a Szuezi-csatornán keresztbefordult teherhajó, az Ever Given 2021-ben.

Egyetértek Csillag Gáborral, hogy a technológiai változás nem csak hatékonyságot növel, hanem beláthatatlan módon megváltoztatja a társadalmi intézményeink működését, hatással van a társadalmi normákra, az emberi élet alapvető feltételeire. Már közhely, hogy mennyit változtatott a közösségi média megjelenése az emberi kapcsolatok minőségén. E változások alól még akkor sem vonhatja ki magát az egyén, ha úgy dönt, hogy nem használja a legújabb technológiát. Gondoljunk például arra, hogy a Facebook korában nem fészbukozni más, mint a Facebook előtt!

Ha megjelenik egy új technológia – mint például mostanában a mesterséges intelligencia –, akkor kétszeresen is nehéz dolgunk van a kontrollálásával. Egyrészt azért, mert amíg a technológia új, addig a hatásai kiszámíthatatlanok és nem ismert, új kockázatokat teremtenek. Paul Virilio szavaival: „ha feltaláltad a hajót, akkor feltaláltad a hajótörést is”. Másrészt azért, mert ha a technológia már elterjedt és széles körben használatos, akkor a leváltása óriási költségeket ró a társadalomra. Ilyen például a fosszílis energiahordozókra alapozott energiatermelés: az infrastruktura építése nagy befektetéseket kívánt a múltban, ezért a befektetőknek nem éri meg lecserélni azt.

Jelenti-e mindez azt, hogy le kell mondanunk a technológiáról és „vissza kell mennünk a barlangba”? Nem jelenti. A hatékonyság növelése fontos társadalmi cél, de nem az egyetlen cél. Tekintettel kell lennünk a technológia társadalmi kontextusára, valamint alapos társadalmi megvitatásnak és értékelésnek kell alávetnünk. Ernst Schumacher A kicsi szép című könyvében a megfelelő technológia (appropriate technology) használata mellett érvel. Schumacher szerint a technológiát nem a profitszerzés fényében kell értékelni, hanem aszerint, hogy hozzájárul-e az emberi fejlődéshez. Efféle kérdéseket kell vagy érdemes feltennünk:

Mekkora az adott technológia társadalmi hasznossága? Luxusigényeket akarunk-e kielégíteni vele (például űrturizmus), vagy alapvető igényeket (például élelmiszerbiztonság)?
Hogyan oszlanak meg az adott technológia hasznai és költségei? Az olyan technológia, mely óriási hasznot hoz a társadalom egy szűk csoportjának, de nagy költségeket ró a társadalom legszegényebb rétegeire, nem elfogadható.
Ki kontrollálja a technológiát? Például egy atomerőmű esetén az energia felett kontroll a nagyberuházó cég kezében van, egy napelemekből álló mikrohálózat esetén a felhasználók, az energiaközösség kezében.
Milyen hatással van a technológia a jövő generációira? Nem elfogadható, ha az adott technológia aránytalanul nagy terhet ró a következő generációkra. Ilyen például az atomhulladék esete.

Tőkefelhalmozás

Bod-Péter Ákos vitacikkében úgy fogalmaz, hogy a műszaki haladás vívmányai „immár nemcsak a kiváltságosoké”. Jómagam kevésbé vagyok optimista. Az kétségkívül igaz, hogy az utóbbi időben gyorsan terjednek az új technológiai megoldások. Igen ám, de körülbelül 2,7 milliárd embernek nincs hozzáférése az internethez, körülbelül egymilliárd ember él áram nélkül és több mint három milliárd ember használ szenet, fát, állati és növényi hulladékot élelme elkészítéséhez és otthona fűtéséhez.[1]

Bod-Péter Ákos Kristalina Georgieve, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatójára hivatkozva azt is állítja, hogy a műszaki haladás és a tőkefelhalmozódásnak köszönhetően „másfél milliárdan emelkedtek ki a masszív szegénységből, százmilliók érték el a középosztályi életszínvonalat csupán az elmúlt három évtizedben.” Ez az eredmény azonban szerintem nem a tőkefelhalmozásnak és a műszaki haladásnak köszönhető, hanem inkább a megfelelő társadalmi intézményeknek. Jason Hickel A több kevesebb című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy ez a fejlődés csak azokban a térségekben ment végbe, ahol a társadalmi intézmények elég erősek voltak ahhoz, hogy a tőkefelhalmozásból származó javakat közszolgáltatások biztosítására (például egészségügy, oktatás) fordítsák. Az intézmények szerepe utáni közgazdasági érdeklődés növekedését jelzi, hogy a legfrissebb közgazdasági Nobel-díjasok – Daron Acemoglu, Simon Johnson, James A. Robinson – elismerésüket az „az intézmények kialakulásának és a jólétre gyakorolt hatásának tanulmányozásáért” kapták.

Újraelosztó intézmények nélkül a jövedelem a technológiai rendszerek tulajdonosaihoz áramlik, vagyis a tőkefelhalmozás hatalomkoncentrációt és kevesek meggazdagodását vonja maga után. Ezt hívja az ökológiai közgazdaságtan termelékenységi csapdának.

Ahogy Csillag Gábor is írja: a technológiai változás radikálisan átalakítja a munkaerőpiacot. És amíg a korábbi évszázadokban relatíve könnyű volt átképezni a munkaerőt (például könnyű lovaskocsi- hajtóból autósofőrt képezni), addig a mai technológiai komplexitás szintjén ez nehezebb. Például kétkezi munkásból nem tudunk néhány hét alatt virtuális valóság tervezőt képezni. De még a virtuális valóság tervezők helyzete is bizonytalan, hisz’ könnyen előfordulhat, hogy az ő munkájuk is gyökeresen átalakul az új szoftverek és a mesterséges intelligencia megjelenése nyomán. Így még a magasan képzett munkaerő esetében is folyamatos átképzésre van szükség. A leszakadó társadalmi rétegek helyzetének megoldása, a munkaerőpiac egyre nagyobb bizonytalanságainak kiküszöbölése sokkal erősebb szociális hálót és radikálisabb újraelosztást kíván meg.

Bod-Péter Ákos úgy látja, hogy napjainkban egyre többe szkeptikusak a közgazdaságtannal szemben, és szerinte e trend rossz irány: a fenti problémák megoldásához szükség van közgazdaságtanra. Egyetértek vele. Ám korántsem mindegy, milyenre. Az a közgazdaságtan, mely elsősorban a pénzáramokkal foglalkozik, figyelmen kívül hagyja a gazdaság anyag- és energiaáramait, és a fókuszában az egy főre eső GDP növekedése áll, szerintem könnyen félrevihet minket. A kor kihívásainak megfelelően a közgazdaságtannak is meg kell újulnia – tekintettel kell lennie a gazdaság ökológiai beágyazottságára és a reáljövedelem helyett az emberi fejlődésre és az ökoszisztémák egyensúlyára kell a figyelmét összpontosítania.

Felhasznált irodalom:

Hickel, J. (2020). Less is more: How degrowth will save the world: William Heinemann.

Parrique, T., Barth, J., Briens, F., Kerschner, C., Kraus-Polk, A., Kuokkanen, A., & Spangenberg, J. H. (2019). Decoupling Debunked. Evidence and arguments against green growth as a sole strategy for sustainability. Retrieved from

Schumacher, E. F. (1973/2014). A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. Budapest: Katalizátor Kiadó.