Legalább tizenhét halálos áldozat – eddig(!), több millió érintett, megrongált hidak, tönkrement otthonok – ezt hozta a „Boris” ciklon megjelenése Ausztriában, Csehországban, Magyarországon, Lengyelországban, Romániában és Szlovákiában.

Lassan folyamatossá válnak a „legek” – és egyáltalán nem véletlenül. Legnagyobb erdőtűz, legnagyobb szárazság, legmelegebb nap, legforróbb nyár, majd most, az elmúlt évtizedek legsúlyosabb áradásait látjuk Közép- és Kelet-Európában.

Ilyenkor jön a felemelő összefogás, sok áldozatkész ember, aki ott segít, ahol tud, és ez mindig nagyon inspiráló. Csakhogy ez a cső vége. És az igazi megoldások a másik végén, a kiváltó okoknál találhatóak– és ezzel még mindig nem foglalkozunk eleget és főként, nem elég következetesen.

A Boris nem váratlan jelenség, nem most fordul elő először és semmiképpen sem ez lesz az utolsó találkozásunk vele. Jelenléte természetes és törvényszerű, de az intenzitása és kezelhetősége már egyértelműen összefügg az ember okozta klímakrízissel. Most már nincs mellébeszélési lehetőség, minden évben mindenki a saját bőrén tapasztalhatja, hogy egyre szélsőségesebb az időjárás, és nem „valahol Afrikában”, hanem itt, Európa közepén. Nem is volt olyan régen, hogy elborzadva figyeltük tavaink ijesztő kiszáradását, most meg mindent elsöpör a víz. Mondjuk ki – előrejelzések ide, figyelmeztetések oda – felkészületlenek vagyunk, majd minden szempontból.

Nem pusztán arról van szó (bár arról is), hogy az árvízpolitikánk elavult, az egész vízelvezetési logikánk 100-150 évvel ezelőtti viszonyokra van kialakítva, de hatalmas elmaradásaink vannak a klíma-alkalmazkodásban, és főleg abban, hogy a gyökér-problémákat, a klímaszélsőségeket kiváltó okokat kezeljük. Ma már mindenki pontosan tudja, hogy – bár mindig a klíma mindig változott, és adódhatnak természeti katasztrófák – a mostani klímaválság az jelen civilizációnk fenntarthatatlan működésének köszönhető. Pont, mondat vége.

Tudják, de nem teszik

Marx híres osztályharccal kapcsolatos szállóigéjét (“nem tudják, de teszik”) parafrazálva, a klímaválság várható következményeiről már rég tudunk, megfelelő klímaintézkedéseket mégsem hozunk – világszerte sem, idehaza meg pláne. Elkeserítő és szánalmas, hogy vezető politikusok, kormányfők és miniszterek szerte Európában ilyenkor gumicsizmát húznak, és beállnak fotózkodni a homokzsákok mellé, majd amikor a törvényalkotásra és a kormányzásra kerül a sor, ugyanúgy felhígítják vagy egyenesen megvétózzák a ténylegesen hatékony klímaintézkedéseket. Orbán Viktorral az élen. A nagy szennyező rendszerek és a krízist tápláló óriáscégek pedig csak zakatolnak tovább, legyen szó a fosszilis tüzelőanyagok termeléséről, vagy az elavult és szennyező iparról, mezőgazdaságról, és sorolhatnának. A korszerű jogalkotásban évtizedek óta ott van a „a szennyező fizet” elv, ami kimondja, hogy a szennyezést okozó fél köteles fizetni a környezeti kárért. Ha csak ezt az elvet következetesen végrehajtanák, és mondjuk a Shell, az Exxon vagy éppenséggel a MOL és OMV kellene, hogy kifizesse a klímaválság okozta károk akárcsak egy töredékét, nyomban és radikálisan megváltozna a helyzet. Mondjuk ki világosan: a gátakon ilyenkor már csak igen keveset lehet tenni. Az igazi cselekvésnek a nemzeti és az Európai Parlamentben kellene történnie – és ott továbbra sem történik. Marad a gumicsizma és a homok. A 21. század első negyede lassan lefut, tátott szájjal nézzük a mesterséges intelligencia újabb bravúrjait, de az emberi butasággal és mindent felemésztő kapzsisággal még mindig nem tudunk mit kezdeni.

Kapcsolódó cikkünk: