A Kossuth-díjas gitárművész úgy látja, a média csak kihasználja a magyarországi tehetségkutató-versenyeken feltűnő gyerekeket, üzletet jelentenek, aztán többé nem hallani felőlük. A Felsőörsön tíz éve működő Snétberger Zenei Tehetség Központ alapítója a diákjaiból inkább valóban jó muzsikusokat akar képezni, amelynek egyik eszköze az együtt zenélés. A németországi és a magyarországi, illetve a budapesti és vidéki roma családok közötti látványos különbségekről, a mélyszegénységben élő gyermekek képzéséről is beszélt honlapunknak.
Amikor Snétberger Ferenc és tanítványa, Fehér Elemér megszólaltatta a gitárt és a klarinétot a Duna-parton, az ember úgy érezte, új dimenzióba lép ebből a világból, a végtelen szépség birodalmába. Ott hagyni nem lehet, leírni sem.
Fehér Elemér az egyik első diákja volt a tíz éve működő Snétberger Zenei Tehetség Központnak, amely Felsőörsön immár több mint 300 szegény családból származó roma fiatalt vezetett be a legmagasabb szintű muzsika világába, a Kossuth-díjas gitárművész vezetésével. Mielőtt a 2021-es nyári tábor végeztével az alapító augusztus elején visszatért berlini otthonába, a pesti Nehru parton a Nemzetközi Roma Holokauszt Emléknapon lépett fel egyik legismertebb diákjával. Itt beszélt honlapunknak a tehetségközpont mai életéről, tíz év tapasztalatairól.
„Vannak gyerekek, akik minden áron zenét akarnak tanulni. Olyanok is jönnek, akiknek a családjában egyáltalán nem volt muzsikus, de szeretik a zenét, és két év alatt rengeteget fejlődnek. Megismerik a dzsesszt, megtanulnak improvizálni. Mások sokat hoznak otthonról, főleg roma zenét, velük innen indulunk és visszük el őket a dzsessz irányába.
Ők örököltek valamit, amit nem lehet tanulni.
De nagy szorgalomra van szükségük, hogy a tehetségük kibontakozzon. A szegény családok gyermekeinek gyakran nincs is lehetőségük normál zeneiskolába bekerülni, sokszor nem is tudnak bánni velük, nem passzolnak az iskola rendszerébe. Mi játszunk velük. Először is azon vagyunk, hogy a fülük nyíljon ki. Kell egy hét nekik, mire rájöjjek, mi történik” – meséli Snétberger Ferenc.
Az iskolaalapító úgy látja, sokat jelent a számukra, hogy a tanáruk velük zenél, de azt is megértik, hogy a rengeteg gyakorlás nélkül a tehetség kevés.
„Ezt az elején nem mondjuk el nekik, mert többen megijednének
– teszi hozzá. – Reggel héttől este tízig tartanak a napi programok, így a végére mi is kifáradunk. Ugyanakkor olyan fiatalokat is látunk, akik már reggel hatkor felkelnek és szabad termet keresnek, hogy gyakoroljanak. Rólam azt mondják a gyerekek, amikor játszom, olyan, mintha három gitár szólna egyszerre. Néhányan ilyenkor attól tartanak, ezt soha nem fogják megtanulni, de egy év múlva rájönnek, hogyan lehet így megszólaltatni a hangszert.”
A klasszikus gitárzene a hangszer művészének elmondása szerint nagyon megfogja a követőit, ugyanakkor az intézmény repertoárja széles, a szaxofontól a trombitán és a percussionön át az operaéneklésig megannyi lehetőség vár a felvételt nyerőkre. A kulcs a talentumuk mellett a kitartásuk, közben azonban a hagyományos tanulás és a család sem szorulhat háttérbe.
„Én a meghallgatásokon találkozom a gyerekekkel, de a mentorok figyelemmel kísérik az életüket, kapcsolatot tartanak a szülőkkel, ami nagyon fontos. Sokan ekkor kerülnek először távol az otthonuktól, egy hét után pedig nagy lesz bennük a honvágy, elsősorban a tíz-tizenegy évesekben.
Igaz, akad olyan kilenc éves diákunk is, aki hat hét után sem akart elmenni.
Bevezettük, hogy hétvégente haza lehet menni, a diákok egy részének viszont több órát kellene vonatoznia, ezért ilyenkor inkább a szülők jönnek el hozzánk, és megszállnak a közelben. A mentori programban arra is figyelnek, ki hogyan áll az iskolában. Aki rosszul tanul azt például egy nyolcvan éves önkéntes tanítja földrajzra, matematikára” – halljuk Snétberger Ferenctől.
A felkapott magyarországi tehetségkutató versenyekkel kapcsolatban úgy véli, a média gyakran kihasználja a zenei tehetségeket, aztán elfelejtik őket. Első díjat nyernek, és többé nem lehet hallani róluk, eltűnnek. Az üzleti szempontok ilyenkor a zene elé kerülnek.
„Azt ígérik, karrier vár a gyerekekre, ezt a szülők is elhiszik, én viszont már karrier a szót sem szeretem
– teszi hozzá. – Bartók azt mondta, a verseny a lovaknak való. Léteznek azért jó versenyek a világban, amelyeken nemcsak felfedeznek tehetségeket, hanem utána foglalkoznak is velük. Alapítványokhoz kerülnek, patronálják őket, segítenek nekik, hogy nagy fesztiválokon vehessenek részt. Nekem a fő célom az, hogy jó muzsikus váljon belőlük, és ez tíz év alatt be is jött. A kilencven százalékuk tovább tanul, zeneakadémiára, konzervatóriumba kerül.”
Amikor a hazai és a nemzetközi viszonyokról beszélgettünk, a gitárművész úgy fogalmazott, a németországi romák sincsenek kedvező helyzetben, de nem lehet összehasonlítani az itthonival. Hozzátette: Magyarországon több lett a lehetőség, a pályázat, de hihetetlennek tartja, vidéken milyen mélyszegénységben élnek emberek, több helyen sokkal rosszabb helyzetbe kerültek az elmúlt években.
„Egész családok jönnek azzal, hogy ha zenélni tanulhat a gyermekük, az húzhatja ki őt a nyomorból, hiszen ingyenes az oktatásunk.
Nálunk a diákok fele vidéki, fele budapesti, és látszik, a fővárosiak mennyivel előnyösebb helyzetből érkeznek. A szociális különbség nagy, az első két-három napban jól láthatóan elkülönülnek a vidékiek és a pestiek. Később aztán egymásra találnak. A tanáraink figyelnek arra, hogyan hozzák össze őket, ki kihez passzol a zenekarokban, így egyre inkább megismerik egymást, amiből barátságok, szerelmek szövődnek, és az elmúlt egy évtized során már házasságok és gyermekek is születtek.”
Mint kiderült, éppen ez történt Fehér Elemérrel is, aki diákból előbb segítő, majd mentor lett, közben már férjként és családapaként áll az intézmény mellett.
Kiemelt kép: Tóth Dávid
