Egy olyan korszakban, amikor az éghajlati katasztrófák egyre nagyobb rendszerességgel uralják a híreket, a munkavállalói jogok és a környezeti/gazdasági fenntarthatóság kapcsolata korunk egyik meghatározó kérdéseként jelentkezik. A status quo által formált narratíva ezeket az aggodalmakat gyakran alapvetően ellentétesként jeleníti meg: munkahely kontra környezet, gazdasági biztonság kontra ökológiai megőrzés. Ez a keretezés azonban a történelmi folyamatok és a jelen valóságunk mélységes félreértelmezését jelenti. Miközben szembesülünk a felgyorsuló környezeti összeomlással és a tartós gazdasági egyenlőtlenséggel, fel kell ismernünk, hogy a munkások jogaiért és a környezeti fenntarthatóságért folytatott harcok nem külön csaták, hanem szorosan összefüggő kihívások, amelyek összefogást követelnek.
Hamis dilemma: munkahely versus környezet
Évtizedek óta – elsősorban a céges világ rövidtávú érdekei miatt – a környezet védelmét úgy keretezték, mint ami elkerülhetetlenül a munkahelyek elvesztésével jár, és épp ezért fenyegetést jelent a munkavállalók számára. A munkásokat és közösségeiket hamis dilemmaelé állították: vagy elfogadják az ökológiai károkozást, vagy szembe kell nézniük a munkanélküliség veszélyével. Ez a keretezés elhomályosítja azt az elementáris tényt, hogy: mind a környezet pusztítása, mind a munkavállalók kizsákmányolása ugyanabból a kapitalista gazdasági modellből ered, amely a rövid távú profitmaximalizálást helyezi előtérbe az emberek és a bolygó távlati jólétével szemben!
A fosszilis energiaipar jól példázza ezt a dinamikát. Amikor felmerülnek szabályozási korlátozások, vagy a tiszta energiára való átállás, a vállalatok rendszeresen a tömeges elbocsátásokban látják az egyetlen reagálási lehetőséget, ezzel sikeresen mozgósítva a munkavállalókat a környezetvédelmi intézkedésekkel szemben. Elgondolkodtató persze, hogy amikor a munkahelyek automatizálásáról, a szakszervezetek felszámolásáról vagy az offshoringra van szó, ugyanezek a cégek nem különösebben aggódnak a munkavállalók miatt.
Tragikus módon a munkahelyek és a környezetvédelem mesterkélt szembeállítása rendkívül hatékonyan megosztja azokat, akik amúgy természetes szövetségesek lennének. A környezetvédelmi aktivisták időnként nem elég érzékenyek a munkavállalók közvetlen gazdasági aggodalmaira, míg a munkavállalói szervezetek gyakran kellő alternatíva keresés nélkül, zsigerből ellenzik az klímapolitikai intézkedéseket. Mindkét megközelítés a – status quo előnyeit élvező – tőkés szféra kezére játszik.
Munka, tőke és ökológiai válság: egy kapcsolat újrakeretezése
Az ökológiai válsággal a hagyományos tőkés-munkavállaló antagonizmus új dimenziókat vesz fel. A bérekkel és munkakörülményekkel kapcsolatos vitákon túl a gazdasági rendszerünk alapja továbbra is a könyörtelen növekedési kényszerre épül: márpedig ez ökológiailag, azaz a puszta létünk szempontjából, egyértelműen tarthatatlan. A 19. században ezt talán még nem lehetett látni, a 20.-ban már igen, de nem történt érdemi szemléletváltás. A 21. században ugyanakkor ez a termelési logika elkerülhetetlenül katasztrófához vezet.
Fontos tudatosítani, hogy például a klímaválság okozta problémák immáron nem elméletiek vagy távoliak. A munkavállalók már most számos, egyre súlyosbodó fenyegetéssel szembesülnek: nemcsak a bizonytalan foglalkoztatás, a stagnáló bérek és a csökkenő munkavédelem jelent folyamatos nyomást, de az éghajlati zavarok állandó és közvetlen destabilizáló hatással bírnak megélhetésükre és közösségeikre. A szélsőséges hőségnek kitett mezőgazdasági munkásoktól, az egészségkárosító levegőt belélegző építőmunkásokig, a klímakatasztrófák miatt elköltözött gyári munkásoktól, az éghajlati vészhelyzetek idején túlterhelt egészségügyi szolgáltatókig – a munkásosztály vitathatatlanul az ökológiai válság frontvonalában van! Nem véletlen, hogy az ökológiai krízis gyakran tovább nyitja az ollót – a (klímavészhelyzetektől is) védett elitek, és az ezeknek kiszolgáltatott tömegek között.
Azt is világosan látni kell, hogy a tőke érdemben nem reagál a környezeti korlátok okozta új paradigmára. Válaszai nagyrészt kimerülnek a “zöldremosásban”, azaz olyan felületes kiigazításokban, amelyek „öko” címkék alatt átmentik a kitermelés és a kizsákmányolás alapvető logikáját és dinamikáját. Nem véletlen, hogy a legtöbb vállalati „fenntarthatósági” kezdeményezés nem reflektál a munkavállalók jogaira vagy a gazdasági egyenlőtlenségre. Ezek az intézkedések zömében kimerülnek abban, hogy valamilyen „korszerűbb” technológiával kiváltsák a régebbi megoldásokat, úgy, hogy közben a meglévő termelési, gazdasági és hatalmi viszonyok megmaradjanak.
Nincs határtalan növekedés az ember és a környezet kizsákmányolása és tönkretétele nélkül!
A 21. században elérkeztünk egy olyan pillanathoz, amikor újra kell gondolni, mit jelent a tőkés-munkavállaló, tőke-környezet ellentét az ökológiai korlátok világában. Reflektálni kell arra, hogy a hagyományos munkásmozgalom nem kérdőjelezte meg a gazdasági növekedés jelen logikáját, pusztán másfajta (igazságosabb) részesülést és elosztást képzelt el. Csakhogy látni kell, hogy a jelen növekedési modell ökológiai értelemben tarthatatlan. A továbblépéshez egy alapvető szemlélet és irányváltásra van szükség. Már nem elégséges, hogy a küzdelem pusztán arról szóljon, hogy a dolgozók minél nagyobb szeletet kapjanak egy olyan tortából, amelynek az előállítása amúgy az ökológiai pusztulásra épül. Világosan látszik, olyan modelleket kell kidolgozni, amelyek elfordulnak a végtelen növekedés délibábjától, és elválasztják az emberi fejlődést és jólétet nem csak az emberek, de a természet kizsákmányolásától is!
Nem elég, hogy nem tagadjuk le a klímaválságot, sem a biológiai sokféleség végzetes csökkenését. Egyszer s mindenkorra ki kell mondani, hogy a gazdaság évszázadok óta domináns rendszerlogikája immáron nem működőképes, és ha ezen nem változtatunk, az elkerülhetetlenül ökológiai és társadalmi összeomláshoz vezet. Ezek az evidenciákat mindenekelőtt a munkásmozgalomnak kell tudatosítani, felismerve, hogy a zöldek nemhogy nem fenyegetik a törekvéseiket, hanem legfőbb szövetségeseik kellene, hogy legyenek.
Munkavállalói jogok egy fenntarthatóságra épülő társadalomban
A munkásmozgalomnak és munkavállalók érdekvédelmi szervezeteinek tehát újra kell gondolniuk a munkavállalói jogokért folyó harcukat. Ezen jogok egy része pusztán a már létező küzdelmek új területekre való kiterjesztését jelenti, de egy másik részük már egy új paradigmát, a tőke-munka viszonyainak újfajta definiálását igénylik.
1. A biztonságos munkához való jog a klímaváltozás/válság közepette
Az első és legkézenfekvőbb szint még benne marad a régebbi paradigmában, bár azért már reflektál az új helyzetre. Az éghajlatváltozás már most is radikálisan átalakítja a munkakörülményeket. A nyaranta a szabadég alatt dolgozók – kiemelten, de nem kizárólagosan, a mezőgazdasági munkások – növekvő hőstressznek vannak kitéve. A tűzoltók intenzívebb erdőtűz-szezonokkal néznek szembe; a katasztrófa-elhárításban, egészségügyben dolgozók megnövekedett terhelésnek vannak kitéve az egyre gyakoribb vészhelyzetek következtében. A szélsőségesebb időjárási viszonyok kiemelten hatnak az építőipari dolgozókra, a szállítómunkásokra, és még sorolhatnánk. A dolgozóknak új, korszerű és életszerű normákra van szükségük a munkahelyek klímaadaptációjához, beleértve a maximális hőmérsékleti küszöbértékeket, a levegőminőség védelmét, a szélsőséges időjárási protokollokat, a megfelelő felszerelést és képzéseket stb. Ez a minimum!
Természetesen az ilyesfajta normatív védelemnek globális kiterjedésűnek kell lennie, felismerve, hogy alkalmasint az éghajlati hatások azokat a régiókat érintik legsúlyosabban, ahol gyengébbek a munkajogok és a környezetvédelmi előírások. Elfogadhatatlan, hogy a világ egy fejlettebb részén jár az effajta védelem, de egy elmaradottabb részén pedig nem.
2. Az ökológiai biztonsághoz és a fenntartható munkához való jog
Mivel az egészséges környezethez való jog egy alapvető emberi jog, a munkavállalóknak joguk kell, hogy legyen olyan foglalkoztatáshoz, amely nem vezet ökológiai pusztuláshoz. A munkahely-specifikus aggályokon túl, a munkavállalóknak tágabb értelemben is biztonságra van szükségük a környezeti összeomlás által jelentett szélesebb körű fenyegetésekkel szemben. Ez magában foglalja az olyan alapvető szükségletekre vonatkozó általános garanciákat is, mint a tiszta víz, az egészséges élelmiszerek vagy az ökológiai leromlás által leginkább veszélyeztetett erőforrásokhoz való hozzáférés. Itt már nem pusztán arról van szó, hogy egy cég megfeleljen egy sor – a közvetlen munkafeltételek érintő – munkaegészségügyi feltételnek. Ha ugyanis egy üzemen belül biztosítva vannak a munkaegészségügyi feltételek, ám az üzem maga végzetesen pusztítja a környezetet, ez egy csöbörből-vödörbe helyzet, amely egyértelműen szembe megy a környezetvédelem és a fenntarthatóság alapvetéseivel. A „fenntartható munkához való jog” azt kell, hogy jelentse, hogy a munkavállalónak joga van a társadalmilag előnyös foglalkoztatáshoz, legyen az expliciten „zöld munka”, de minimum olyan munka, ami nem károsítja a munkavállalók (emberek) környezetét.
3. Az igazságos átmenethez való jog
Mivel ma még rengeteg munkahely nem felel meg ennek a feltételnek, és egy ilyen átmenet nyilván időt vesz igénybe, a munkavállalóknak komoly garanciákra van szükségük, hogy a szennyező, vagy más szempontból fenntarthatatlan iparágak szükségszerű visszahúzódásának nem a munkavállalók lesznek az áldozatai. Egy ilyen átfogó és igazságos átmenet keretrendszere magában kell, hogy foglalja a jövedelemtámogatást az átmeneti időszakra, a teljes mértékben finanszírozott oktatási és átképzési lehetőségeket, szükség esetén áthelyezési támogatást, nyugdíjvédelmet, közösségfejlesztési alapokat az érintett régiók számára, valamint támogatott munkaerő-felvételt az új zöld iparágakban.
4. Szolidaritás a klímakrízis és a klímaadaptáció áldozataival
A környezeti válságok túlmutatnak a nemzeti határokon, ezért a munkavállalói szolidaritásnak globálisnak kell lennie. A munkaszervezeteknek szembe kell nézniük azzal, hogy az éghajlati zavarokra adott nacionalista válaszok elégtelenek. Transznacionális szövetségek kiépítésére van szükség, hiszen az ökológiai problémák is transznacionálisak (sőt a legtöbb kárt okozó vállalat maga is az…)
Szembe kell menni azokkal a hamis megoldásokkal, amelyek a környezeti ártalmakat kevésbé erős régiókba helyezik át. A munkaerőpiacokon teret és támogatást kell adni azoknak, akik az éghajlati katasztrófák, vagy akárcsak a fokozatosan fellépő környezeti változások miatt kénytelenek lakóhelyüket elhagyni. Emellett támogatni kell a megfelelő technológiatranszfert és finanszírozást, amely lehetővé teszi a kisebb ökológiai károkkal járó termelésre való átállást világszerte.
5. Rövidebb és rugalmasabb munkaidő
A fogyasztás és a jólét közötti kapcsolat újragondolásának egyik pillére, hogy végiggondoljuk magának a munkának a szerepét, súlyát, helyét az ember mindennapjaiban.
Ellentétben a hagyományos gazdasági modellekkel, amelyek a GDP folyamatos növekedését helyezik előtérbe, a „fenntartható munkához való jog” egyben rövidebb munkaidőt is kell, hogy jelentsen – természetesen fizetéskiesés nélkül. Ez számos formában jelenhet, a csökkentett napi óraszámtól kezdve a rövidebb munkahétig. (Egyre több zöld szervezet támogatja pl. a négynapos munkahét bevezetését.) A munkaidő csökkentése egyaránt reflektál a munkanélküliség, illetve a túlfogyasztás problémáira, hiszen a normál munkaidő lerövidítése lehetővé teszi, hogy a rendelkezésre álló munkát igazságosabban osszák el, miközben csökkenti az erőforrás-felhasználást és a kibocsátást, és több „minőségi időt” ad az embereknek, amit családjukkal, rekreációval vagy önfejlesztéssel tölthetnek.
6. Automatizálás melletti biztonság
A technikai vívmányok – legyen szó akár a robotikáról, akár a mesterséges intelligenciáról – jelentősen át fogják alakítani a munka világát. Ez a folyamat már elindult és várhatóan megállíthatatlan, de nagyon nem mindegy, hogyan zajlik le. Olyan munkapolitikára van szükség, amely garantálja, hogy az új technológiák megjelenése a munkavállalók javát szolgálja. Ilyen lehet a csökkentett munkaidő, vagy hogy az egészségkárosító, vagy túlzottan monoton munkát kiváltása, annak érdekében, hogy – átképzés által – a munkavállalók magasabb hozzáadatt értékű munkát tudjanak végezni. Hogy ez így lesz-e, vagy pedig azt automatizálás pusztán a munkanélküliek számát növeli, nagyban függ a munkavállalók érdekérvényesítő képességétől.
7. Feltétel Nélküli Alapjövedelem – és egyetemes hozzáférés az alapvető szolgáltatásokhoz
Miközben megpróbáljuk az emberi jóllétet leválasztani az ökológiailag káros növekedésikényszerről, olyan rendszereket kell felállítani, amelyek lehetővé teszik az alapvető szükségletek kielégítését. Nem véletlen, hogy világszerte a zöldek a Feltétel Nélküli Alapjövedelem egyik legelkötelezettebb támogatói. Természetesen az alapjövedelem nem elég. Távlatilag egy új paradigma nem jelenthet mást, mint hogy – foglalkoztatási státusztól függetlenül –, hozzáférést kell biztosítani az olyan alapvető szükségletekhez, mint például az egészségügy, a lakhatás, az oktatás és a tömegközlekedés.
8. Javítási és karbantartási munkák és munkahelyek támogatása
A végtelen fogyasztásra és az eldobható árukra épülő termelési modellekkel szemben kiemelt figyelmet és támogatást érdemelnek a javításorientált munkák és munkahelyek. Ezek a – kisebb ökológiai lábnyommal rendelkező – ágazatok nagyobb társadalmi elismerést és kiemelt támogatást kell, hogy kapjanak a képzés és készségfejlesztés terén is.
9. Gondoskodási munka elismerése és ellentételezése
Egy zöld gazdaságban rendkívül hangsúlyosak az olyan otthon végzett gondoskodási/gondozási munkák, mint például a gyermekgondozás, idősgondozás, oktatás stb. Fontos látni, hogy az otthoni munka is munka, nagyon is! Ezért elengedhetetlen, hogy ezek gazdasági értéként legyenek számon tartva és elismerve.
10. A munkahelyi demokráciához való jog
Végül, de semmiképpen sem utolsó sorban, ki kell mondani, hogy a dolgozók nagyobb beleszólási és ellenőrzési jogkörrel kell, hogy rendelkezzenek a termelési döntéseket és a gazdasági tervezést illetően, hiszen ezek immáron nem csak a anyagi megélhetésükre hatnak ki, hanem a tágabb környezetük ökológiai helyzetére – vagyis az általános jóllétükre. Az ökológiai válság miatt a munkahelyi demokrácia nem csak a méltányosság, hanem a túlélés kérdésévé is válik.
Kutatások igazolják, hogy amikor a munkavállalók részt vesznek a gazdasági tervezésben, a vállalati döntésekben vagy akár résztulajdonosok, a környezettudatosság jelentősen növekszik. Például a dolgozók tulajdonában lévő szövetkezetek nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy a környezeti fenntarthatóságot helyezzék előtérbe, mint a hagyományos vállalatok, amelyek csak a rövid távú profitmaximalizálásra koncentrálnak.
A dolgozóknak tehát hatalomra van szükségük ahhoz, hogy megtagadják a veszélyes folyamatokat, és fenntartható alternatívákat alkalmazzanak, biztosítva, hogy vállalkozásaik a közösségi szükségleteket, nem pedig az öncélú és pusztító növekedési kényszereket szolgálják ki.
A közkincsek visszaszerzése: túl a hagyományos munkavállalói jogokon
Végső soron a munkaerő-kizsákmányolás és az ökológiai pusztítás összefonódó válságainak kezelése megköveteli, hogy túllépjünk a kapitalizmuson belüli jogok keretein, és újragondoljuk mit jelent a köztulajdon, a közjó, a közkincs. Ebből a perspektívából jól látszik, hogy a környezetvédelem, mely védeni igyekszik legalapvetőbb közkincsünket – az ökológiai rendszerünket – nem a korlátja a munkavállalók jólétének, hanem annak előfeltétele! A tiszta levegő és víz, a stabil hőmérséklet és a működő ökoszisztémák tehát nem luxuscikkek, hanem kollektív szükségletek, amelyeket mindenképpen meg kell védeni és nem szabad a piaci logikának alávetni.
Munkaügy és környezetvédelem a 21. században
A továbblépéshez nem kevesebbre van szükség, mint hogy felismerjük, a környezetvédelmi harc és a munkásmozgalom harca azonos gyökerű, és a munkapolitika, illetve az ökológiai politika nemhogy nem szembeállítható, de még csak nem is elválasztható.
Ehhez két tényt kell tudatosítani
1) Nincs lehetőség végtelen növekedésre. Minden(!) gazdasági tevékenység valós kontextusát az ökológiai korlátokat adják.
2) A kizsákmányoló kapitalizmus mindig is az emberi munka és a természeti rendszerek kiaknázásától függött. E kizsákmányolás megszüntetéséhez mindkét dimenzióval egyidejűleg kell foglalkozni.
A tét nem is lehetne nagyobb. Az éghajlati krízis és az ökológiai összeomlás azzal fenyeget, hogy fokozza a meglévő egyenlőtlenségeket, és potenciálisan aláássa magának a szervezett munka feltételeit. Ez a válság azonban példátlan lehetőségeket is teremt a végtelen felhalmozás logikájának megkérdőjelezésére. A munkavállalói jogok és a környezetvédelem nem ellentétes értékek, amelyek fájdalmas kompromisszumokat követelnek, hanem az élhető jövőért folytatott egységes küzdelem egymást kiegészítő aspektusai. Kellő tudatosság mellett, a jogok visszakövetelésével és kiterjesztésével a dolgozó emberek nem a szükséges ökológiai átmenet áldozatai, hanem a fenntarthatóbb és igazságosabb világ megteremtéséért folytatott küzdelem élharcosai.
