Aki aktív környezetmódosítás nélkül akar túlélni, az előbb-utóbb ki fog halni – hívja fel a figyelmet esszéjében Galántai Zoltán jövőkutató, tudomány- és technikatörténész, író. Az írás a Fenntartható-e a technológiai fejlődés? című vitaindítónkra reagál.
Egy mondás szerint a dinoszauruszok azért haltak ki, mert nem volt űrkutatásuk. Ironikus lenne, ha mi meg azért halnánk ki, mert nekünk van – vagy, általánosabban fogalmazva, mert van hatékony technológiánk. És azért lenne ironikus, mert miközben a jelek szerint olyan katasztrófa felé tartunk, amelyben a technológiának is kulcsszerepe van, hosszabb távon – és itt most ne néhány száz vagy ezer évre gondoljunk – esélyünk sem lesz nélküle.
Ebből kiindulva és elsősorban nem a jelenre, hanem a hosszú távú jövőre koncentrálva több kérdés is felmerül. Például, hogy mit is értsünk a fenntartható technológia alatt; illetve, hogy milyen alternatíváink vannak (vagy nincsenek). És azt is figyelembe kell vennünk, hogy miként változik az összkép, ha elkezdjük módosítani az időskálát: alig néhány évtizednyi életünk bele van ágyazva a nagyobb léptékekbe, így aztán nem csak azt kell figyelembe vennünk, hogy milyen túlélései esélyei vannak a közvetlenül utánunk jövőknek, hanem azt is, hogy mi lesz a százezredik generációval. Vagy a százmilliomodikkal.
Ez a helyzet már csak azért is sajátos, mert az emberi élettel mérhető időtartamok alatt is visszafordíthatatlanul megváltozhatnak a körülményeink – illetve megváltoztathatjuk őket (értsd: tönkre is tehetjük). Ezért is mondta azt az evolúcióbiológus O. Wilson, hogy „egy bolygó, egy kísérlet”.
Amin viszont – részben tekintettel a technológia szerepére – érdemes lesz majd némiképp finomítanunk, és az sem mindegy, hogy kinek adatik meg az egyetlen próbálkozás. Miközben ugyanis az ember által okozott fajpusztulásnak hosszú ideig tartó hatásai lehetnek, és évmilliókig tarthat, amíg a kibillent(ett) bioszféra majd minden bizonnyal más fajokkal és más ökoszisztémákkal újra egyensúlyba kerül, ez csak a történet egyik fele.
A csillagász Hargitai Henrik szerint az ipari forradalom óta olyan ütemben használjuk fel a fosszilis tüzelőanyagokat, hogy még ha elkezdődne is ezek újratermelődése, a következő pár száz millió évben egy értelmes fajnak, legyen az bár kései leszármazottunk, vagy egy intelligens óriáspolip, egyszerűen nem lesz módja egy újabb, a miénkhez hasonló ipari forradalmat elindítani. Vagyis: noha az eddigi nagy kihalásokkal kapcsolatos ismereteink alapján remélhetjük, hogy a bioszféra majd előbb-utóbb regenerálódik (ami persze nem teszi elfogadhatóvá a környezetpusztítást), inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy egy bolygó, egy ipari forradalom, és ha ezen a ponton egy gondolatkísérlet erejéig eljátszanánk azzal, hogy esetleg értelmesek lettek volna, abban azért biztosak lehetünk, hogy a dinoszauruszoknak nemhogy űrkutatása, de gőzgépe és benzinüzemű autója sem volt.
Elvégre akkor most nekünk nem lehetne. Freeman Dyson amerikai fizikus úgy véli, hogy az értelem egyszer majd képes lehet az egész Univerzum jövőjét is befolyásolni és például egy végül majd a „Nagy Reccsben” összeomló Univerzum geometriáját megváltoztatva örökkön táguló és az életre alkalmas Világmindenséget létrehozni. Ami persze erősen spekulatív – és talán még ennél is erősebben ráirányítja az emberi technológia per definitionem környezetátalakító mivoltára.
Nem mintha a dinoszauruszok látszólag nem választhattak volna más megoldást (továbbra is az elvileg elképzelhetőnél, nem pedig a valóságnál maradva). A paleontológus Dougal Dixon Ember az ember után. A jövő antropológiája című könyvében azt kérdezi, hogy milyen módosított emberek népesíthetnék be a jövőt a homo coelestistől (amely képes életben maradni a csillagok között) a különböző szimbionta- és hangyaemberekig bezárólag. Ezt szokás spekulatív evolúciónak nevezni: amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy evolúció által kínált lehetőségek fázisterén belül mi lehetséges. Ami ugye ez eléggé nagy szemléleti váltás lenne, hiszen az emberiség eddigi története felfogható úgy is, mint egy olyan, nagytestű ragadozó/mindenevő terjeszkedése, amely amúgy csak viszonylag kis példányszámban maradhatna fenn, mivel a rendelkezésére álló evolúciós fülkék mérete korlátozott. Viszont a technológia lehetővé teszi a számára, hogy más evolúciós fülkéket számára kedvező módon alakítson át – és ebből több dolog következik.
Először is az, hogy ez az „ökoszisztéma-mérnökség” értelemszerűen hátrányos a többi élőlényre nézve, azok ugyanis mindeddig egy adott környezethez alkalmazkodtak, és ezért is gondoljuk azt, hogy a technológia szükségképpen környezetromboló– még ha próbálnánk is elkerülni a negatív hatásokat. És itt jön be a képbe az, hogy ha az eddigi megközelítés lehetetlenné teszi, hogy összhangban éljünk a természettel, akkor miért is ne indulhatnánk az ellenkező irányba: ahelyett, hogy a környezetet alakítanánk az ember igényeihez, miért ne az embert optimalizálnánk aktuális környezetéhez, valahogy úgy, ahogy Dixon is képzelte? Ami persze az etikai kérdéseken túl további, hasonlóképpen súlyos kérdésekhez is elvezet.
Így pl. ahhoz is, hogy ha nem értünk egyet a környezetátalakítással (amely immár környezetrombolásba fordult), akkor miért is nem? Azért-e, mert ahogy némiképp leegyszerűsítve a mély ökológia állítja, a környezetrombolásnak az a bűne, hogy elpusztít más létformákat, miközben azokat is ugyanolyan fontosnak kellene tartanunk? Ez számomra kétségkívül szimpatikus megközelítés. Viszont hacsak nem arról a paradicsomi állapotról álmodozunk, ahol minden élet egyformán és maradéktalanul megóvható, jó lenne tudni mondjuk azt, hogy hogyan is számoljunk? Vegyük figyelembe az egyedszámot? Vagy inkább azt, hogy egy egyed elveszítésével hány életévet veszítenénk? Vagy esetleg – mondhatni, intelligenciasoviniszta módon – azt, hogy mennyire értelmes? És így tovább.
A sekély ökológia viszont valami olyasmiből indul ki, hogy a problémák akkor problémák, ha minket (is) érintenek, és a fajkihalással nem az az alapvető baj, hogy 2100-ban jóval kevesebb pillangófaj, korallzátony és rejtőzködő életadót folytató, kistestű emlős lesz, hanem az, hogy egy lecsökkent biodiverzitású környezetben a mi esélyeink is leromlanak. Ami kétségtelenül önző álláspontnak tűnik, és arról is meg vagyok győződve, hogy a fentebbiekre így vagy úgy, de mindenkinek válaszolnia kell. Arról viszont nem, hogy az én feladatom lenne mások helyett etikai döntéseket hozni, úgyhogy inkább azzal folytatom, hogy miközben a fenntartható technológia minden bizonnyal egészen mást jelent mély-, mint sekély ökológiai megközelítésből, aközben hosszú távon egész egyszerűen nem mondhatunk le a környezetátalakításról.
Mármint, ha egyetértünk abban, hogy – miként fentebb már érintettük – minden embernek, a születési dátumától függetlenül ugyanannyi joga van az élethez. Sőt, nem csak az embernek, hanem azoknak az intelligens lényeknek is, akik kései utódaink lesznek. Sőt, azoknak is, akik esetleg nem az utódaink, hanem az intelligencia egy másik ágát képviselik. Nem tehetjük tehát meg, hogy csak a közvetlenül minket fenyegető veszélyekkel foglalkozunk (mint amilyen a felmelegedés is), az pedig, hogy mi idomuljunk a környezetünkhöz, már csak azért sem fog működni, mert ez a környezet időnként kimondottan gyorsan és radikálisan változik (még ha mi nem babrálunk is vele). Az evolúció viszont, lévén komplex és adaptív, ám csupán lokális maximumkereső algoritmus, nem képes előre tekinteni, és így néha túl lassú az alkalmazkodáshoz.
Tehát aki aktív környezetmódosítás nélkül akar túlélni, az előbb-utóbb ki fog halni – mint ahogy a Föld története is kihalások története a legkülönbözőbb fajok számára a fentebb már emlegetett dinoszauruszokig bezárólag, akinek vagy amiknek ugye nem volt űrkutatásuk, és így nem tudtak védekezni a kisbolygó-becsapódás ellen. Vagy ott van az eddigi legnagyobb életkatasztrófa: a perm-triász kihalási esemény, amikor a tengeri fajok mellett a szárazföldi állatok túlnyomó része is eltűnt. De a léptékét tekintve még ez is legfeljebb bolygószintű katasztrófa volt: ha lenne élet (mint ahogy jelenlegi ismereteink szerint nincs) másutt a Naprendszerben, akkor azt nem érintette volna.
Ám nagyon is érintené majd az, hogy néhány milliárd év múlva a Nap vörös óriássá válik, és bekebelezi a belső bolygókat (feltehetően minket is). Hogyha akkoriban még létezik majd értelmes élet (ami persze közelről sem szükségszerű), akkor ez semmiképpen maradhatna itt. Értsd: technika nélkül hosszú távon nem megy.
Persze a jövőbeni fontossága, miként erről is volt már szó, nem igazolhat semmilyen, ma okozott kárt még akkor sem, ha az utóbbi, nagyjából kétszáz évben összességében inkább pozitív volt a technológia hatása abban az értelemben, hogy ma jóval nagyobb jólétben és jóval több ember élhet, mint korábban bármikor. Viszont hiba lenne abban reménykedni, hogy ha eddig így volt, akkor a jövőben is így lesz – és ezen a ponton elég, ha a környezetrombolás eszkalációjára gondolunk. Ráadásul abból, hogy majd szükségünk lesz rá, az sem következik (sőt), hogy arra a technológiára lesz szükségünk, amely most katasztrófával fenyeget.
Másfelől pedig lehet reménykedni abban (bár bízni talán kevésbé), hogy a jövő embere elég intelligens lesz a nem szándékolt következmények előrelátásához is: az ipari forradalomnak sem az volt a célja, hogy növelje az üvegházhatás-gázok mennyiségét. Mert ha nem így lesz, akkor feltéve, de nem megengedve, hogy lesz ilyen, néhányszor tíz- vagy százmillió év múlva nem a dinoszauruszok, hanem az emberek fognak szerepelni negatív példaként egy hasonló témájú cikk elején.
A vitacikk-sorozat korábbi cikkei:
Galántai Zoltán: Dinoszauruszok a világűrben
Lányi András: Üdvözlet a Frankenstein-galaxisban!
Bod Péter Ákos: Fenntarthatatlan a mai pálya – de jogos-e a technológia-ökonómiai pesszimizmus?
