Lehetett volna jól is csinálni, de valószínűleg nem ez volt a cél: az italcsomagolások kötelező visszaváltásának magyarországi rendszere gyakorlatilag a bevezetés pillanatában megbukott. A vesztesek között van az összes fogyasztó és a környezet is, ez azonban aligha akadályozza meg az Orbán-kabinetet az elvetélt kísérlet folytatásában.
Késve és hiányos infrastruktúrával indult el idehaza a kötelező visszaváltás az italcsomagolásoknál, de menet közben kiderült: talán még ez vele a legkisebb baj. Sokkal súlyosabb, hogy ellenérdekeltté teszi a rendszer működtetőjét a hatékony visszagyűjtésben, ami úgyszólván garantálja annak a hulladékproblémának a tartós fennmaradását, amelynek a megoldására a szisztémát elvileg bevezették.
A kötelező visszaváltás természetesen nem az ördögtől való. A skandináv országokban, ahol először, több mint három évtizede bevezették, az volt a lépés oka, hogy azt tapasztalták: még a legjobban kiépített szelektív gyűjtési rendszerekben is van egy üvegplafon – valahol 60-70 százalék környékén –, ami fölé önkéntességi alapon semmiképpen sem emelkedik a visszagyűjtés és a hasznosítás aránya. Ahhoz, hogy magasabb, mondjuk 90 százalékos legyen ez az arány, mindenképpen be kell iktatni valamilyen anyagi érdekeltséget – de persze nem mindegy, hogy hogyan. A magyar rendszer kialakításánál az összes lehetséges hibát sikerült elkövetni.
1.A fogyasztó a hibás
A kötelező visszaváltás a lényegét tekintve egy olyan visszagyűjtési megoldás, amely a terhek döntő hányadát egyoldalúan a fogyasztóra hárítja, anélkül, hogy ezt bármilyen módon ellentételezné – mintha a csomagolási hulladék képződéséért egyedül a vásárló lenne a hibás. Ha a vevő példaszerűen jár el, azaz megveszi az italt, hazaviszi, elfogyasztja, majd a csomagolást sértetlen állapotban visszaszállítja akkor is legfeljebb az általa korábban befizetett pénzt kapja vissza, miközben lényegileg ő finanszírozza a rendszer logisztikájának leghosszabb körét. Vagyis az egyetlen potenciális előnye, hogy nem éri őt csomagolásonként 50 forint hátrány. Ehhez képest a kereskedőnek darabonkénti díjat fizet a Mol-MoHu a begyűjtött csomagolás kezeléséért. Ez a felelősség- és tehereloszlás egyrészt nem igazságos, másrészt legfeljebb a kereskedőt teszi valamilyen mértékben érdekeltté a hatékony visszagyűjtésben, a fogyasztót inkább bünteti. Azaz tipikus csővégi megoldás – semmilyen hatással nincs a hulladék kibocsátására -, abból is a gyatrábbak közül való.
2.Megint a szegények jártak rosszul
Szegények alatt itt elsősorban a kistelepüléseken élőket értjük (annak leszögezésével, hogy természetesen az is nagy különbség, ha valakinek mondjuk Budapest külső kerületéből kell hetente elbuszoznia valahova a sértetlen, tehát nagy térfogatú csomagolásokkal, vagy a nagybevásárlásra induláskor egyszerűen berakja azokat a kocsijába). A szisztéma „természetesen” azokra lett optimalizálva, akik kocsival járnak vásárolni, olyan településen élnek, ahol van 400 négyzetméternél nagyobb alapterületű üzlet, és otthon is bőven van helyük a csomagolások tárolására. Merthogy automatát működtetni csak 400 négyzetméter felett kötelező; ez alatt ún. kézi visszaváltás van, ami viszont nem csak a vevőnek, hanem a kereskedőnek is nyűg (a Mol-MoHu 1000 palackonként szállítja el az összegyűjtött mennyiséget, ami testvérek között is nagyjából 1,5 köbmétert jelent), így nem kell nagy jóstehetség annak prognosztizálásához, hogy nem fog túl gyorsan elterjedni. Az egyetlen ösztönző erő, hogy elvileg minden 1000 fősnél nagyobb településen kötelező visszaváltóhelyet létesíteni. Csakhogy egyrészt ez ma sincs mindenütt így, holott július 1-től a Mol-MoHu-nak papíron már minden feltételt teljesítenie kellene, másrészt a hazai települések 55%-a 1000 fő alatti, és a lakosság egyharmada kistelepülésen él – számukra a kötelező, de települési szinten megoldatlan visszaváltás bevezetése egyszerűen csak 50 forintos áremelést jelent.
3.Vissza (nem) váltó automaták
Az automaták többségét az a norvég cég (Tomra) szállította, amely egész Skandináviában már a 90-es években is meg tudta oldani a vonalkódos gépi visszavétel problémamentes működését. Ehhez képest az internetet a magyar rendszer indulása után elöntötték a fogyasztói panaszok, illetve az „átmenetileg” nem működő, meg a palackokat sorra visszadobáló gépek mellett felhalmozódó szemétről készült fotók. Elképzelhető, hogy csak a még az első önálló lépéseknél tartó rendszer gyermekbetegségeiről van szó, de az sem kizárható, hogy valamilyen szándékos huncutságról. Azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy ami Norvégiától a szomszédos Szlovákiáig mindenütt flottul, olajozottan megy, az éppen a magyar határokon belül válna valamiért megoldhatatlanná. A gyanút pedig – ahogyan arra a következő pontban részletesen kitérünk – csak erősíti, hogy a jelen konfigurációban a Mol-MoHu kifejezetten a nem-működésben érdekelt.
4.Érdekeltségi anomáliák
Amikor a magyar rendszerben valaki megvásárol mondjuk egy üveg Fantát betétdíjas csomagolásban, a Mol-MoHu-nál azonnal csörög a kassza, és befolyik 50 forintnyi bevétel. Ha az illető nem viszi vissza a palackot, hanem eldobja az erdőszélen, vagy eltüzeli a kályhában – egyik rosszabb a környezetnek, mint a másik –, akkor a koncessziós cég tisztán nyer 39 forintot (azért nem 50-et, mert az eladott, illetve a vissza nem váltott csomagolásmennyiség különbsége után a vállalatnak áfát kell fizetnie). Valójában tehát pénzügyileg akkor jár a legjobban, ha a vevők a lehető legkevesebb csomagolást viszik vissza, hiszen a visszaváltott palack vagy doboz után egyrészt vissza kell adnia a pénzt, másrészt munka is van vele (fel kell dolgozni). A környezetvédelmi cél viszont épp az lenne, hogy minél magasabb arányú legyen a visszaváltás.
Ezt az ellentmondást a kötelező visszagyűjtést választó más európai országokban úgy oldják fel, hogy a finanszírozás elkülönül a hasznosítástól. Nálunk a hasznosító, vagyis a Mol-MoHu kapja a pénzt akkor is, ha nem hasznosít. Míg például Svédországban a betétdíjak egy külön szervezethez folynak be, amely csak a ténylegesen feldolgozott csomagolásmennyiség után fizet a hasznosítónak. A magyar rendszer legérthetetlenebb eleme, hogy mi ezt miért nem így csináljuk – ha csak nem a koncesszor garantált profitja volt a valódi cél, minden más szemponttól függetlenül.
5.Ki tehet róla?
Könnyű lenne a borítékolhat, illetve a már látható látható kudarcért a Mol-MoHu-n elverni a port, csakhogy a következtetések levonása nem ilyen egyszerű. Egy jól működő kötelező visszaváltás valóban csodákra képes, Szlovákiában például másfél év alatt elérte a bűvös 90 százalékos visszagyűjtési szintet – nálunk ilyesfajta sikerre nincs kilátás. Hogy kinek a hibájából, az azért nem egyértelmű, mert egy profitorientált magánvállalattól nehéz számon kérni, hogy profitot akar termelni. Globális tapasztalat, hogy az üzleti szereplők pontosan annyira védik a környezetet, amennyire a szabályok erre rákényszerítik őket. Tény, hogy a Mol-MoHu maximálisan bejátssza a játékteret, de a pályát nem ő, hanem a magyar kormány rajzolta fel – hogy miért pont így, arra nincs olyan racionális magyarázat, amelyben az indokok között a fenntarthatóság is szerepel.
