Tíz évvel ezelőtt kezdődött meg, legalábbis papíron, a paksi bővítés, amely az évszázad beruházásából mára a NER legcsúfosabb kudarcává vált. Az első új reaktort eleinte 2019-re ígérték, de még a legfontosabb engedély is hiányzik, miközben Oroszországnak a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy uniós tagállam számára atomerőművet építsen.
Inkább meghallgatná? Nyomja meg a lejátszás gombot!
A korabeli sajtóbeszámolók szerint kormánykörökben is zavart okozott Lázár János, akkoriban a miniszterelnökséget vezető államtitkár 2013 december végi bejelentése arról, hogy előrehaladott, a megegyezéshez közel járó tárgyalásokat folytatnak az oroszokkal a tervezett paksi bővítési beruházásról. A nyilatkozat ugyanis ellentmond az addigi hivatalos kormányálláspontnak, amelyben nemzetközi tender kiírásáról, 4-6 potenciális indulóról és az MVM központi szerepéről volt szó. Orbán Viktor nem sokkal korábban a parlamentben azt mondta: nem kér új hozzájárulását a paksi bővítés megkezdéséhez az országgyűléstől, mert számára a 2009-es (valójában csak az előkészületek megkezdéséről szóló) döntés elegendő felhatalmazást ad. Pedig az említett parlamenti határozatnak nincs szó szerinti címzettje – vagyis nem szerepel benne, hogy kinek a számára ad előzetes elvi hozzájárulást “a paksi atomerőmű telephelyén új atomerőművi blokk(ok) létesítésének előkészítését szolgáló tevékenység megkezdéséhez”, és az energetikai szakmában, meg az államigazgatásban is úgy értelmezték addig, hogy a tényleges címzettje a telephely (és a paksi atomerőmű) tulajdonosa, az MVM. A kormány azonban láthatóan felhatalmazva érezte magát: 2014 januárjában Orbán – miután a reptéren azt nyilatkozta, hogy csupán a kétoldalú kapcsolatok aktuális kérdéseiről megy tárgyalni Moszkvába – a kormány összes korábbi vonatkozó ígéretét megszegve aláírta Putyinnal a bővítési megállapodást az orosz fővárosban.
Hazugsággal indult
Sajátos közjátékként került be a történelemkönyvekbe Áder János volt köztársasági elnök szerepe a bővítési szerződés legalizálásában. Az ellenzék arra kérte Ádert, hogy ne írja alá a szerződést kihirdető törvényt, ám Áder ezt a NER történetének legcinikusabb érvelésével utasította el. Szerinte „a törvény alkotmányos szempontból nem kifogásolható, visszaküldésének egyetlen feltétele sem adott” – pedig a jogszabály elfogadásakor jogalkotási normák sorát sértették meg. Nem volt előzetes hatásvizsgálat, még a kormány is csak utólag látta az államközi egyezmény szövegét (holott előzetesen jóvá kellett volna hagynia), a miniszterelnöknek nem volt parlamenti felhatalmazása a megkötésére, a megállapodás ténylegesen alkotmányellenes (államadósság-növelő) passzust tartalmaz – ezek közül egy is elég kellene legyen az államfői vétóhoz. Az államfő azt mondta továbbá, hogy nincs lehetősége népszavazás kezdeményezésére, mivel „nemzetközi egyezményből adódó kötelezettségvállalásról a nép nem szavazhat” – holott a törvényszöveg csak az ő aláírásával vált nemzetközi egyezménnyé, vagyis amíg nem szignálta, semmi akadálya nem lett volna a népszavazási folyamat elindításának.
Így kezdődött, és ebben a mederben is folytatódott a kormányzat által eleinte „az évszázad beruházásának” nevezett immár a tizedik évében járó (csőd)történet amelyben a későbbiekben sem alakult semmi úgy alakult, ahogyan a kormány mondta. Hogy mennyire nem, annak érzékeltetéséhez érdemes felidézni: Orbán Viktor eleinte „öt éven belül működésbe lépő két új blokkról” beszélt – ami 2019-es startot jelentett volna –, Lázár pedig 2014 második felében arról, hogy az első új reaktor próbaüzemére 2023-ban kerül sor. Most 2024 van, azaz elvileg épp tíz éve zajlik a bővítés, de a gyakorlatban még el sem kezdődött az építkezés; egyelőre a legfontosabb engedélyek is hiányoznak.
Semmiről nincs papírunk
A kormány illetékesei azért tudtak, és tudnák máig így bűvészkedni a dátumokkal (is), mert az Orbán-Putyin paktum főbb számait máig nem ismerjük. Azaz a miniszterelnök – akinek egyébként nem csak a parlamenti felhatalmazás, hanem a kormánydöntés sem volt a zsebében, amikor Moszkvába indult – olyan szerződést kötött, amelyről a választópolgárok illetve az adófizetők ma sem tudják, hogy voltaképpen mit vettünk (azaz pontosan mit vállalt az orosz fél a szerződéses összegért, és milyen feltételekkel), mi a teljesítés határideje – ha van egyáltalán –, és milyen következményekkel járna nem teljesítés esetén a kontraktus felmondása, ha létezik ilyen opció.
„Zsugori alak vagyok, ha az ország pénzéről van szó: rossz üzleteket nem kötök” mondta tíz éve a kormányfő; szerinte Magyarország “emberemlékezet óta” nem kötött ilyen kedvező pénzügyi egyezséget. Adatok nélkül nehéz megmondani, hogy ez az állítás mennyire igaz, de inkább nem, mint igen: ha tényleg 12 milliárd euróból készül el az erőmű (amit több nyilatkozatában már a Paks2 projektcég is kétségesnek nevezett), akkor is a paksi blokkok lesznek a Roszatom által valaha épített legdrágább reaktorok – beszédes, hogy az eddig elköltött nagyságrendileg 300 milliárd forintból kimutathatóan egy étkező és egy öltöző valósult meg.
Aszódi Attila volt bővítési biztos már 2014 októberében egy parlamenti meghallgatáson pedzegette: még tárgyalni kell az oroszokkal arról, hogy mi fér bele a szerződésben szereplő költségbe – mintha ezt ő (azon kevesek egyike, akik állítólag látták a papírt) se érezte volna egyértelműnek. De legalább az ütemezést illetően bizakodó volt: „2018-ban elindulhat az építkezés, 2025-re pedig működni kezdhet az első új blokk”. Igaz, kérdésre válaszolva azt is hozzátette: nem tud olyan atomerőmű-építést említeni a XXI. században Európában, ahol nem volt nagyon jelentős idő- és költségkeret-túllépés. És mondott még valamit, amit ma már a kormány sem emleget: „Legalább negyven százalékban magyarországi beszállítók építik majd a tervek szerint a Paksi Atomerőmű tervezett két új blokkját”. Az orosz-magyar egyezményben negyven százalékos magyar beszállítói arány elérésének szándéka szerepel, garanciák nélkül. A Költségvetési Felelősség Intézet tanulmánya szerint az „akár negyven százalékosnak” mondott magyar beszállítói arány a gyártási területen várhatóan 0, a helyszíni bérköltségekben optimális esetben 40, a helyszíni anyagköltségben pedig 20 százalék körül lehet, összességében legfeljebb 13 százalékot ér majd el. A tervezett bővítésnek a Lévai projekt keretében készült megvalósíthatósági tanulmányában az olvasható: az esetlegesen elérhető 40 százalékos “magyar” beszállítói arány csak a szerződött beszállítók székhelyére lehet igaz, valójában a szakemberek és a technológiák ezekben az esetekben is külföldről érkeznek majd, vagyis a vívmányként emlegetett negyven százaléknyi költségnek csak a töredéke marad idehaza.
Csörték az EU-val
Az Orbán-kabinet kezdettől azon az állásponton volt, hogy az Európai Bizottság – amelynek az Euratom Szerződés alapján jelentős beleszólási jogosítványai vannak – „mindenről tudott, mindent jóváhagyott”. Ma már egyértelmű, hogy ez sem volt igaz. Nem sokkal később ugyanis a Bizottság három eljárást is elindított Magyarország ellen a fűtőelem-beszerzés monopolizása, a beruházási tender elhagyása (Jávor Benedek, a Párbeszéd politikusa kezdeményezésére), illetve a tiltott állami támogatás miatt (a Greenpeace és az Energiaklub beadványa nyomán), sőt kötelezettségszegési eljárást is kezdeményezett. A leghamarabb a fűtőelem-történet zárult le, a kormánynak meg kellett teremtenie a lehetőséget, hogy a Roszatomon kívül más is labdába rúghasson. A tender elmaradása, illetve az állami támogatás ügyében viszont évekre elakadt az uniós engedélyezés. Végül minden jóváhagyást megszerzett a magyar fél, de meglehetősen sajátos, korrupciógyanús körülmények között, a Rotschild-bankház, illetve Klaus Mangold Putyin-közeli német lobbista közreműködését igénybe véve. Ráadásul a Bizottság kimondta, amit Orbánék addig folyamatosan tagadtak: az új reaktorok jelentős részben állami támogatásból épülnek majd, olyan konstrukcióban, amelyet egy, a saját pénzét kockáztató magánberuházó aligha vállalna. Ugyanakkor az engedélyekért cserébe meglehetősen kemény feltételeket szabott Brüsszel. A Paks II által termelt áram legalább 30 százalékát a tőzsdén, és a többit is átlátható aukciókon kell majd értékesíteni, ami különösen abban az időszakban lesz majd nagyon fájdalmas, amikor az épp újabb üzemidő-hosszabbítás alatt álló Paks1 és Paks2 párhuzamosan termel. A két atomerőművet tulajdonló cégeket (illetve az utóbbit birtokló MVM-et) teljesen külön kell választani, így az önálló cégként működő Paks2 veszteségét nem lehet szétteríteni a cégcsoporton belül. Az esetlegesen keletkező profitot pedig kizárólag az üzemeltetésre és a hiteltörlesztésre lehet majd felhasználni – vagyis ha a halva született beruházás valamilyen csoda folytán mégis nyereséges lesz, a profitból a magyar állam évtizedekig nem lát semmit.
Késik, de azt is titkolják
Az már 2014 végére világossá vált, hogy a beruházás nem fog a kormány által elképzelt ütemterv szerint haladni. Lázár János be is jelentette, hogy nemzetközi menedzsereket keresnek a projekt és/vagy a meglévő atomerőmű vezetésére – kerestek is, de a jelek szerint nem találtak, pont azon okból, ami a csúszást is okozta (átláthatatlan szerződésrendszer, egyoldalú orosz erőfölény). Az amúgy is érzékelhetetlen sebességű előrehaladást 2015-ben jelentősen visszavetette a Simicska-affér, ami miatt a hatalom szükségesnek érezte simicskátlanítani Paksot, illetve a bővítést. Akkoriban igen közel kerültünk az egész ügylet lezárásához – Lázár egy interjúban egyenesen úgy fogalmazott: van lehetőség a kiszállásra, bár nem lesz költségmentes. Közben pedig erőfeszítéseket tettek, hogy a kapcsolódó beszerzéseket még inkább kivonják mindenfajta ellenőrzés alól. Egy 2015 eleji törvénymódosítás nyomán megtagadhatóvá vált a 2014. januári orosz–magyar egyezménnyel összefüggő megállapodásokhoz, szerződésekhez és az ezek előkészítésével kapcsolatos valamennyi adathoz való hozzáférés, ha az „veszélyezteti Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit, vagy szellemi tulajdonhoz való jogot sért” (tehát gyakorlatilag bármikor). Az orosz–magyar egyezményhez kapcsolódó megállapodások, szerződések, előkészítő, döntésmegalapozó dokumentumok és információk az addigi 10 év helyett 15 évig nem nyilvánosak – az időtartamot a megállapodás vagy szerződés teljesítésének megkezdésétől kellene számítani, az adat azonban már a keletkezésétől nem lenne nyilvános (ez akár 17-20 éves titkosítást is jelenthet a gyakorlatban): a szakértők nem is felejtették el megjegyezni, hogy 2030-ban, mire a titkosítás lejár, Orbán Viktor 67 éves tehetős nyugdíjas lesz, alighanem Svájcban. A módosítás a beruházást szolgáló beszerzéseket kivonta a közbeszerzési törvény hatálya alól, miközben Lázár János nem sokkal korábban még úgy nyilatkozott, hogy „a Roszatom, amely a beruházást végzi, majd ír ki közbeszerzéseket az egyes elvégzendő feladatokra, az eljárásnak pedig meg kell felelnie az uniós és magyar közbeszerzési és versenyjogi előírásoknak”, illetve „Ennek a beruházásnak minden euróját nyílt közbeszerzési eljárás keretében kell elköltenünk az Európai Bizottság hatályos döntése és az Európai Unió jogszabályai alapján”.
Hibás prototípusok
Mire 2017-ben megszülettek az uniós jóváhagyások, Oroszországban kezdtek aggasztó felhők gyülekezni a Roszatom fölött: kiderült, hogy kényszerűen lelassítják Oroszországban a Paks 2-nek is referenciául szolgáló új atomerőműépítéseket az orosz nukleáris szektor egyre súlyosbodó problémái miatt. A Kommerszant című gazdasági lap értesülései szerint alapvetően pénzügyi okok miatt: a Roszatom (a tervezett paksi bővítés kijelölt kivitelezője) által előzőleg befejezett reaktorok sokkal drágábban termelnek a tervezettnél. A cikk példaként egy olyan blokkot említ, amely nem azonos a Paksra tervezett reaktorokkal; a Belojarszk BN-800-as esetében a drágulás 25-30-szoros, vagyis nagyságrendi növekedést jelent, ami érezhetően fölfelé nyomja az országos áramárat. A gondok a Paksra szánt VVER-1200-as reaktorok esetében mutatkoztak: a Kommerszant szerint az orosz kormányban fölmerült annak lehetősége, hogy 2 új reaktorblokkot – a Leningrad 2 és a Novovoronyezs2 erőművek második blokkját – ne is építsék fel, mivel túlságosan drágák, és nincs rájuk szükség a piaci árambőség miatt. Az egyébként jellemzően atompárti hozzáállású lap szerint a Roszatom attól is tart, hogy a belföldi reaktorok kudarca, illetve a termelt áram árának elszállása vissztarthatja a külföldi megrendeléseket. „Lassan már az oroszok is csak Magyarországra próbálják rásózni az évszázad legjobb üzletét. Amíg balekok vannak, addig persze a túlárazott ócskavasak iránt is lesz érdeklődő. És amíg vannak, akik megválasztják a balekokat és kifizetik helyettük a cechet, addig ezek az üzletek meg is köttetnek” – írta akkor a Facebookon Jávor Benedek.
A kormány és a Fidesz éveken keresztül azzal indokolta a bővítés egyre látványosabb csúszását, hogy az egyrészt Brüsszel akadékoskodásának, másrészt a Bizottsághoz forduló magyar szervezetek és személyek aknamunkájának következménye. Ehhez képest az uniós eljárások 2017-es lezárása és az orosz-ukrán háború 2022-es kezdete között gyakorlatilag semmi nem történt Pakson. A beruházás a létesítési engedélyt máig nem kapta meg teljeskörűen; Oroszországnak látszólag megfelelt, hogy néha lehívunk egy-egy részletet az akkor még kiugróan magasnak számító, 5% körüli kamatú orosz hitelből, majd bármiféle építés nélkül (kamatostul, a rendelkezésre tartási jutalékkal együtt) visszafizetjük, és a Fidesz-közeli oligarchák is jól elvoltak a tereprendezéssel, a felvonulási épületek építésével meg a projekt évente olykor tízmilliárdos költségű kommunikálásával.
Háborús kockázat
Ebbe az idilli állapotba robbant bele az orosz agresszió, olyan következményekkel, mint a bővítéshez hitelt nyújtó Vnyesekonombank európai tiltólistára kerülése, a potenciálisan a Roszatom-alvállalkozókat is sújtó szankciók sora, vagy a Zaporizsjai atomerőmű oroszok általi rakétázása. Utóbbi nyomán Aszódi Attila azt írta a blogján: elképzelhetetlen, hogy ezek után bármely európai országban orosz vállalat atomerőművet építsen. Érdemes szó szerint idézni: „Azt végképp nem értem, hogy Oroszország hogyan akar a jövőben bármely országban atomerőművi projekteket megvalósítani, ha jelenleg alapvető nemzetközi egyezményeket nem tart tiszteletben? Mi a mesterterv, hogyan gondolják, hogy bármely ország lakossága el fog majd a jövőben fogadni egy orosz építésű atomerőmű projektet?” (Ezt az álláspontját az időközben a Műegyetemre visszatért nukleáris szakember később anélkül vonta vissza, hogy bármilyen magyarázatot fűzött volna a pálforduláshoz.)
A fenyegető szankciók miatt az elvileg az irányítástechnikát szállító Siemens nem kapta meg a német kormány exportengedélyét, a Roszatom egyes, szintén szankcionált vezetői pedig nem jöhetnek Magyarországra. Az elvben Paks2 testvérprojektjét építtető finnek a háborús helyzetre hivatkozva még 2022-ben szerződést bontottak az oroszokkal. Közben idehaza Mészáros és társai javában ássák és résfalazzák a munkagödröt Pakson – nekik végül is mindegy, hogy épül-e ott végül valami, a lényeg, hogy megkapják a pénzüket (eddig mindig megkapták).
Itt tartunk most, tíz évvel a bővítési projekt bejelentése után. A folytatás több mint bizonytalan – ennek a jele, hogy a kormány közben elindította Paks1 húsz évre szóló második üzemidő-hosszabbítását: láthatóan ők sem bíznak benne, hogy Paks2-ből belátható időn belül lesz valami. A félhivatalos átadást most 2035-re teszik – emlékeztetőül: az elsőként megfogalmazott 2019 helyett.
A beruházás jelenlegi kormányzati felelőse, Szijjártó Péter a külvilág felé jelenleg is optimista arcát mutatja. Épp a napokban nyilatkozott – a feladat átvétele óta legalább ötödször – arról, hogy minden akadály elhárult a folytatás elől, és most már tényleg elkezdik, sőt fel is gyorsítják az építkezést. Ha ennek az állításnak annyi a valóságtartalma, mint Szijjártó korábbi Paks-ügyi bejelentéseinek, akkor az atomerőmű-építés ellenzőinek nem kell aggódniuk. Paks2-re még rengeteg közpénzt elköltenek ugyan, de végül az derül majd ki, amit Jávor Benedek már 2014-ben kimondott: amíg Magyarország az EU tagja, Oroszország nem tud atomerőművet építeni nálunk.
